Az Ojság, 1930 (11. évfolyam, 1-52. szám)
1930-01-05 / 1. szám
f I Évvégi mérleg II Megyek gernyedten, hallgatag, sután I és év tűnik gyorsan el év után. f Egy elmúlt és itt a másik nyomban, s megszámolom, mennyi ítrányom van. f Mint kalmárnál készen áll a mérleg, f summa summarum nem nyertem kérlek. II Kezdtem száz gonddal, száz a gond ma is, s szürkébb az arc és szürkébb a haj is, fi ez az egyenleg, évvégi számra I s néha egy-egy jaj tolul a számra, I egy árva sóhaj, egy-egy régi dal, s mi néha még egy mosolyt is kiesül. ¥ f Egy régi emlék, eltűnt perc.. * talán a haszon a főkönyv egyik oldalán. .4 másikon, hogy ráhajtom fejem, I ott mégz mindenki tartozik nekem. f /Vagi/ /mrgh I f f a rácsonyos,társaságban töltötte. Vacsora után a háziasszony négyéves kislánya a Fényes ölébe ült és elmesélte neki, hogy micsoda gyönyörű babát kapott karácsonyra. — Megmutassam? — kérdezte. — Mutasd, —mondta Fényes. A kislány erre lecsúszott az öléből és igy szólt: — Mindjárt idehozom, de ne engedjen addig senkit a helyemre. Keim tengeri utón van. Még sosem volt tengeren s igy nagyon nyugtalankodik. Odamegy a kapitányhoz. — Kapitány úr, mikor látunk már szárazföldet? — Még eltart egy jó ideig. — mondja a kapitány. Kohn egy óra múlva megint odalép a kapitányhoz. —■ Még mindig ninc? э közelben szárazföld? — Nincs, Kohn a szeme elé teszi a kezét és a messzeségbe mutat -— Nézze csak, kapitány úr, ott mintha már volna valami szürkeség.4 — Az a horizont,— mondja a kapitány, Kohn fellélegzik: — Horizont? Mbach! Jobb, mint a semmi. "AZ ÚJSÁG hióiság Hogy múlik az idő. Emlékeztek? A miniszterelnöki palotában Friedrich mint jogforrás és a Britannia pincéjében jajgató zsidó, mint pénzforrás. Ellenforradalom. A sajtó dermedt ájulásban, a politikusok hallgatag ajakkal, a tőkés riadtan, a munkás fél holtan... veszett idők. Igazoltatás az utcán, a hivatalokban, a rendőrségen, a bíróság előtt, Ereky félelmetes név, Sokorópátkai miniszter, Wolff Károly fajmagyar, Frónay bálvány és Somogyi meg Bacsó a Dunában. Hogy múlik az idő. Emlékeztek? Vízözön volt. És a szürke járdán megjelent Az Ojság. Kis szól é galamb a nagy pusztulás felett és az első mosoly szivárványát varázsolta a szomorú égboltra. Mint gondtalan kis bohóc rikoltott bele a síri csendbe. Le merte írni remegés nélkül a Friedrich nevét és nem lett libabőrös, amikor tollhegyre vette a Csepp-kávéház bombás hőseit. Fellélegzett a jámbor és meghatva kérdezte: hát így is lehet? A sajtón lakat volt és ez a kis kutya vígan csaholt. Bekugatta a világba, hogy ne féljetek na, nem olyan komoly ez, múló vihar, süvöltő fergeteg, de elvonul és majd kisüt a nap. Ne vegyétek, olyan komolyan na, ne remegjetek na, mosolyogni, nevetni ,látjátok, ők is mosolyognak, nevetnek és a viccen, a szatírán, a gúnyolódáson keresztül megérzik, hogy a verekedés nem történelmi hivatás, a randalírozás nem nemzeti politika, az antiszemitizmus nem országépítés, Héjas nem igazi istennyila és az adónyi különítmény banda, csak és nem, hadsereg. Emlékeztek? Az újság kicsi volt, mint a bors, de csípett. Fájt a csiper, de nem illett érte megharagudni. Jó képet kellett hozzá vágni, mint az utcai csibész neveletlen grimaszához. Bosszantott és mulattatott. És megmondta az igazat, mint a zsarnok király sunyi bohóca. .Nem vágott, csak karmolt, de ahova elért kicsi, hegyes karma, nyoma maradt. Akkor, azokban az időkben Az Újság Erő volt. Ostorozta a megriadt, megjuhászodott, letört polgári önérzet hiányát és ostorozta a hatalom túlkapásait. Bátor volt felfelé és kíméletlen lefelé, Emerre is csettintett egyet, amikor arra az oldalra vágott. És emitt is szerették, amott is szerették. Mert lehet az ember félénk, gyáva, kegyetlen, bátor, vad szenvedélyes, nagy, kicsi, öreg, fiatal, zsidó, keresztény, — alapjában véve mégis jó és szereti az Igazságot. Emlékeztek? Az Újság akkor az Igazság lapja