Az Est, 1930. augusztus (21. évfolyam, 173-197. szám)
1930-08-01 / 173. szám
4. oldal. Borzalmaik az elpusztult Aquiloniában (A, Nápoly, július 30 Est kiküldött munkatársától) Reggel 7 óra. Pontosan annyi. A sofőr szó nélkül előre mulat. A — Vulturu! A távolban kékük. Régi, ősrégi, kialudt tűzhányó. Ez a kialudt tűzhányó okozta a mostani földrengést. Igaz, nem igaz? Vannak pro és vannak kontra vélemények. Kinek van igaza? Sohasem fogják megállapítani tudni. De az igazság mégis az, hogy látjuk már a legendás hírű hegyet, amelynek kialudt krátere fölé óriási keresztet állítottak s ez a kereszt most is ott áll a kráter fölött, ragyogó csillogással, rendületlenül, fittet és életet hirdetve a halálon túl is. AVikturát látom és megelevenedik bennem az a pillanat, amikor először mondta ki előttem ezt a nevet egy olasz professzor Rómában, két nappal ezelőtt. Volt a szavában valami szokatlanul nagy döbbenete, tisztelet, ami külön is súlyt és díszt adott a félelmetes hegy nevének. Most, itt, szemtől szembe a heggyel, nem éreztem semmi mást, csak Valami fájdalmas kíváncsiságot s vágyat, hogy minél előbb odaérkezhessek. A távolság mindent elsimító ködén át ez a kialudt tűzhányó jelentéktelennek és nyárspolgáriasan szelídnek látszott. Vultura!... Istenem, hát az. Jobbra kanyarodtunk és utána hirtelen balra. Az út szélén karóra szögezett kopott pléhtábla. A táblán egy városka neve. Ez a név: Aquilonia Egyszer olvastam újságban ezt a városnevet és most olvastam másodszor. Váratlan volt ez a találkozás, azt hittük, hogy még öt kilométeres távolságban vagyunk. De itt van. Hol van?... Semmi sincs, senki sincs, csak rét, ami messzire nyúlik és kis búzatábla, amit hat, majdnem egyenlő részre tépett szét a földrengés ... Megyünk a kitaposott úton. Ismét balra. És... és itt a temető. Kőfala nincs, leomlott. A legtöbb kereszt kettétörve, sírhalmok felpattanva, régi koporsókkal, néhány halottal, akiket vad erővel kihajított magából hű őrzőjük, az anyaföld. Mintha egy láthatatlan ököl döngetné szívem fölött a mellemet: fáj, ég a szívem, érzem szememben a könnyeimet. Miért kellett ez a borzalmas büntetés? Miért? Ez a nép csöndes, jó és több mint vallásos , — bigott. Miért nem vigyázott rájuk jobban a föld, amely pihenést ígért nekik ölelésével, pihenést, és jobb és szebb álmokat, mint amiket az élet ajándékozhatott nekik? Itt, előttünk a feldúlt, szomorú, most ezerszeresen szomorú temető, elgázolt kökörcsinekkel, félredőlt fákkal, mint egy vergődő, nyugtalan sóhaj. . És most először halljuk a szót egy nagyon öreg, nagyon szenvedő aszszony szájából. . . . . . Terremoto! (Földrengés.) Ez az asszony két kis gyereket vezet hozzánk, két kis éhező roncsot. Az öregasszonnyal még három fiatalabb asszony. És peregnek az élettelen szavak . . Terremoto... terremoto... pane... signor, pane!... Pane. Kenyeret! Kenyeret koldulnak. Uramisten, de hogyan? Sírva, zokogva, reszkető testtel, vacogó fogakkal. Signor, vane, pane!... Kenyeret, kenyeret!... Ezt mondja az öregasszony: •— Nem bírjuk, signor... Nem bírjuk tovább!... Mindenkink meghalt a városban és mi két nap óta nem ettünk!... Pane, signor, pane!... Az egyik kisgyerek, nyöszörögve: ... Signor, ... panel Felénk nyújtja kicsinyke, piszkos kezét: — Pane,... pane!... A kisgyerek mocskos arcán végigfutnak a könnyek. — Panel... Az öregasszony és vele a többi aszszony létérdekeinek az út porába és térdepelve, összetett kézzel ismétlik: — Pane... signor... pane! Adjuk a kenyereket, tejet is adunk. Micsoda vad, harsogó öröm. Esznek, falnak, zabélnak. Mint a kiéhezett kóbor kutyák. Állati, zord öröm ez. Ahogyan rávetik magukat a