Az Én Ujságom, 1942-1943 (54. évfolyam, 1-52. szám)
1942-10-03 / 1. szám
r* Budapest, 1942 október 3 • Szerkesztőség és kiadóhivatal : Budapest, VI., Andrássy út 16 • 54. • ELŐFIZETÉSI ÁRA: NEGYEDÉVRE 2 PENGŐ, EGYES SZÁM ÁRA 12 Romániában egyes szám ára 6 leu, negyedévre 70 leu. — Szlovákiában egyes szám ára 80 sl. filér, negyed« Hinder Ddoriska Regény. — Irta: Ölbey Irén ! Október 6 Október hat. Fellegek borítják be az eget, mint kiontott, hősi vér, rőtpiros a falevél. Kavargó szél dala búg. Tizenhárom vértanút idéz az emlékezet s szívünk halk fohászt rebeg: Kik vérüket ontották érted, magyar szabadság, világítson odafenn nékik a Menny fényesen. Idelenn meg nevüket glóriázza tisztelet, emléküket hintse be örök hála melege. Kövy János: I. Lágy szél dudorászott, és zúgott-zengett a nyári akácerdő. Az ég kék volt és mosolygott. Mosolyogtak fenn a rózsaszínű, gomolygó felhők is. Mosolygott az arany pitypang is a fű között. Még a gonosz és mérges nadragulya is igen nevetgélt a bodzabokor tövén. Nevetett a bodzabokor is, jókedvű volt az egész világ. Csak Boriskának állt pityergőre a szája. Szeméből hullt a súlyos könny, mint az igazgyöngy. Ott ült Boriska a kis akácerdő farkánál. Előtte nagy köteg száraz rőzse. Óriás kardos pillangó szállt a rőzsecsomóra s megkérdezte Boriskát lágy lepkenyelven, amit csak a napsugár, a suttogó szellő, meg az arany fényben fürdő virágok értenek. — Miért sírsz Boriska? Nagy, bamba szemecskéivel rámeredt Boriskára. De feleletet nem kapott. Megkérdezte a vad pitypang is, mi a bánat oka. De a felelet most is késett. Csak a dudorászó, lágymuzsikájú szellőnek rebegte el Boriska: — Árva vagyok, árva, én vagyok csak a világ árvája. Se apám, se anyám, se testvérem ezen a nagy kerek földön. Klára nénin kívül senkim a világon. Lehajtotta aranyfürtös fejecskéjét a két tenyerébe és sírt keservesen. A kardos pillangó a vállára szállt, a mezei virágok lábára borították puha szirmocskáikat, a kódorgó szellő illatfelhőt legyintett bársony arcocskájához. — Hiszen én nem mondom, Klára néném nem bánik velem rosszul, muzsikáló mesét mesél nekem, ha leszáll az Istenke arany napocskája a piros felhődumnák közé. Nappal meg nem sajnálja tőlem a puha cipőt, ha van miből adnia. De ő is szegény, szegény, mint a templom kicsi egere. S a szegénység néha igen a lelkére nehezedik és dúl-fúl, mint a hetednapos szeles idő rakoncátlan áprilisban. § olyankor nagyon érzem a nagy-nagy árvaságomat. Haj, haj. ■q R S Z A Cg* k* PEDAGÓGIAI * i JfQWYVTÁR 710418