Az Est, 1930. augusztus (21. évfolyam, 173-197. szám)

1930-08-01 / 173. szám

4. oldal. B­orzalmaik az elpusztult Aquiloniában (A, Nápoly, július 30 Est kiküldött munkatársától) Reg­gel 7 óra. Pontosan annyi. A sofőr szó nélkül előre mulat. A — Vulturu! A távolban kékük. Régi, ősrégi, ki­­aludt tűzhányó. Ez a kialudt tűz­hányó okozta a mostani földrengést. Ig­az, nem igaz? Vannak pro és van­nak kontra vélemények. Kinek van igaza? Sohasem fogják megállapí­tani tudni. De az igazság mégis az, hogy látjuk már a legendás hírű hegyet, amelynek kialudt krátere fölé óriási keresztet állítottak s ez a ke­reszt most is ott­ áll a kráter fölött, ragyogó csillogással, rendületlenül, fittet és életet hirdetve a halálon túl is. A­­Vik­turát látom és megelevenedik bennem az a pillanat, amikor először mondta ki előttem ezt a nevet egy olasz professzor Rómában, két nap­pal ezelőtt. Volt a szavában valami szokatlanul nagy döbbenet­­e, tiszte­let, ami külön is súlyt és díszt adott a félelmetes hegy nevének. Most, itt, szemtől szembe a heggyel, nem érez­tem semmi mást, csak Valami fájdal­mas kíváncsiságot s vágyat, hogy mi­nél előbb odaérkezhessek. A távolság mindent elsimító ködén át ez a ki­aludt tűzhányó jelentéktelennek és nyárspolgáriasan szelídnek látszott. Vultura!... Istenem, hát az. Jobbra kanyarodtunk és utána hir­telen balra. Az út szélén karóra szö­gezett kopott pléhtábla. A táblán egy városka neve. Ez a név: Aquilonia Egyszer olvastam újságban ezt a városnevet és most olvastam másod­szor. Váratlan volt ez a találkozás, azt hittük, hogy még öt kilométeres távolságban vagyunk. De itt van. Hol van?... Semmi sincs, senki sincs, csak rét, ami messzire nyúlik és kis búzatábla, amit hat, majdnem egyenlő részre tépett szét a földren­gés ... Megyünk a kitaposott úton. Ismét balra. És... és itt a temető. Kőfala nincs, leomlott. A legtöbb kereszt kettétörve, sírhalmok felpattanva, régi koporsókkal, néhány halottal, akiket vad erővel kihajított magából hű őrzőjük, az anyaföld. Mintha egy láthatatlan ököl dön­getné szívem fölött a mellemet: fáj, ég­ a szívem, érzem szememben a könnyeimet. Miért kellett ez a bor­zalmas büntetés? Miért? Ez a nép csöndes, jó és több mint vallásos , — bigott. Miért nem vigyázott rájuk jobban a föld, amely pihenést ígért nekik ölelésével, pihenést, és jobb és szebb álmokat, mint amiket az élet ajándékozhatott nekik? Itt, előttünk a feldúlt, szomorú, most ezerszeresen szomorú temető, elgázolt kökörcsinekkel, félredőlt fák­kal, mint egy vergődő, nyugtalan só­haj. . És most először halljuk a szót egy nagyon öreg, nagyon szenvedő asz­­szony szájából. . . . . . Terremoto! (Földrengés.) Ez az asszony két kis gyereket vezet hozzánk, két kis éhező roncsot. Az öregasszonnyal még három fiata­labb asszony. És peregnek az élette­len szavak­ . . Terremoto... terremoto... pane... signor, pane!... Pane. Kenyeret! Kenyeret koldulnak. Uramisten, de hogyan? Sírva, zokogva, reszkető testtel, vacogó fogakkal. Signor, vane, pane!... Kenyeret, kenyeret!... Ezt mondja az öregasszony: •— Nem bírjuk, signor... Nem bír­juk tovább!... Mindenkink meghalt a városban és mi két nap óta nem ettünk!... Pane, signor, pane!... Az egyik kisgyerek, nyöszörögve: ... Signor, ... panel Felénk nyújtja kicsinyke, piszkos kezét: — Pane,... pane!... A kisgyerek mocskos arcán végig­futnak a könnyek. — Panel... Az öregasszony és vele a többi asz­­szony létérdekeinek az út porába és térdepelve, összetett kézzel ismétlik: — Pane... signor... pane! Adjuk a kenyereket, tejet is adunk. Micsoda vad, harsogó öröm. Esznek, falnak, zabélnak. Mint a kiéhezett kóbor kutyák. Állati, zord öröm ez. Ahogyan rávetik magukat a kenyér­re, ahogyan végigcsorgatják