Az Ujság, 1904. március/1 (2. évfolyam, 61-75. szám)

1904-03-01 / 61. szám

13______________________________ hogy visszaélhessenek vele, a­kik magya­rokul akarnak élni, hogy a magyarságból élhessenek, a­kik meg akarják tartani a ma­gyar földet, tekintet nélkül arra, hogy az övék-e, vagy sem, a­kik örökségneki nézik az államot, alkotmányt, szabadságot, s úgy prédálják, mint egyéb öröküket, a­kik mono­póliumot kérnek a hazafiasságra, mert az az egyetlen kenyérkereseti forrásuk. »Szervezkedjünk« kiáltják. »Nincs idő, veszteni való.« Mi pedig azt hittük, csak egyetlen vesz­teni valójuk van már: az idő .. . Erőt! A delegáczió munkája egy hónapra megszakította a parlamentnek — nem munkálkodását, mert fájdalom arról már csaknem teljesen leszokott, hanem szégyen­­teljes időpocsékolását. Ez alatt az egy hónap alatt nyilvánvalóvá lett az ország előtt, hogy az ellenzék tavalyi küzdel­mének nagy és a nemzetre messze ki­ható eredménye van. Bármily súlyos is az obstrukc­ió teherlapja, a katonai vív­mányok, a­melyek vele szemben állanak, helyreállítják az egyenleget. De most már az ország azt várja, hogy a drágán megvásárolt, de mégis nagyértékű eredményeket tető alá hozzuk. Valóra kellene váltani, ha már annyit szenvedett érte, a nemzetnek immár megvalósulást ígérő óhajait. Kész erre a kormány, kész a szabadelvűpárt s csaknem az egész törvényhozás. Ez a csaknem pedig tizenkét ember, a­ki ma újból elhatározta, hogy nem enged s a végle­tekig viszi csúf játékát. Ott állunk tehát ma, egy hónap után, a­hol állot­tunk egy hónap előtt. Mi már azelőtt is több ízben kifejeztük erős kételyein­ket, hogy Tisza István koncziliáns modora, az obstrukc­ióval szemben tanúsított hosszas béketöltése meghozza azt a meg­oldást, melyet az ország oly türelmetle­nül vár. Tisza úgy jött, mint az erős kéz embere; ezt az erős kezet sokáig, tán túl sokáig tartotta bársonykertyű­ben. Ám pe­rekrimináljiunk. Lehet, hogy neki volt igaza, a­mikor ilyen kísérletet tett. Most azonban, hogy be kell látnia neki , belátja az egész ország is, hogy ez a kísérlet hiábavaló volt, nincs egy perc­nyi idő sem a további tétovázásra. Kibontakozást sürget és követel az or­szág. Kibontakozást bármi áron, bár­mily eszközökkel. Az obstrukc­ió pos­­hadt levegőjéből, a­mely már fuldoklással fenyeget mindnyájunkat, a parlamentáris rend és munka éltető levegőjére vágya­kozunk. Ha egy betört ajtó vagy ablak árán is, de a fuldoklónak meg kell sze­rezni a friss levegőt. Tisza Istvánnak végre cselekednie kell. Hiszszük, hogy ezzel most már tel­jesen tisztában van s reméljük, hogy készen is van rá. Nem tudjuk és — mint mondják — senki, még legbensőbb hívei közül sem tudja, mire szánja el magát. Csak azt sejtik és azt hiszszük, jól sejtik, hogy lelkében megérlelődött az elhatározás levonni a helyzet paran­csolta legvégső konzekvencziát is,­ ha a szükség úgy hozza magával. Azt az akadályt, melyet egy számban és súlyban csekély töredék a kibonta­kozás elé gördít, daczolva a parla­ment óriás többségével, daczolva az ország akaratával, fittyet hányva az ország minden érdekének s komédiává alacsonyítva a magyar parlamentariz­­must, el kell végre hárítani az útból. Oly csapást kell rá mérni, hogy alatta megsemmisüljön. Áldott lesz az erő, melytől