volt. Ma? Tíz év után? Vicclap. A lelkekben nagy a szomorúság. Ma csak egy hivatása. * Az újságnak, hogy mulattasson. Fáradt emberek, olvassál mulassatok. Gulliver szilveszteri utazása — Első és utolsó fejessel — (Szerző a malacok országába kerül, ahol disznóul bánnak vele — Megfűröszlik és nemzeliszinü szalagot kötnek a nyakába Szerzőből szálanként, sőt csomónként tépik ki a szerencsét — Szerzőnek mi esze van) Alig töltöttem el öt hónapot derék nőm és neveletlen gyermekeim körében, midőn nyugtalan természetem újra kitört rajtam és néhány nappal Szilveszter előtt seborvosi állást vállaltam a ГГ 19 tonnás „Sleraazl“ nevű kereskedelmi hajón. Nem akarom a nebleh olvasót utam részletezésével untatni, elég annyi, hogy a déli szélesség 69. fokán a Slemarl viharba került, zátonyra futott, a hajón kitört a malária és tengeri kalózok az egész legénységet lemészárolták. Én persze úszva megmenekültem és partra vetődve megindultam a sziget belsejébe azzal, hogy az első vadember, akivel találkozom, majd csak megkímél, ha életemért egy 20 lámpás rádiót, Wertheim-kaszszát, vagy Bösendorfer-zongorát ajánlok fel, mi tengerészek nümich hajótörés előtt ellátjuk magunkat ilyesmikkel. Az első lény, akivel találkoztam, egy malac volt. Szép, tisztára súrolt malac, olyan, amilyent nálunk otthon a hentesek kirakatában lehet látni Szilveszter táján, csakhogy ez akkora volt, mint egy kisebb sarokház és nem volt citrom a szájában. Mikor engem meglátott, örömében visítani kezdett, aztán patáival nyakon csípett és elvitt a Központi Vásárcsarnokba. Itt tudtam meg, hogy a malacok országába kerültem. Szűk ketrecekbe zsúfolva találtam itt szerencsétlen embertársaimat, akik éktelen ordítás közben vártak sorsukra. Engem is behajítottak egy ketrecbe, de nemsokára jött egy termetes malac — valami nagy kutya lehetett — és engem vásárolt meg a sok közül. Ezen egy cseppet sem csodálkoztam, mert — szerénytelenség nélkül legyen mondva — igen fess, csinos, gusztusos fiatalember voltam. Gazdám, a Grand Café Moslék tulajdonosa, otthon pőrére vetkőzhetett, megfürösztött, nyakamba nemzetiszinü szalagot kötött- aztán átadott egy kuktának öltözött vén disznónak, hogy aszongya, mindjárt éjfél lesz, vigyen ki a közönség közé, úgy is történt. A kávéházban malac malac hátán tolongott, szimfonikus malacbanda húzta a pata alá valót és mikor engem megpillantottak, örömükben elkezdtek visítani, főleg a nőstény malacok. Éreztem, hogy valami nincs rendben és mikor sötét lett, elkezdtem torkom szakadtából fordítani, de ez semmit sem használt. A malacok nekem estek a sötétben, csipekedtek, nyomkodtak, bokszoltak, tépáztak és gyömöszöltek, gyönyörű bajuszomat, szakállamat és öszszes többi ékességeimet szálanként, sőt a törzsmalacok csomónként tépték ki belőlem. Mire újra kigyultak a lámpát, újév lett és én, miközben leszögeztem, hogy: „na, ez az év is jól kezdődik“ — könnyezve gondoltam szeretett hazámra, s ahol egy ilyen disznóság legfeljebb csak egy tett volna malaccal történbe- 1936 január 5- I Аж safév legfőbb kozkzabdasági vicce : Kohn, a kis rakamazi rőfös, feljön Pestre f és beállít egy nagy textilcéghez. f — A főnök urat keresem, — mondja. f Az előkelő textilcég kisasszonya végignéz a Щ toprongyos kis zsidón és igy szól: f — Nem lehet vele beszélni. |1 — De kérem, — mondja Kohn — nekem *, muszáj vele beszélni. I — Sajnálom, el van foglalva, — szól vál-I látvánva a kisasszony és ott akarja hagyni Kohnt. I Kohn azonban nem tágít. I — De kérem, legalább látni akarnám, ha f már nem beszélhetek vele. § — Mit akar rajta látni? — mondja most í már türelmetlenül a kisasszony. I — A fejét, i — A fejét? I — Igen, — mondja Kohn — tudniillik én щ csak egy kis vidéki kereskedő vagyok, de már egészen dagadt a fejem a gondoktól. Gondoltam, s megnézem magamnak, hogy mekkora feje lehet egy pesti nagykereskedőnek. ' -’A ■ -- , ; negyedévre P 4.50