Az Est, 1915. május (6. évfolyam, 120-152. szám)
1915-05-18 / 137. szám
2. októlKedd, május 1. Radko Dimitriev serege nyomában — május közepén. Bejártam azt a vidéket, ahol Radko Dimitriev szétugrasztott hadserege öt hónapig tanyázott és ahonnan oly váratlanul, viharsebességgel söpörték el a németek és Boroevics csapatai. A duklai vonal egész vidékén, ahol tavaly karácsony óta jóformán szakadatlanul folytak a konok, véres harcok, a háború mancsai jóformán mindent összemorzsoltak. Sztropkón, ahonnan egy ízben már kiverték az oroszokat, most, második tartózkodásukkor minden házat kiraboltak. A lakosok bútoraikat a város két végében föld alá ásott fedezékekben fogják megtalálni, ahol az oroszok egész cigány villákat rendeztek be maguknak és ott éltek hetekig. A magyar hatóságok rögtön az oroszok távozása után elfoglalták helyüket és megkezdték munkájukat. A mi közigazgatásunknak pompás vizsgatette ez, éles ellentétben a galíciai hadjárta vidékekkel, ahol a szegény lakosság özönlik vissza, ellenben hatóságok nincsenek vágya tökéletlenek és a katonaságnak — nagyrészt magyar katonáknak — kell bíbelődniük a lakossággal is. A duklai harctér egész környékén, fel Dukláig a bomba és a tűz áldozata lett majdnem minden. Egész falvak hiányzanak, leégett házak ezreit láttam. Az erdők egy részét ledöntögették akadálynak , lövészárkokkal fölszántva minden hegyoldal és ott a vetés termése is: sírok mindenfelé. Egész orosz sírkerteket jártam be és hevenyészett fakeresztek százai nőttek mindenütt a lövészárkok szomszédságában. A lakosságot mindenünnen idejében eltávolították, minden falut kiürítettek, mielőtt a harc körébe került volna. Dukla városában a XII. orosz hadtest parancsnoksága székelt. Liesch hadtestparancsnok utolsó pillanatban való meneküléséről és elfogatásáról majd részletesen beszámolok. A kis városban mintegy ötven zsidó és néhány lengyel család maradt. A zsidókkal igen rosszul bántak. Jaslóban székelt Radko Dimitriev, a bolgárok »Napoleoncsenkó«-ja, Napoleonkája, akit most orosz szolgálatban ily csúfos balszerencse üldöz. Megnéztem főhadiszállását és lakását a »Május 3-ika« utcában. Német —ulleinek bombáinak zápora közepette menekült a vert tábornok Jaslóból. A város maga nem igen szenvedett. Az oroszok itt már úgy rendezkedtek be, mintha sajátjuknak tekintették volna ezt a várost. A katonák szigorúan el voltak tiltva minden szesztől, még a kocsmák cégtábláit is átmeszelték. Még amikor én a városba értem, sem lehetett egy korty bort vagy sört kapni. A kereskedőket üldözték és szemérmetlenül zsarolták. A Jaslóba való kereskedők helyett cserkeszeket ültettek a boltokba, akik nemzeti ruhában, töltényes övvel, késekkel a derekukon árultak. A város még ma is teli van orosz cikkekkel, dohányt, cigarettát például csak oroszt lehet kapni. Tíz zsidót az oroszok magukkal cipeltek foglyokat. Az iszonyat most támad fel bennem, amikor most Gorlicére emlékezem. Idegeim felmondták a szolgálatot ; akkor a gorlicei pusztulást, a rombolás napokig tartó sora után, betetőzésképpen elém meredező, gránátoktól és tűztől elemésztett várost, nem tudtam méltóan köszönteni. Fásultan és tompán jártam kisérteti egyedül a beszakadt, kormos ház-csontvázak utcáin. Az újdonatúj, hatalmas, vörös téglából épült templomnak csak a homlokzata áll ezzel a büszke felírással »Gorlicenses virgini dei paraec, a gorliceiek az isteni szűznek ... Mikor az ő hónapja, Mária hava beköszöntött és templomában a lengyel lányok szorgalmasan énekelték volna esténkint a litániákat, döntötték le a föld színéről a szűz templomát. A homlokfal mögött egy rakás rom a hatalmas épület, csak a három harang áll még hátul, meztelenül ... A tizenkétezer lakosú város és környékén a nagy kiterjedésű modern petróleum-ipartelepek, óriási üvegházaikkal, kormos rom, cseréprakás és szemétdomb. A relynek 10-en, a főtéren a városháza fele hiányzik, tornyán a betört óralapon a mutató tizenegy óra öt perckor állt meg ... A környéken német, osztrák-magyar, orosz fedezékek , nagyszerűen meg lehet különböztetni egymástól a három sereg harci tanyáit, ahogy a küzdelem vonala előbbrehaladt. Deszkák, szögesdrót, dróttal bevont kecskelábak, »spanyol lovasok« és katonasirok órahosszat végig a lankákon. Grigov, a piszkos galíciai városka, amely a harcvonalon innen volt már, ahol gránátnyomot, fedezéket és sirt végre nem láttam, paradicsomnak tetszett, a mikor a parasztszekér