Az Ujság, 1904. április/2 (2. évfolyam, 106-120. szám)
1904-04-16 / 106. szám
Előfizetési árak: Egész évre _ _ _ 28 k. — « Félévre 14 » — « Negyedévre _. _ 7 » — « Egy hóra_____ 2 » 40 » II. évfolyam. 106. szám. Budapest, 1904. Szombat, április 16. Egyes szám ára 8 fillér. Vidéken 10 fillér. IJJSÁG SZERKESZTŐSÉG: Budapest, Kerepesi út. 51. sz. Telefon 5»—1«. KIADÓHIVATAL: Budapest, Kerepesi út 54. sa Telefon 52—73. fürgyelen minden ünnep ég vasárnap után !*• ROVÁS: Mikor már elmúlt a zenebona, s mindenki tisztázottnak látta a tátrai dolgokat, megint csak fölállott Nesz Gyula. Hogy ő nem érti, ártatlan megjegyzései miképp csinálhattak ekkora felháborodást? Meg hogy ő nem akart senkit se bántani. Dehogy is akart. Nem akar ő semmit, csak az igazságot! Még a szemét is forgatta, amikor ilyeneket mondott. Különös ember. És különös módon keresi az igazságot az igazságnak ez a furcsa barátja. Mintha valaki a tisztaság barátjának hirdetné magát, aki minden embert beszennyez. De csak tisztaság-szeretetből. Mert a bepiszkolt emberek sietnek mosdani. Ilyen volna az a doktor is, aki agyonverné az egészséges embereket. Csupa emberszeretetből.Mert hátha megbetegednének szegények... * Ne bolygassák a kivándorlás irányát azok, akiknek a kivándorlás bevándorlást jelent. Mert a sajtó tisztességét őrizzük, amíg lehet, az még nem jelenti, hogy a veszendő lelkeket csengő pénzre fölváltani engedjük. A levanteiségből kinőtt a magyar állam: itt ne guruljon se a rubel, se a frank, se a márka. Mert ami pénz így bejön, az becsületet visz ki. S nem azoknak a becsületét, akiknek nincs, hanem azokét, akiknek van. A sajtó tisztessége körül kettős igazság, hogy nem a külső ellenség az igazán veszedelmes, de a belső. Szinte mindig a sajtó ellen kell megvédeni a sajtó becsületét. S inkább levágni az üszkös kezet, semhogy elpusztuljon az egészséges szervezet. * A tisztelt Házban hamar felejtenek. Különösen a néppárton, Rakovszky tájékán. Ma már nem emlékeztek rá, hogy amikor hetekkel ezelőtt Tisza István megállapította a tényt, hogy az obstrukció miatt a Széll-kormány sem alkothatott annyit, amennyire képessége és akarata lett volna, ők felháborodással kiabáltak közbe: »hát Darányi ? hát Darányi?« S csináltak egy parázs kis tüntetést Darányi kétségbe nem vont kiváló érdemei mellett. Most pedig Hohenlohe herczeg tátrai birtokvásárlásainak ötletéből, beleszaladtak a kíméletlen és igaztalan gáncsoskodásba Darányi ellen. Darányi megvédelmezte magát és tátrai birtokpolitikáját a kellő határozottsággal és méltósággal. Amire — mellékesen mondva — nem lett volna szükség, ha a mai földművelési miniszter kellően gyors taktikával erélyesen visszaveri hivatali elődjének megtámadását. Kár, hogy ez nem történt meg, s a többé nem felelős volt miniszter maga látta szükségesnek fölvenni a harcot azokkal, akikről ő sem, más sem tudhatja soha bizonyosan: hízelgő magasztalói-e, vagy rosszakaratú gáncsolói. Darányi igazsága, természetesen, így is győzött, s Rakovszky hamar megfújta a takaródót. Ám a parlamentben nemcsak igazság kell, hanem taktika is. A tökéletes taktika szerint Darányit Talliánnak kellett volna fedezni. Ez esetben még nagyobb lett volna Rakovszkyék kudarcza. Nem vonulhattak volna többé vissza a gyanúsító támadásból ismét a Darányi-magasztalás terére. A bölcseség mustármagva. írta Krúdy Gyula. Azt hiszik-e, hogy a falun lakóknak épp úgy gondban fő a fejük, mint a városi embereké? Ha van is gondjuk, másféle ott a gond, mint a városon. Mikor néha éjszakai útban a gyorsvonat ablakából látom feltünedezni a kis falukat, tanyákat, amint ellapulva a sötétségben, csendesen alusznak, hinném, hogy talán álomképek csak. Hisz a városon senki sem alszik, lámpások égnek és a bús konflis ló, mely csikókorában tán a csengeri pusztán rúgta a port, ébren virraszt a nagy éjszakában. Hajdanában még az öreg Homolai Gyula is lefeküdt már éjfélkor, pedig nagy tapasztalata, sok földet bejárt ember volt. Ő képviselte nálunk a nagyvilági tónust. Páris, London, Szentpétervár a kisujjában volt az öreg Homolai Gyulának. Fiatalságában mindenütt megfordult, vagy talán sehol sem volt, de kitűnő memóriája volt. Amit egyszer olvasott, sose felejtette el. A szobája falán lógott egy régi aczélmetszet, Bethlen Gábor fejedelem képe. Azon bizonyos nagyszakállu, domború homloku, oroszlánszemü fejedelemé. De ha az ember Homolai Gyulára nézett, azt hihette, hogy az ő képe függ a falon. — Ugye hasonlít hozzám? — kérdezte vendégétől, ki először fordult meg portáján. Olyan nagy volt gyermekes hiúsága, hogy állandóan