Az Én Ujságom, 1943-1944 (55. évfolyam, 1-52. szám)
1943-10-02 / 1. szám
. A szoba néma lakói mély csendben figyeltek a hangokra. Érezték, hogy a kis óra, amelynek mestere megadta azt a tehetséget, hogy számlálja a tűnő perceket és amellett még a zenéhez is értsen, helyettük is kifejezést ad annak a mélységes és hálás boldogságnak, amely a szívüket eltölti. — Gyönyörű volt. Énekelj még valamit, — szólalt meg végre a kis szerecsen, mikor szóhoz jutott a gyönyörűségtől. A többiek meghatottan bólongattak és az ablakban álló Filodendronnak, amelyet könnyező pálmának is neveznek, könny futott le egyik levelén a gyönyörűségtől. A kis óra nem kérette magát sokáig. Még egy dalt tudott, de ez már vidám dalocska volt: „Zöld liget hűvös, kedves homálya, Benne víg madárkák szép tanyája. Ott mulatozó kis lányhad játszik: Pajkos mindannyi és olyan vidám! Hejehujahaj, hegyen és völgyön Szól a nóta, szól az ének, trallalállálala!“ Látni kellett volna, milyen vidáman, gyorsan kezdtek forogni és hajladozni a karcsú kis táncosnők fent az aranykeretben ennek a pergő ütemű dalnak a hangjaira! A végén lihegtek és nevettek és az egyikük olyan közel lépett a keret széléhez, hogy majdnem kiesett belőle. Szerencse, hogy ez a fehérszakállas öregúr, aki a képen egy kis pálcikával verte az ütemet a tánchoz, utánakapott és megfogta a derekát. A kis szerecsen még akkor is topogott és forgott a helyén, amikor már régen elhallgatott a zene. A pohos és tekintélyes öreg dívány rászólt a sarokból: — Most már maradjatok nyugton. Elég volt az izgelődésből, mozgolódásból. Nagyon szépen köszönjük a zenét és a táncot, de mi, öregebbek valami csendesebb szórakozást is szeretnénk. — Játszunk rejtvénymegfejtősdit! — indítványozta a kis háromlábú asztalka, amely a kandalló előtt állt. Tudta, hogy ebben a játékban ő maradna a győztes, mert Anti, a középső fiú, mindig az ő hátán fejtette meg Az Én Újságom rejtvényeit, amikor elkészült a leckéjével. Értett a dologhoz. — Nem, nem! — tiltakozott a kis szerecsen. — Ez olyasmi, mint a tanulás, már pedig Karácsony éjszakáján még az iskolásgyerekek sem tanulnak, mert szünidő van. Folytatjuk. Október 6 Barnán úszik fenn a felhő, nem szór a nap arany fényt szét, mintha csak a tizenhárom hőst gyászolná a föld és ég. A hazáért, szabadságért áldozták fel az életet, a szívükben forró fénnyel lángolt a hit s honszeretet. A halállal, elmúlással néma daccal néztek szembe s csodálatos, fénylő lelkük a végtelen átölelte. Drága nevük él, tündököl, míg csak magyar él e tájon ... Úgy szeressem a hazámat, mint az a hős tizenhárom. Ölbey Irén: A régi postakocsi Egy udvar mélyén állt még nemrégiben egy rozoga, viharverte, öreg kocsi. Nagyon különös kocsi volt, négy hatalmas kereke csak úgy hajladozott alatta, mert maga a kocsi inkább határnak volt nevezhető. Olyan nagy volt, hogy egy egész család kényelmesen elüldögélhetett benne naphosszat, ócska bársonyhuzatú ülésein akár végig is lehetett heveredni, már akinek kedve lett volna a kopott, mellette bársonyra csak a fejét is rátenni. Mert itt-ott még a lószőr is kikandikált a lyukakon... a kocsi rúdja le volt törve, az egyik tengelye is, úgy, hogy féloldalra dűlve állt a régi, kopott postakocsi az elfelejtett udvar félszerében, szél átjárta a helyét, még a becsapódó eső ellen sem nyújtott kellő védelmet az ócska félszer... Aztán eladták a házat, melynek udvarán a postakocsi meghúzódott, az új tulajdonos kiürítette a félszerből az ott heverő lomot, rengeteg deszkát, ócskavasat, mindenféle üres hordót, létrákat, összevissza, használhatatlan ócskaságokat. Végül is előkerült a félszer legbelsejéből a félrebillent, rozzant postakocsi is. Mikor az új tulajdonos meglátta, elküldte az embereket, akik a félszert kiürítették és maga ment be, hogy jobban szemügyre vegye ezt a régen elfelejtett ócska kocsit. Az új tulajdonos fiatalember volt és nagyon szerette a régi dolgokat, megbecsülte a régi értékeket. Most is különös öröme volt, hogy ebben a félszerben egy ilyen nem sejtett kincsre talál, mint a régi postakocsi, mely már teljesen használhatatlan volt ugyan, de még látszott rajta.