oda bedöcögött velem. Kéri Pál. A londoni rendőrség támogatta a németellenes zavargást Rotterdam, május 17. ( Az Est rendes tudósítójának távirata) A New Statesman írja, hogy azok a mozgalmak, amelyek az utolsó héten Angliában keletkeztek a német nemzetiségű állampolgárok ellen, hallatlan szégyent hoznak Angliára. Az újság ezekért a tüntetésekért a legnagyobb felelősséget a rendőrségre hárítja, mert tapasztalatai szerint nem egy rendőrhatóság egyszerűen megtagadta a közbelépést, amelylyel a tüntetéseket elcsendesíthette volna. A rendőrség még a németektől elrabolt holmi elosztásánál is segédkezett a tüntető csőcseléknek, van Dyl. A Lusitania katasztrófájának részletei Egy megmeneküütt utas leírása egy angol lapban Berlin, május 17. (Az Es tudósítójától) A Daily Telegraph ma ideérkezett száma drámai részleteket közöl megmenekült utasok elbeszélése nyomán a Lusitania elsülyedéséről. A felette érdekes tudósításból az alábbi részleteket közöljük : A Lusitania 2100 utasával, akik között sok gyermek is volt és több mint ezer főnyi kiszolgáló személyzetetével hétfőn érkezett az angol vizekre. Liverpool felé tartott az előírt rendes tengeri útirányban és Írország déli részén a rendesnél kisebb sebességgel haladt. Felséges májusi reggel homálya ült a tengeren, amelyet lassan kint szétbontott a felkelő nap és az aranysárga sugarak egyszerre láthatóvá tették az ír partvidék merész szikláit. A hajó sebessége reggel felé emelkedett, az utasok a fedélzetekre siettek, hogy gyönyörködjenek a partvidékben. Tüneményes szép látvány volt. A hatalmas Lusitania egyre sebesebben vágott neki a hullámoknak és a fedélzeteken gondtalanul sétáló utasok nem is sejtették, hogy mi vár rájuk. A csendes vizek alatt leselkedtek a német tengeralattjárók, hogy hányan, az még nincs megállapítva pontosan. Az eddigi adatok szerint két német tengeralattjáró operált az ír partok közül csütörtökön. A menekültek elbeszélése szerint legalább is ketten részesek a Lusitania elpusztításában. A fedélzeten jókedvű hangulat uralkodott, az ablakok nyitva voltak és sok mentőcsónak nem is függött a helyén. A menekültek elbeszélése szerint a sebesség 16—19 csomó között váltakozhatott, habár a Lusitania egy csavarással felfokozhatta volna azt 26—27 csomóra. A hajón sokat vitatkoztak az utasok arról, hogy a németek vájjon megkísérlik-e annak a fenyegetésüknek a beváltását, amelyet falragaszokon és amerikai lapokban tudattak már Newyorkban a lakossággal és az utasokkal, hogy az Atlanti-óceán leggyorsabb hajóját el fogják pusztítani. A vélemény a hajón vitatkozó csoportok között az volt, hogy harmeg is próbálnák ezt a merész tervet, nem sikerülne nekik már csak a nagy hajó rendkívüli gyorsasága miatt sem. Minden szépen, rendben ment, még akkor is, amikor úgy két óra tájban feltálalták a második ebédet. A zene a Tipperaryt, ezt a divatos angol katonanótát játszotta, mégpedig olyan jókedvvel és lendülettel, hogy többször meg kellett ismételnie. Több mint ezer embernek ez volt az utolsó muzsikaszó, amit életében hallott .. . Nemsokára azután a fedélzeten két utas rémülten mutatott előre, a tenger felszínén egy fényes tárgy csillámlott meg, és belőle buborékok szálltak fel a magasba. A kapitány kiadta a parancsot, hogy a gyorsaságot fokozzák, a hajó neki is iramodott és óriási cikk-cakkokat írt le. Valószínű, hogy amit láttak, az egy tengeralattjárónak a fénylő csöve volt. A Lusitania ekkor megfordult, j hogy a támadást ebből az irányból kikerülje. Pár perccel később azonban egy másik német tengeralattjáró támadta meg, mégpedig a hajó orra irányából. Ennek a második tengeralattjárónak a fénylő csövét szintén látták az utasok. Egy pillanat múlva fehér habzó fonál jött villámsebességgel a tenger felszínén át és egyenesen a hajó oldalába fúrta magát, körülbelül az első kémény alatt. Heves robbanás támadt. A menekültek elbeszélései nagyon különbözők arról, hogy a robbanás milyen heves volt. Azok, akik nem voltak közvetlen közelben, csak tompa ütést hallottak és rázkódást éreztek. Azok ellenben, akik a fedélzeten voltak, közel ahhoz a ponthoz, ahol a torpedó a léket ütötte, a robbanás erejét rettententek mondják. Füstfelhő, szénpor és nagy széndarabok töltötték meg a levegőt. A nagy szalon alatti részekben — beszéli egy szemtanú — minden a legapróbb darabokra összetört. A borozó szoba közelében az emberek, akik látták a lángok fellobbanását, ősz.