ez az akadály végre szétmállik, s ha nagy porfelhő kavarodik is fel utána, egy jó kefével letisztíthatjuk ru­hánkról a port. A rend helyreállítását várjuk tehát. Várunk elszánt cselekedetet. Olyat, a­mely föltétlen biztosítja s minden körül­mény közt meghozza a várt eredményt. De csak ezt. Sem többet, sem kevesebbet. Az eszköz éppen a czélhoz mért legyen, az erő csak az ellenállást törje meg. Egy hajszállal se szabad a csapást elvéteni, nehogy olyat is érjen, a­mi esetleg mind­nyájunknak fájhat. Ha rendkívüli esz­közt, ha szokatlan erőt is kell alkal­mazni, csak olyan prec­edens ne váljék belőle, amely a jövő eshetőségeit koc­­­káztatja. Az alkotmány és a parlamen­­tarizmus sziklaszilárd alapját meg ne ingassa, bármily hatalmas is lesz az a rázkódás. Múljék el az alkalommal, enyészszék el magával a megsemmisített akadálylyal. Csak így, csak ekkor lesz azzá, a­mit tőle várunk: rombolássá, mely teremt, viharrá, mely tisztit­­zonyos nő­személyt, a­kirő­l Abris bácsi tud. Hisz az nem érdemelt jobbat, ha házas em­berrel kezdett. Az ő férje alighanem ráunt és le akarta rázni. Ez nem szép ugyan, de Ábris bácsinak be kell látni, hogy az ő férje azt bizonyosan csak érte, a hites feleségéért tette. Érte, a lás Etuská­ért, a­kit Ábris bácsi valamikor oly szeretettel szokott volt beczéz­­getni. Hát ne vegye Ábris bácsi oly nagy bűnül, a­mit a kis Etuska férje csinált. Vonja vissza a sértését, béküljenek ki, ne legyen ebből emberhalál. Ilyen gondolatok zsibong­tak a siró asszony fejében, míg Csutor Ábris felhajtásában kocsikázott. Csutor Ábrisnak volt egy kis szállása a városban. Ott nem találta. Végigkocsikázta utána a megyeházat, a kaszinót, a czukrász­­dát, a vendéglőket, hiába. Ki kellett haj­tatnia Ábris pusztai kastélyába, mely másfél órányira volt a várostól. Természetes, hogy Küllőnének e hajszája Csutor Ábris után a városban rögtön köz­hírré lett s óriási feltűnést okozott. — Szegény szép asszonyka! — sápitoz­­ták. — Megszólalt benne a vér. Úgy látszik, maga is sejti, hogy Csutor Ábris az ő termé­szetes apja. Ennek az életéért remeg most. Csutor Ábrisnál pedig éppen ott volt a két párbajsegédje, mikor a kastélyudvarra be­hajtott Küllőné kocsija. Csutor Ábris kisza­ladt a tornáczra a siró szép asszony elé. A két segéd aztán az ablakon át csak annyit látott, hogy Küllőné zokogva esik a fejük nyakába és hogy ez is ugyancsak morzsol­­gatja a maga szemét. •— Mi a manó ez ? — kérdő az egyik segéd a másiktól. — Ez, barátom, családi ügy, melybe jobb nem avatkozni. De aztán hangok ütötték meg a fülüket. Aha, Ábris a szomszéd szobában érzeleg a­­ leányával. Nos, a két segéd hirtelenében megállapí­totta, hogy kulcslyukon leskelődni és hallga­tózni lovagiatlanság. Hanem ez csak elvi állás­pont. A gyakorlati az lett, hogy egy percz múlva már egymást taszigálták el a kulcs­lyuktól. Igen érdekes volt az a másik szobá­ban folyó családi jelenet. Ábris úgy fogta fel Küllőné hozzároha­­nását, hogy az nála keres védelmet a brutális ura ellen. Mikor pedig a siró asszony heves beszédéből pedzeni kezdte, hogy nem ez az eset, akkor meg azt hitte, hogy ez a gyer­mekesen jóságos asszony elég bolond az or­denáré urát az ütleges, daczára is nyavalyá­san szeretni. Ezen Ábris rettentőn felboszan­­kodott