vitézkötéses mentében járt, hogy még jobban hasonlítson a fejedelem képéhez. De egyebekben Páris és London volt az ideálja. A sors elkövette vele azt a tréfát, — az öreg Homolai ezt néha másképp is nevezte, — hogy eldobta Petőre, közönséges kurtanemesnek. Homolai Gyula aztán úgy állott boszút a sorson, hogy sehogy sem akart rendelkezésébe beleszokni. Megházasodott ugyan, mint az atyafiai, meg a szomszédai, de hát utóvégre ezzel még nem adta meg magát sorsának. Bizonyos, hogy az angol lordok is megházasodnak . . . De aztán egyebekben folyton a sors ellen harczolt. Kis birtoka volt, apai háza is a régi megyegyülések protokollumaiban még rajta volt a porzó a Homolaiak nevén. A birtokát elhanyagolta, házát nem tataroztatta, a megyegyűlésre pedig beszent: — Hiába karattyoltok, urak, mégis az történik, amit Pernon úr akar. Ez a Pernon úr pedig senki más nem volt, mint abban az időben a franczia külügyi miniszter. Még a petőf—szurdoki út kiépítését is szerette volna Pernon úr döntésétől függővé tenni, habár elismerte, hogy a gyalázatos úthoz mégis több köze van Bencsiknek, a főbírónak, mint a világhatalmaknak, így élt az öreg falujában megértetlenül, sokszor szenvedve a gúny nyilaitól. Ha nagyon elkeserítették, akkor is csak nagy, szürke szakállát simogatta. A régi aczélmetszetre pillantott és halkan mondta: — Önt sem értették meg kortársai, uram. És tovább folytatta életmódját. Éjfélkor feküdt le, mikor némelyik éberebb kakas már hajnalodásról álmodott a falu végén. Háznépe falusi időben nyugalomra tért. Homolai Gyula hátrafont kézzel sétált szobájában, vagy naplóját irta, mert a naplóirást is szükségesnek tartotta. Sokszor bizony elakadtak a gondolatok kerekei és csupán az apró-cseprő falusi események akadtak a naplóiró tollahegyére ... »Madame Juliette (a felesége) ma azt panaszolta, hogy eldöglött a Riska nevű borjú. Szegény madame egész nap busult, bár vigasztaltam, hogy múlandó minden a világon, még a sors megpróbáltatásai is. . .« Írta egyszer Homolai Gyula, de naplójának nem merte bevallani, hogy a sors azon megpróbáltatását, mely a borjú kimúlásában nyilatkozott, maga is éktelen káromkodások között fogadta. »Szeretném tudni, mit tenne Voltaire a helyemben, ha zálogba kellene venni földjeit- írta máskor a falusi bölcselő, de nyugodtan aludt másnap délig, midőn a régi újságpéldányokat, a sokszor olvasott újságokat, egy furcsa szemüvegen át újra meg újra elolvasta és régen írott jegyzeteit az újságlap szegletén, főbólintással helyeselte, így múltak az évek a régi módi Homolai Gyula felett. Bogarain immár senkisem csodálkozott, hisz megszokta mindenki. Sőt lassan bizonyos tisztelet ébredt fel iránta a falusi potentátok körében. Az öltözködés és az illem fogas kérdéseivel gyakran keresték fel még a harmadik faluból is. A szép Csánki Flóra az esküvője felől négylovas kocsin jött az édesanyjával Homolaihoz és az öregasszony nagy titokban félrevonta Homolait: — Mondd, Gyula öcsém, a lányom azon szepeg, hogy nem lesz módis dolog, ha sírva fakad a pap előtt . . . Erre a kérdésre még az öreg Homolai is végigsimította a szürke szakállát. Fel s alá Lapunk mai száma 28 oldal. A vasutasok fizetésrendezése. A vasutasok fizetésrendezésének ügyében teljesen befejezést nyertek az összes előkészítő és szerkesztési munkálatok s Hieronymi kereskedelmi miniszter a képviselőház holnapi (szombati) ülésén már beterjeszti a fizetésrendezésről szóló törvényjavaslatot. Holnap tehát már módjukban lesz a vasutasoknak teljesen tájékozódni a kormány által javasolt fizetésrendezés mérvéről s megítélni, mennyiben honorálta a kormány méltányos kívánságaikat. A javaslatot a bizottsági tárgyalás befejezése után előreláthatólag mielőbb napirendre tűzik, úgy hogy a fizetésrendezés életbelépte most már csak igen rövid idő kérdése. A beruházások költségvetési szempontból, írta Matlekovits Sándor. Az utolsó rendes pénzügyi év, az 1902-ik évi, a zárszámadások kimutatása szerint 27,3 millió korona előírt és 247 millió korona tényleges deficzittel záródott, vagyis a költségvetési egyensúly egészen nyíltan meghibbant és ismét a deficzites korszakba jutottunk, pedig a rendes költségvetés keretében 78‘5 millió korona előírt és 83*3 millió korona tényleges többlet mutatkozott; de már az átmeneti kezelés 31 millió korona előírt és 35 millió korona tényleges deficzittel és a beruházások 74’5 millió korona előírt és 71,6 millió korona tényleges deficittel szerepelnek s igy világos, hogy a beruházások ebben az évben rontották meg az egyensúlyt. Igen helyesen cselekedett tehát a