kenyérre, ahogyan végigcsorgatják torkukon az édes tejet, ahogyan ránk emelik vad, tüzes, kéjes szemeiket. Zord, kegyetlen, irtózatos öröm ez. A halálból megüfenekedtek öröme. — Sofőr, előre! A véres kapuja. Omlottabb, feldúltabb ez a kőkapu, mist Pompeji kapuja. A terremoto borzalmas névjegye. És a város! Egy város, ami itt állt, a hegyfokon és évszázadok óta büszkén és boldogan tekintett le a mély, zöld völgybe. Egy város, régi római alapítás, valaha kóbor brigantik mentvára, öt nappal ezelőtt még maga a legelőbb élet, boldog sziget Irpinia derűs szivében, egy város 4000 lakossal, templommal, iskolákkal, polgármesterrel, rendre ügyelő komoly, s büszke, egyenruhás őrökkel, zenés éjszakákkal, öleléssel, csókkal, mell .-T-KTg-mu. m.*-««.t:filékkel, jóléttel, s virágos kedvvel, örök eletre szántam . Aquilonia, egy város, arai — volt. Most Menekülnöm kell a — szavak elől. Le kell tompítanom, pasztellszínekbe kell vonnom minden előreugró, borzalmas képet, mert ha nyersen, válogatás és egyéb különös szempontok fgyelembevétele nélkül írnám ide a megírandókat, talán el sem hinné a olvasó azt, amit írtam. Higyenek el minden ide leírt mondatot. Miert ezek a mondatok még így, vérvers izzásukban is csak sejttetik a valóágot, ami rémesebb, hátborzongatóbb mindennél, ami emberi aggyal és szível elképzelhető. Aqvbnla teljesen elpusztult. Nemi marad semmi ebből a városból, csak a neve. Egyetlen ép háza sincs. Romok, rmok, csak romok. Itt elöl, a városkor után nagyobb szabad térség, pászáz emberrel, akik életben maradik. Katonatisztek, közlegények, pléhedző álló kis kadettek. A katonász egy része most indul szekercével is munkára. Felváltják a légieket,ilik jönnek, szinte eszméletlen támadással a fenén tűző nap alatt, aomok alól felcsapó hullabűzben, katonák orrában formalinos vatta Közlegényt hoznak hordágyon. Gyos sebesülés. Leomló fal maga alá temette. Egy másik, vérző, felhasított arccal. Néhány, akik elájultak, szörnyű látványtól, ami eléjük tárt és a szagtól. Itt áll illettem a Colobello — ezredes — fiai, markáns arca, elegáns katona, síthető kézzel mutat a romváros felé. — St. Signor, az az igazság, hogy én öt évi voltam a fronton, — ez az öt év borznakban és veszedelmességben in sem közelíti azt a 24 órát, amit adig itt kellett töltenem. Tiszti szolja leveles faággal kergeti el a Omello arcáról és kezéről a tolakodó íyeket. * A katonálözsét égetnek. A sza es a legyek len. Mit használ? Nei sokat. Amelli, angol, francia, német, ujsagircallnak itt. Egymás kezebe vandor az étheres flaska. Mosakszunk az Serben. Hömpölyög hullák bűze omok alól. Az étbe frissít, de a sí ellen nem használ. És később az egyik tiszt: — Nézzék meg, uraim, közelebbről a romokat. Érdemes. Az orvos: — Nem adok rá engedélyt, ötven százalékos a legsúlyosabb fertőzés veszedelme! Megmutatom a Palazzo Chifti levelét, amely szabad utat biztosít számomra mindenfelé, ahova menni akarok. Az orvos pillanatnyi habozás nélkül engedélyt ad: — Tessék. Én megimondtam, amit meg kellett mondanom. Szabad az út, uraim!* Megyünk előre. Nem kell sokáig menni. Helyben vagyunk. A hullaszag óriási. Izzadva, nyögve dolgoznak a katonák. (Vitézség! érmet kell adni nekik.) Csattognak az ásók, a szekercék. ■4- Hulla! . Itt van előttünk. Asszony. Felismerhetetlen arc, duzzadt jobb kar, görcsösen összeszámít kéz. A kézben egy szétfoszlott párna csücske, az ujjak görcsös, vad szorításában. Formalinos maszkot csapnak az arcára. Saraglyán viszik. Hova? Az orvos: — Elégetjük! — Hulla! Öreg ember. — Még egy! Még egy öreg. Úristen, micsoda szemlek! Véresre harapott ajkak, lila, kék arcok. Aj orvos : — Formalint!Sokat! A