s csupa felvilágositó jóindulatból rá­förmedt az asszonyra: — De ugyan már édes Etuska lelkem, nem érdemli meg magától ezt a görcsös ra­gaszkodást az a gazember! — Ki az a gazember? — Hát a maga ura. — Az Istenért, hogy meri mondani? — Mert tudom, hogy ő magát veri. Ábrisnak ez indulatos kiáltására nyom­ban egy irgalmatlan pofon csattanását hallotta az a párbajsegéd is, a­ki éppen el volt lök­­dösve a kulcslyuktól. — Hatalmas kanczarugás volt! — szólt a másik és mind a kettőt annyira elfogta a kaczagás, hogy elszaladtak a kulcslyuktól s belefúrták az arczukat a kanapéba. Pár pillanat múlva , még mindig ilyen struccz­helyzetben találta őket Ábris, a­ki —­ különösen balfelől — igen kipirult aror­­czal robbant be a szomszéd szobából. — Ó, én vén szamár, megérdemeltem, megérdemeltem!.. . igy kiabált. S elkesere­désében mi telhetett tőle? — A helyzet igen kihívó volt s ő hamarjában nagyot ütött az egyik befúrt fejjel röhögő strucczra. A­mire ez igen elkomolyodva ugrott talpra s a csattintást első fokú tettleges sér­tésnek minősítve kijelenté, hogy a párbajsegéd­­ségről ünnepélyesen lemond, mert most már ő »fél« szándékozik lenni. — Bánom is én! — süvöltött rá Ábris. — Legalább van kivel verekednem. Mert Küllővel úgy sem lesz semmi. Szamár voltam, mások családi ügyébe avatkoztam, bogár után mentem, hazug pletykának hittem, pofont kaptam és — most Küllőtől bocsánatot kérek. Ha ehhez még tanúim akartok lenni ? . . . •— Nem akarunk. — Hát vigyen benneteket az ördög! — Ezért számolunk. — Csak tessék! Volt szerencsém. A két volt párbajsegéd és volt struccs sértetten elrohant. Robogtak haza kocsin a városba, leendő párbaj­segédeket keresni. Szem­­ben kerülték el Küllőnek és két segédjének kocsiját, mely viszont nyakra-főre hajtott a Csutor-tanya felé. Persze, hogy Küllő a felesége után haj­tott, a megőrü­lésig fölizgatva. Mikor a város­ _________AZ Ú­JSÁG­_________ 1904. márczius 1. BELFÖLD.­ ­ A király személye körüli miniszter. Már több ízben megírtuk, hogy Kimen-Héder­­váry Károly grófot a király személye körüli miniszterré szemelték ki. Most bécsi tudósí­tónk azt telefonálja, hogy a grófnak kineve­zése igen rövid idő kérdése. Jömén gróf va­lószínűleg már a napokban Bécsbe érkezik, hogy uj hivatalát elfoglalja, s hogy családjá­val együtt a bankgassei minisztérium épüle­tébe költözzék. · Tisza István gróf miniszterelnök, úgyis mint belügyminiszter, e hét csütörtökén kihallga­tást ad.­­› A fiumei rappresentanza választása. Fiuméból táviratoztak, hogy a rappresentanza kisorsolt felének választása ma történt meg óriási érdeklődés mellett­ nagy küzdelem folyt, de az esti órákig semminemű rendzava­rás nem fordult elő. A szavazatok összes száma 1325, a szavazatok végleges eredménye még ismeretlen. Törlés nélkül adatott le: az auto­nóm társaság jelöltjeire 423, a hazafias párt jelöltjeire 415 szavazat.­­ A kereskedelmi tárgyalások előkészí­tése. A Bécsben tegnap tartott tanácskozásokról közölt tudósításunkat az alábbiakkal egészíthetjük ki: Berlini nagykövetünk, Szögyény-Marich­ László, beható expozéban fejtette ki nézeteit a Német­országgal való tárgyalások alakulásáról. E fejte-, getések kapcsán indult meg a miniszterek közt az eszmecsere, a­melynek folyamán több oldal­

Next