torku­kon az édes tejet, ahogyan ránk eme­lik vad, tüzes, kéjes szemeiket. Zord, kegyetlen, irtózatos öröm ez. A halál­ból megüfenekedtek öröme. — Sofőr, előre! A véres kapuja. Omlottabb, feldúl­­tabb ez a kőkapu, mist Pompeji ka­puja. A terremoto borzalmas név­jegye. És a város! Egy város, ami itt állt, a hegy­fokon és évszázadok óta büszkén és boldogan tekintett le a mély, zöld völgybe. Egy város, régi római ala­pítás, valaha kóbor brigantik ment­­vára, öt nappal ezelőtt még maga a legelőbb élet, boldog sziget Irpinia derűs szivében, egy város 4000 la­kossal, templommal, iskolákkal, pol­gármesterrel, rendre ügyelő komoly, s büszke, egyenruhás őrökkel, zenés éjszakákkal, öleléssel, csókkal, me­­ll .-T-KTg-m­u. m.*-««.t:filékkel, jóléttel, s virágos kedvvel, örök eletre szántam . Aquilonia, egy város, arai — volt. Most Menekülnöm kell a — szavak elől. Le kell tompítanom, pasztell­szín­ekbe kell vonnom minden előre­­ugró, borzalmas képet, mert ha nyer­sen, válogatás és egyéb különös szem­pontok fgyelembevétele nélkül írnám ide a megíran­dókat, talán el sem hinné a olvasó azt, amit írtam. Higyenek el minden ide leírt mon­datot. Miert ezek a mondatok még így, vérvers izzásukban is csak sej­ttetik a valóágot, ami rémesebb, hátborzon­­gatóbb mindennél, ami emberi aggyal és szível elképzelhető. Aqvbnla teljesen elpusztult. Nemi ma­rad­ semmi ebből a városból, csak a neve. Egyetlen ép háza sincs. Ro­mok, rmok, csak romok. Itt elöl, a városkor után nagyobb szabad tér­ség, pászáz emberrel, akik életben maradik. Katonatisztek, közlegé­nyek, pléhedző álló kis kadettek. A katonász­ egy része most indul sze­­kercével i­s munkára. Felváltják a­­ légieket,ilik jönnek, szinte eszmélet­len támadással a fenén tűző nap­­ alatt, a­omok alól felcsapó hulla­­bűzben, katonák orrában formali­nos vatta Közlegényt hoznak hord­ágyon. Gyos sebesülés. Leomló fal maga alá temette. Egy másik, vérző, felhasított arccal. Néhány, akik el­ájultak, szörnyű látványtól, ami­­ eléjük tárt és a szagtól. Itt­ áll illettem a Colob­ello — ez­redes —­ fiai, markáns arca, elegáns katona, síthető kézzel mutat a rom­város felé. — St. Si­gnor, az az igazság, hogy én öt évi voltam a fronton, — ez az­­ öt év borznakban és veszedelmes­­ségben in sem közelíti azt a 24­­ órát, amit adig itt kellett töltenem. Tiszti szolja leveles faággal ker­geti el a Omello arcáról és kezéről a tolakodó íyeket. * A katonálözsét égetnek. A sza es a legyek len. Mit használ? Nei sokat. Amelli, angol, francia, né­met, ujsagircallnak itt. Egymás ke­zebe vandor az étheres flaska. Mo­sakszun­k az Serben. Hömpölyög hullák bűze omok alól. Az­ étbe frissít, de a sí ellen nem használ. És később az egyik tiszt: — Nézzék meg, uraim, közelebbről a romokat. Érdemes. Az orvos: — Nem adok rá engedélyt, ötven százalékos a legsúlyosabb fertőzés ve­szedelme! Megmutatom a Palazzo Chifti le­velét, amely szabad utat biztosít számomra mindenfelé, ahova menni akarok. Az orvos pillanatnyi habo­zás nélkül engedélyt ad: — Tessék. Én m­egim­ondtam­, amit meg kellett mondanom. Szabad az út, uraim!* Megyünk előre. Nem kell sokáig menni. Helyben vagyunk. A hulla­szag óriási. Izzadva, nyögve dolgoz­nak a katonák. (Vitézség! érmet kell adni nekik.) Csattognak az ásók, a szekercék. ■4- Hulla! . Itt van előttünk. Asszony. Felis­­merhetetlen arc, duzzadt jobb kar, görcsösen összeszámít kéz. A kézben egy szétfoszlott párna csücske, az ujjak görcsös, vad szorításában. Formalinos maszkot csapnak az arcára. Saraglyán viszik. Hova? Az orvos: — Elégetjük! — Hulla! Öreg ember. — Még egy! Még egy öreg. Úristen, micsoda szemlek! Véresre harapott ajkak, lila, kék arcok. Aj orvos : — Formalint!