Az Ujság, 1904. március/1 (2. évfolyam, 61-75. szám)
1904-03-01 / 61. szám
13______________________________ hogy visszaélhessenek vele, akik magyarokul akarnak élni, hogy a magyarságból élhessenek, akik meg akarják tartani a magyar földet, tekintet nélkül arra, hogy az övék-e, vagy sem, akik örökségneki nézik az államot, alkotmányt, szabadságot, s úgy prédálják, mint egyéb öröküket, akik monopóliumot kérnek a hazafiasságra, mert az az egyetlen kenyérkereseti forrásuk. »Szervezkedjünk« kiáltják. »Nincs idő, veszteni való.« Mi pedig azt hittük, csak egyetlen veszteni valójuk van már: az idő .. . Erőt! A delegáczió munkája egy hónapra megszakította a parlamentnek — nem munkálkodását, mert fájdalom arról már csaknem teljesen leszokott, hanem szégyenteljes időpocsékolását. Ez alatt az egy hónap alatt nyilvánvalóvá lett az ország előtt, hogy az ellenzék tavalyi küzdelmének nagy és a nemzetre messze kiható eredménye van. Bármily súlyos is az obstrukció teherlapja, a katonai vívmányok, amelyek vele szemben állanak, helyreállítják az egyenleget. De most már az ország azt várja, hogy a drágán megvásárolt, de mégis nagyértékű eredményeket tető alá hozzuk. Valóra kellene váltani, ha már annyit szenvedett érte, a nemzetnek immár megvalósulást ígérő óhajait. Kész erre a kormány, kész a szabadelvűpárt s csaknem az egész törvényhozás. Ez a csaknem pedig tizenkét ember, aki ma újból elhatározta, hogy nem enged s a végletekig viszi csúf játékát. Ott állunk tehát ma, egy hónap után, ahol állottunk egy hónap előtt. Mi már azelőtt is több ízben kifejeztük erős kételyeinket, hogy Tisza István koncziliáns modora, az obstrukcióval szemben tanúsított hosszas béketöltése meghozza azt a megoldást, melyet az ország oly türelmetlenül vár. Tisza úgy jött, mint az erős kéz embere; ezt az erős kezet sokáig, tán túl sokáig tartotta bársonykertyűben. Ám perekrimináljiunk. Lehet, hogy neki volt igaza, amikor ilyen kísérletet tett. Most azonban, hogy be kell látnia neki , belátja az egész ország is, hogy ez a kísérlet hiábavaló volt, nincs egy percnyi idő sem a további tétovázásra. Kibontakozást sürget és követel az ország. Kibontakozást bármi áron, bármily eszközökkel. Az obstrukció poshadt levegőjéből, amely már fuldoklással fenyeget mindnyájunkat, a parlamentáris rend és munka éltető levegőjére vágyakozunk. Ha egy betört ajtó vagy ablak árán is, de a fuldoklónak meg kell szerezni a friss levegőt. Tisza Istvánnak végre cselekednie kell. Hiszszük, hogy ezzel most már teljesen tisztában van s reméljük, hogy készen is van rá. Nem tudjuk és — mint mondják — senki, még legbensőbb hívei közül sem tudja, mire szánja el magát. Csak azt sejtik és azt hiszszük, jól sejtik, hogy lelkében megérlelődött az elhatározás levonni a helyzet parancsolta legvégső konzekvencziát is, ha a szükség úgy hozza magával. Azt az akadályt, melyet egy számban és súlyban csekély töredék a kibontakozás elé gördít, daczolva a parlament óriás többségével, daczolva az ország akaratával, fittyet hányva az ország minden érdekének s komédiává alacsonyítva a magyar parlamentarizmust, el kell végre hárítani az útból. Oly csapást kell rá mérni, hogy alatta megsemmisüljön. Áldott lesz az