Az Én Ujságom, 1942-1943 (54. évfolyam, 1-52. szám)

1942-10-03 / 1. szám

A kardos pillangó, selyemszirmú vadvirágok, meg a kódorgó szellőcske puha vigasztalással simultak Boriskához. S Boriska lassan megvi­­gasztalódott. — Elmegyek világot próbálni, — tűnődött maga elé. — Hátha felragyog nekem a szeren­­csecsillag a világ valamelyik sarkán. — Úgy-úgy — suhintott rá a melegillatú szellő. — Úgy-úgy — bólogattak rá az akácos suhanc fácskái. — Úgy-úgy — mosolyogtak fel Boriskára a gyöngyszép virágok. Boriska hátára huppintotta a nagy köteg száraz rozsét s aztán hazafelé bandukolt a görön­gyös ösvényen. S közben csengő-szép ének dalolászott a száján: Olyan ez a világ, mint a kerek Zsemlye. Ki tudja, hogy hol vár reám a szerencse. Ki tudja, hogy merre vár a boldogság rám, megkönyörül az Ég a szegényen, árván. S odahaza csak odaáll nagyszelíden Klára nénje elé. — Édes egy néném, áldja meg az Isten min­den kis lépését, gondoltam egyet, ha megszoroz­zuk kettővel, kettő lesz belőle. Ámbár ha három­mal szorozzuk meg, nem lehetetlen, hogy három kerekedik az egyből.­­• Szóból ért az ember, szóból értek én is, még ha nagyot hallok is — így Klára néni. Elmondja erre Boriska, hogy sokféle út van: gyalogút, kocsiút, országút. Ő a sokféle útból az országutat választaná, ha Klára néninek nem esne kifogása alá. Elmenne világgá, szerencsét próbálni. Klára néni mécsese eltörött erre. Nagy, krokodilos könnyek permeteztek le a két arcán. —’Jaj lelkem egy Boriskám, gondold meg jól a dolgot. Nagy a világ, úgy elkallódhatsz ben­ne, hogy sohse talál meg többet senki. S ki lesz akkor az én gyámolítóm, vigasztalóm. De Boriska hajthatatlan maradt. — Azt súgja belül a szívem mélyén valami, hogy nagy szerencse ér engem, kedves néném. Nincs is azért nekem nyugságom. Elindulok én ország-világ ellen. Klára néni lelkében még j­obban lezuhogott a kegyetlen zokogás. — Legalább a hajnalt várd meg, Boriskám, lelkem. Addigra suhintok néhány korpapogácsát az útra abból a maradék korpából, amely a zsák alján csücsül. Aztán útra kelhetsz, ha már az a szíved óhaja. No, megvárja Boriska, hogy a violaszínű haj­nal megcirógassa a világot s aztán készülődik a nagy útra. — Isten áldja meg, Klára néném, köszönöm a hozzám való hatalmas jóságát. — S bizony, a könny is kiperdült a szeméből. De Klára néni is elrítta magát. — Isten megáldjon, édes virágszálam. Egymás nyakába borultak s úgy ölelték­­csókolták egymást, mintha örökre elváltak volna egymástól. Jó nagy utat tesz már meg Boriska az égő nyárban, hát egyszer csak rohan nagy léleksza­kadva a nyomában Klára néni. — No, nézd, majd hogy el nem felejtettem. Itt van az anyai örökséged. Ez a kis nyakba­ való arany kereszt. Bármi baj is érne az úton, csak csókold meg ezt a keresztet, mindjárt elhárul a veszedelem. Megköszönte Boriska a Klára néni szíves­ségét. Elköszönt tőle újra nagy szívrepesve. S ment az országút arany porában. Útközben nóta fakadt az ajkáról: Elmegyek, elmegyek, én világ árvája, elmegyek, elmegyek ki a nagyvilágba. Integet a távol, a bokor, az árok. Délibáb csalogat, szerencsét próbálok II. Ment az országutak kicsi vándora szél ellen, nap ellen. Útközben megpihent egy kerek rét közepén. Kibontja a kis motyót, amelybe Klára néni a finom korpapogácsát csomagolta. S eszi, eszegeti a szegényes süteményt. Hát csak eléjeugrik egy nagy lapúlevélről valami furcsa szerzet. A hátulsó lábai igen nagyok az elsőkhöz képest. Zöld fejebúbján valódi arany korona hetykélkedett. S értel­mes, figyelmes szemmel bámészkodott a kicsi Boriskára. Folytatjuk

Next