Colonello az ordonánchoz: — Két autó indul azonnal Aveliroba. Repüljenek! Két vereskeresztes autót kérek, sok formalint. Az orvos: — Kinint ég — cigarettát! A hadnagy. . . — Si, si... cigarette!... cigarette! Rohan az ordonánc. A Colonello már mélyen bent a romok között. Fáradhatatlan. HŐS. * -- --• I Hős itt mindenki. Pompás katonák. Rend, fegyelem, becsületes organizáció. De... Istenem, mit lehet ennél többet? Több katonát! Lehetetlen. Több katona, több élelem. Honnan? és hogyan? Ezerméteres hegyek, semmi vonat, semmi más, csak autó és öszvér. Több autót? Talán igen. De kell az autó a sebesültek szállítására... Mit lehet tenni többet és jobban, mint amit és ahogyan tesznek?... Félóra alatt hat új halott. Félreviszik őket. — Hány halott van még a romok alatt, Colonello? — Lehet ezer, lehet kétezer... Talán több, talán kevesebb ... A hadnagy: — Si, si... talán több, talán kevesebb! A Colonello: — Mi nem tudunk semmit, mi dolgozunk. Katonák vagyunk és nem statisztikusok, összecsapja sarkantyús bokáját és új holtakhoz siet. Az orvos ránkordít: — Basta!... Elég volt. Még több áldozatra nincs szükségem! Kifeleztessék el. Indulunk visszafele. Előttünk, mögöttünk, körülöttünk, felettünk, fekete hegyek légiója. Mit akarnak? Hiszen mi ,meg élünk!... Fazekas Imre Világhírű angol író a magyar problémáról Beszélgetés Gilbert Murray-vel, az oxfordi egyetem tanárával a békerevízióról Genf, július 31 .(Az Est külön tudósítójától) A különböző politikai ás szellemi irányzatok vezető emberei csaknem kivétel nélkül megfordulnak Genfben. Alkalmam volt ma délben Gilbert Murray-vel, a világhírű angol íróval beszélgetni. A finom angol professzor a szellem Együttműködés Főbizottságában elnököl e napokban, amelynek több tagjai: Paul Pointeré, Franciaország volt kormányelnöke, Madame Curie,a rádium feltalálója, és Einstav IS Genfben tartózkodik az ülésezettek alkalmából. Minthogy Gilbert Murray a világpolitika helyzetének egészségesebb alapokra való fektetéséről a közelmúltban Theordeal of this generation: the war, the Leage ot the futures címen munkát írt, megkérdeztem a tudós professzort, miképpen vélekedik Magyarország problémáiról? — "A magyar kérdést gondosan tanulmányoztam, és midőn egyrészt szimpátiamról biztosíthatom önt, országa és annak reményei irént, kifejezést kell adnom a meggyőződésemnek hogy először a béke megingathatatlan alapjait kell megteremteni és csak azután lehet megfontolás . ...ánt tenni a területi állapot megváltoztatásának lehetőségeit. Addig is mindenféle szempontból kívánatos, hogy a népszövetségi paktum 19. pontjának tanulmánya,zása és irodalmának kibővítése ne hanyagoztassék el. Területi változtatások szerintem csak általános, közös és kölcsönös megegyezések útján képzelhetők el. Ha önök el akarnak jutni ehez az állapothoz, egy percig se legyenek kétségben az, iránt, hogy a világ közhangulatát még az eddiginél is fokozottabb mértékben kell a mások javára hangolniok. Bölcsességgel, felvilágosítással, a. k.imondott, és leírt szó erejével, kell küzdeniük. Szinte búcsúzóul fűzte hozzá: — Ha meggyőzik a világot, — de csakis akkor — nyert ügyük lesz!Vagyis amint egy angol diplomata mondotta: — Inkább igazságtalanság, mint rémdetlenség uralkodjék Európában egész világon! es. «4. Csodálnivaló dolog, hogy még a nagy elmek sem tudják megérteni ,7? éppen az igazságtalanság az tt hatocra, ami a rendetlenséget szüli. S. I. GILBERT MURRAY Péntek, 1930. augusztus 1. -4 dSEMM SilberarschlSui folyó hideg- és melegvíz, korp. fűtés. fiO.OOO m* park Penzió 12 S-től ERIMC^ Pens. Baheím Déli fekvés. Jópolgári ház. Kedvelt uzsormizó hely. Penzió 10 s-től