Az Én Ujságom, 1942-1943 (54. évfolyam, 1-52. szám)
1942-10-03 / 1. szám
A kardos pillangó, selyemszirmú vadvirágok, meg a kódorgó szellőcske puha vigasztalással simultak Boriskához. S Boriska lassan megvigasztalódott. — Elmegyek világot próbálni, — tűnődött maga elé. — Hátha felragyog nekem a szerencsecsillag a világ valamelyik sarkán. — Úgy-úgy — suhintott rá a melegillatú szellő. — Úgy-úgy — bólogattak rá az akácos suhanc fácskái. — Úgy-úgy — mosolyogtak fel Boriskára a gyöngyszép virágok. Boriska hátára huppintotta a nagy köteg száraz rozsét s aztán hazafelé bandukolt a göröngyös ösvényen. S közben csengő-szép ének dalolászott a száján: Olyan ez a világ, mint a kerek Zsemlye. Ki tudja, hogy hol vár reám a szerencse. Ki tudja, hogy merre vár a boldogság rám, megkönyörül az Ég a szegényen, árván. S odahaza csak odaáll nagyszelíden Klára nénje elé. — Édes egy néném, áldja meg az Isten minden kis lépését, gondoltam egyet, ha megszorozzuk kettővel, kettő lesz belőle. Ámbár ha hárommal szorozzuk meg, nem lehetetlen, hogy három kerekedik az egyből.• Szóból ért az ember, szóból értek én is, még ha nagyot hallok is — így Klára néni. Elmondja erre Boriska, hogy sokféle út van: gyalogút, kocsiút, országút. Ő a sokféle útból az országutat választaná, ha Klára néninek nem esne kifogása alá. Elmenne világgá, szerencsét próbálni. Klára néni mécsese eltörött erre. Nagy, krokodilos könnyek permeteztek le a két arcán. —’Jaj lelkem egy Boriskám, gondold meg jól a dolgot. Nagy a világ, úgy elkallódhatsz benne, hogy sohse talál meg többet senki. S ki lesz akkor az én gyámolítóm, vigasztalóm. De Boriska hajthatatlan maradt. — Azt súgja belül a szívem mélyén valami, hogy nagy szerencse ér engem, kedves néném. Nincs is azért nekem nyugságom. Elindulok én ország-világ ellen. Klára néni lelkében még jobban lezuhogott a kegyetlen zokogás. — Legalább a hajnalt várd meg, Boriskám, lelkem. Addigra suhintok néhány korpapogácsát az útra abból a maradék korpából, amely a zsák alján csücsül. Aztán útra kelhetsz, ha már az a szíved óhaja. No, megvárja Boriska, hogy a violaszínű hajnal megcirógassa a világot s aztán készülődik a nagy útra. — Isten áldja meg, Klára néném, köszönöm a hozzám való hatalmas jóságát. — S bizony, a könny is kiperdült a szeméből. De Klára néni is elrítta magát. — Isten megáldjon, édes virágszálam. Egymás nyakába borultak s úgy öleltékcsókolták egymást, mintha örökre elváltak volna egymástól. Jó nagy utat tesz már meg Boriska az égő nyárban, hát egyszer csak rohan nagy lélekszakadva a nyomában Klára néni. — No, nézd, majd hogy el nem felejtettem. Itt van az anyai örökséged. Ez a kis nyakba való arany kereszt. Bármi baj is érne az úton, csak csókold meg ezt a keresztet, mindjárt elhárul a veszedelem. Megköszönte Boriska a Klára néni szívességét. Elköszönt tőle újra nagy szívrepesve. S ment az országút arany porában. Útközben nóta fakadt az ajkáról: Elmegyek, elmegyek, én világ árvája, elmegyek, elmegyek ki a nagyvilágba. Integet a távol, a bokor, az árok. Délibáb csalogat, szerencsét próbálok II. Ment az országutak kicsi vándora szél ellen, nap ellen. Útközben megpihent egy kerek rét közepén. Kibontja a kis motyót, amelybe Klára néni a finom korpapogácsát csomagolta. S eszi, eszegeti a szegényes süteményt. Hát csak eléjeugrik egy nagy lapúlevélről valami furcsa szerzet. A hátulsó lábai igen nagyok az elsőkhöz képest. Zöld fejebúbján valódi arany korona hetykélkedett. S értelmes, figyelmes szemmel bámészkodott a kicsi Boriskára. Folytatjuk