­­Sokat! A Colonello az ordonánchoz: — Két autó indul azonnal Aveli­­roba. Repüljenek! Két vereskereszte­s autót kérek, sok formalint. Az orvos: — Kinint ég — cigarettát! A hadnagy. . . — Si, si... cigarette!... cigarette! Rohan az ordonánc.­ A Colonello már mélyen bent a romok között. Fá­radhatatlan. HŐS. * -- --• I Hős itt mindenki. Pompás katonák. Rend, fegyelem, becsületes organizá­ció. De... Istenem, mit lehet ennél többet? Több katonát! Lehetetlen. Több katona, több élelem­. Honnan? és­ hogyan? Ezerméteres hegyek, sem­mi vonat, semmi más, csak autó és öszvér. Több autót? Talán igen. De kell az autó a sebesültek szállítá­sára... Mit lehet tenni többet és job­ban, mint amit és ahogyan tesznek?­... Félóra alatt hat új halott. Félre­viszik őket. — Hány halott van még a romok alatt, Colonello? — Lehet ezer, lehet kétezer... Talán több, talán kevesebb ... A hadnagy: — Si, si... talán több, talán keve­sebb! A Colonello: — Mi nem­ tudunk semmit, mi dol­gozunk. Katonák vagyunk és nem sta­tisztikusok, összecsapja sarkantyús bokáját és új holtakhoz siet. Az orvos ránkordít: — Basta!... Elég volt. Még több ál­dozatra nincs szükségem! Kifelez­tessék el. Indulunk vissza­fele. Előttünk, mögöttünk, körülöt­tünk, felettünk, fekete hegyek légiója. Mit akarnak? Hiszen mi ,meg élünk!... Fazekas Imre Világhírű angol író a magyar problémáról Beszélgetés Gilbert Murray-vel, az oxfordi egyetem tanárával a békerevízióról Genf, július 31 .(Az Est külön tudósítójától) A különböző politikai ás szellemi irányzatok vezető emberei csaknem kivétel nélkül megfordulnak Genf­ben. Alkalmam volt ma délben Gilbert Murray-vel, a világhírű angol íróval beszélgetni. A finom angol professzor a­ szellem Együttműködés Főbizott­­ságában elnököl e napokban, amely­­nek több­ tagjai: Paul Pointeré, Fran­ciaország volt kormányelnöke, Mada­me Curie,­a rádium feltalálója, és Ein­­stav IS Genfben tartózkodik az ülése­­zettek alkalmából. Minthogy­ Gilbert Murray a világpolitika helyzetének egészségesebb alapokra való fekteté­séről a közelmúltban The­­ordeal of this generation: the war, the Lea­ge ot the futures címen munkát írt, megkér­deztem a tudós professzort, miképpen vélekedik Magyarország problémáiról? — "A magyar kérdést gondosan tanul­­mányoztam, és midőn egyrészt szimpát­­iamról biztosíthatom önt, országa és an­nak reményei irént, kifejezést kell adnom a meggyőződésemnek hogy először a béke megingathatatlan alap­­jait kell megteremteni és csak azután lehet megfontolás . ...ánt tenni a területi állapot megváltoztatásá­nak lehetőségeit. Addig is mindenféle szempontból kívánatos, hogy a népszövet­ségi paktum 19. pontjának tanulmánya,­zása és irodalmának kibővítése ne hanya­­goztassék el. Területi változtatások szerintem csak általános, közös és kölcsönös megegye­zések útján képzelhetők el. Ha önök el akarnak jutni ehez az állapot­hoz, egy percig se legyenek kétségben az, iránt, hogy a világ közhangulatát m­ég az eddigi­nél is fokozottabb mértékben kell a mások javára hangolniok. Bölcsességgel, felvilágosítással, a. k.imon­­dott, és leírt szó erejével, kell küzdeniük­. Szinte búcsúzóul fűzte hozzá: — Ha meggyőzik a világot, — de csakis akkor — nyert ügyük lesz!­Vagyis amint egy angol diplomata mon­dotta: — Inkább igazságtalanság, mint rém­detlenség uralkodjék Európában egész világon! es. «4. Csodálnivaló dolog, hogy még a nagy elmek sem tudják megérteni ,7? éppen az igazságtalanság az tt hatocra, ami a rendetlenséget szüli. S. I. GILBERT MURRAY Péntek, 1930. augusztus 1. -4 dSEMM SilberarschlSui folyó hideg- és melegvíz, korp. fűtés. fiO.OOO m* park Penzió 12 S-től E­RIMC^ Pens. Baheím Déli fekvés. Jópolgári ház. Kedvelt­ uzsormizó hely. Penzió 10 s-től

Next