erő, melytől ez az akadály végre szétmállik, s ha nagy porfelhő kavarodik is fel utána, egy jó kefével letisztíthatjuk ruhánkról a port. A rend helyreállítását várjuk tehát. Várunk elszánt cselekedetet. Olyat, amely föltétlen biztosítja s minden körülmény közt meghozza a várt eredményt. De csak ezt. Sem többet, sem kevesebbet. Az eszköz éppen a czélhoz mért legyen, az erő csak az ellenállást törje meg. Egy hajszállal se szabad a csapást elvéteni, nehogy olyat is érjen, ami esetleg mindnyájunknak fájhat. Ha rendkívüli eszközt, ha szokatlan erőt is kell alkalmazni, csak olyan precedens ne váljék belőle, amely a jövő eshetőségeit kockáztatja. Az alkotmány és a parlamentarizmus sziklaszilárd alapját meg ne ingassa, bármily hatalmas is lesz az a rázkódás. Múljék el az alkalommal, enyészszék el magával a megsemmisített akadálylyal. Csak így, csak ekkor lesz azzá, amit tőle várunk: rombolássá, mely teremt, viharrá, mely tisztitzonyos nőszemélyt, akiről Abris bácsi tud. Hisz az nem érdemelt jobbat, ha házas emberrel kezdett. Az ő férje alighanem ráunt és le akarta rázni. Ez nem szép ugyan, de Ábris bácsinak be kell látni, hogy az ő férje azt bizonyosan csak érte, a hites feleségéért tette. Érte, a lás Etuskáért, akit Ábris bácsi valamikor oly szeretettel szokott volt beczézgetni. Hát ne vegye Ábris bácsi oly nagy bűnül, amit a kis Etuska férje csinált. Vonja vissza a sértését, béküljenek ki, ne legyen ebből emberhalál. Ilyen gondolatok zsibongtak a siró asszony fejében, míg Csutor Ábris felhajtásában kocsikázott. Csutor Ábrisnak volt egy kis szállása a városban. Ott nem találta. Végigkocsikázta utána a megyeházat, a kaszinót, a czukrászdát, a vendéglőket, hiába. Ki kellett hajtatnia Ábris pusztai kastélyába, mely másfél órányira volt a várostól. Természetes, hogy Küllőnének e hajszája Csutor Ábris után a városban rögtön közhírré lett s óriási feltűnést okozott. — Szegény szép asszonyka! — sápitozták. — Megszólalt benne a vér. Úgy látszik, maga is sejti, hogy Csutor Ábris az ő természetes apja. Ennek az életéért remeg most. Csutor Ábrisnál pedig éppen ott volt a két párbajsegédje, mikor a kastélyudvarra behajtott Küllőné kocsija. Csutor Ábris kiszaladt a tornáczra a siró szép asszony elé. A két segéd aztán az ablakon át csak annyit látott, hogy Küllőné zokogva esik a fejük nyakába és hogy ez is ugyancsak morzsolgatja a maga szemét. •— Mi a manó ez ? — kérdő az egyik segéd a másiktól. — Ez, barátom, családi ügy, melybe jobb nem avatkozni. De aztán hangok ütötték meg a fülüket. Aha, Ábris a szomszéd szobában érzeleg a leányával. Nos, a két segéd hirtelenében megállapította, hogy kulcslyukon leskelődni és hallgatózni lovagiatlanság. Hanem ez csak elvi álláspont. A gyakorlati az lett, hogy egy percz múlva már egymást taszigálták el a kulcslyuktól. Igen érdekes volt az a másik szobában folyó családi jelenet. Ábris úgy fogta fel Küllőné hozzárohanását, hogy az nála keres védelmet a brutális ura ellen. Mikor pedig a siró asszony heves beszédéből pedzeni kezdte, hogy nem ez az eset, akkor meg azt hitte, hogy ez a gyermekesen jóságos asszony elég bolond az ordenáré urát az ütleges, daczára is nyavalyásan szeretni. Ezen Ábris rettentőn felboszankodott s csupa felvilágositó jóindulatból ráförmedt az asszonyra: — De ugyan már édes Etuska lelkem, nem érdemli meg magától ezt a görcsös ragaszkodást az a gazember! — Ki az a gazember? — Hát a maga ura. — Az Istenért, hogy meri mondani? — Mert tudom, hogy ő magát veri. Ábrisnak ez indulatos kiáltására nyomban egy irgalmatlan pofon csattanását hallotta az a párbajsegéd is, aki éppen el volt lökdösve a kulcslyuktól. — Hatalmas kanczarugás volt! — szólt a másik és mind a kettőt annyira elfogta a kaczagás, hogy elszaladtak a kulcslyuktól s belefúrták az arczukat a kanapéba. Pár pillanat múlva , még mindig ilyen strucczhelyzetben találta őket Ábris, aki — különösen balfelől — igen kipirult arorczal robbant be a szomszéd szobából. — Ó, én vén szamár, megérdemeltem, megérdemeltem!.. . igy kiabált. S elkeseredésében mi telhetett tőle? — A helyzet igen kihívó volt s ő hamarjában nagyot ütött az egyik befúrt fejjel röhögő strucczra. Amire ez igen elkomolyodva ugrott talpra s a csattintást első fokú tettleges sértésnek minősítve kijelenté, hogy a párbajsegédségről ünnepélyesen lemond, mert most már ő »fél« szándékozik lenni. — Bánom is én! — süvöltött rá Ábris. — Legalább van kivel verekednem. Mert Küllővel úgy sem lesz semmi. Szamár voltam, mások családi ügyébe avatkoztam, bogár után mentem, hazug pletykának hittem, pofont kaptam és — most Küllőtől bocsánatot kérek. Ha ehhez még tanúim akartok lenni ? . . . •— Nem akarunk. — Hát vigyen benneteket az ördög! — Ezért számolunk. — Csak tessék! Volt szerencsém. A két volt párbajsegéd és volt struccs sértetten elrohant. Robogtak haza kocsin a városba, leendő párbajsegédeket keresni. Szemben kerülték el Küllőnek és két segédjének kocsiját, mely viszont nyakra-főre hajtott a Csutor-tanya felé. Persze, hogy Küllő a felesége után hajtott, a megőrülésig fölizgatva. Mikor a város _________AZ ÚJSÁG_________ 1904. márczius 1. BELFÖLD. A király személye körüli miniszter. Már több ízben megírtuk, hogy Kimen-Héderváry Károly grófot a király személye körüli miniszterré szemelték ki. Most bécsi tudósítónk azt telefonálja, hogy a grófnak kinevezése igen rövid idő kérdése. Jömén gróf valószínűleg már a napokban Bécsbe érkezik, hogy uj hivatalát elfoglalja, s hogy családjával együtt a bankgassei minisztérium épületébe költözzék. · Tisza István gróf miniszterelnök, úgyis mint belügyminiszter, e hét csütörtökén kihallgatást ad.› A fiumei rappresentanza választása. Fiuméból táviratoztak, hogy a rappresentanza kisorsolt felének választása ma történt meg óriási érdeklődés mellett nagy küzdelem folyt, de az esti órákig semminemű rendzavarás nem fordult elő. A szavazatok összes száma 1325, a szavazatok végleges eredménye még ismeretlen. Törlés nélkül adatott le: az autonóm társaság jelöltjeire 423, a hazafias párt jelöltjeire 415 szavazat. A kereskedelmi tárgyalások előkészítése. A Bécsben tegnap tartott tanácskozásokról közölt tudósításunkat az alábbiakkal egészíthetjük ki: Berlini nagykövetünk, Szögyény-Marich László, beható expozéban fejtette ki nézeteit a Németországgal való tárgyalások alakulásáról. E fejte-, getések kapcsán indult meg a miniszterek közt az eszmecsere, amelynek folyamán több oldal