Az Ujság, 1904. április/2 (2. évfolyam, 106-120. szám)
1904-04-16 / 106. szám
1904. április 16. AZ ÚJSÁG 1 községi ás körorvosok fizetésének rendezése. Az állami tisztviselők, a vármegyei tisztviselők, a községi és körjegyzők, a vasúti alkalmazottak, az üvegesek, lakatosok meg czukrászsegédek után jelentkeznek a községi és körorvosok. Hát ezek is akarnak valamit? — kérdi csodálkozva a közvélemény. Hiszen az orvosi gyakorlat biztos kenyeret ad, mert beteg van mindig bőven és így munka is van bőven. Nos hát, igenis, az orvosok is, akik mindig ideális szempontból nézték hivatásukat, akik mindig csak arra gondoltak, hogy megfeleljenek ama feladatuknak, amelynek ki teljesítésére felavatásuk alkalmával ünnepélyes esküt tettek, végre tudatára ébrednek annak, hogy egyedüli joguk nemcsak az, hogy reális munkával fogyaszszák erejüket és csak ideálokkal táplálkozzanak, hanem hogy akkor, amikor teljes erejüket, eszüket, egészségüket éjjel-nappal, mint a humanizmus igaz papjai, az emberiség rendelkezésére bocsátják, egyszersmind joguk van megkövetelni, hogy az állam és a társadalom egyaránt támogassa őket azon a harctéren, amelyen hősiesebben viselkednek a katonánál, mert csendben, szerényen és a veszély teljes tudatában működésük egész idején folytonosan szemben állnak a pusztító vészszel, a mételyes betegséggel, nem ismerve más törvényt, mint esküjüket, más bírót, mint lelkiismeretüket. Nem áhítoznak ők ovácziókra, kitüntetésekre, nem tartanak igényt ama nagy kiváltságokra, amelyeket a társadalom önként megad a katonának; ők, akik folyton dolgoznak, nem tartanak igényt arra a mindennapos pihenőidőre, amelyet a munkások kivívtak maguknak, követelik csupán a becsületes munka elismerését és lehetővé tételét annak, hogy az állam, a társadalom és minden egyes ember érdekében még többet tehessenek, mint amennyit eddig tettek. 18 évi fáradságos tanulmányokkal szerezték természettudományi, tehát legmagasabb rangú kiképzésüket és amikor nemcsak azon fáradoznak, hogy meggyógyítsák a betegeket, hanem teljes erejükből azon vannak, hogy megelőzzék, meggátolják a betegségeket, akkor e páratlan, önzetlen munkásságukkal megnehezítik a maguk megélhetését, a betegek számának csökkentésével megapasztják keresetüknek, mondhatni, egyedüli forrását. És ezért mi a jutalom? A községi és körorvosok 75 százalékának nincs 4000 K. összes orvosi keresete, sőt 44 százaléknak 3000 K.-ja sincs, 12 százaléknak meg éppenséggel 2000 K.-nál is kevesebbje van. Csak 20 százaléknak van természetbeni lakása, 15 százaléknak saját háza, a legtöbb 200—600 K. lakásbért fizet, 22 százalék kénytelen 800—■ 1000 K. költséggel kocsit tartani, az útiátalányra pedig valamennyi ráfizet. Van olyan 84 éves körorvos, akinek 80 év óta 400 K. a fizetése, 40 fillér a látogatási díja, 400 K. a magánkeresete. Van olyan körorvos, aki 52 K. »évi fizetésért« két községben. Árvamegyében 900 K.-ért 30 községben, Hunyad vármegyében 1000 K.-ért 46 községben teljesíti az egészségügyi szolgálatot. Hivatalszolgát, portást alig szerezhetni ilyen fizetésekért. Hát még milyen lehet az a körülbelül 170 körorvosi állás, amely nincs betöltve, mert nem akad rá pályázó! Sáros vármegyében a rendszeresített 12 körorvosi állás még sohasem volt betöltve! Ez pedig nem csupán a községi meg körorvos baja, hanem nagy baja az ország közegészségügyének. Mert a hatósági orvos csak abban az esetben teljesítheti jól mód felett terhes feladatát, ha gond nélkül élhet, ha lépést tarthat az orvostudomány rohamos fejlődésével. A nélkülözés, a gond, az a tudat, hogy akármi baj éri, családja nyomorogni kénytelen, egyrészt lerepeszti róla annak az idealizmusnak mázát, amelyre szüksége van éppen neki, aki arra van hivatva, hogy szenvedéseket enyhítsen, csüggedőket vigasztaljon, embertársainak ne csak testét, hanem lelkét is gondozza ; másrészt szinte lehetetlenül teszi, hogy súlyos esetekben, amelyek helyes elbírálása az elme megfeszített tevékenységét igényli, azzal a tiszta látással és zavartalan gondolkodással lépjen a küzdőtérre, amely a betegségek sikeres gyógyításának egyik alapfeltétele. Részben, mert nincs pénze a szükséges folyóiratok és könyvek beszerzésére, részben mert a létért való küzdelem sokkal inkább elcsigázza agyvelejét, sem hogy kedve és módja legyen a tudományos kérdésekkel való foglalkozásra, nem képezheti magát tovább; már pedig elmarad az, aki az orvosi tudomány rohamos haladásával nem tart lépést és csak a betegek sínylik meg, ha orvosuk nem használja fel a tudomány új vívmányait. És csakugyan ijesztő képet látunk, ha megnézzük, milyen a közegészségügy hazánkban. Járványos betegségek sorra pusztítják az ország lakosságát. 1901-ben meghalt 205.080 hat éven aluli gyermek. És ami még elszomorítóbb: a 7 éven aluli elhaltaknak 52'66 százaléka, a 7 éven felüli elhaltaknak 48'94 százaléka, tehát valamennyi elhalt egyénnek csak 5071 százaléka részesült orvosi gyógyításban. Vagy nézzünk még egy statisztikai adatot. A halottkémlést végezte 1580 orvos, 9328 »képesített« nem orvos és 1075 nem képesített nem orvos; 34 községben senki sem teljesített halottkémi szolgálatot. Egy belügyminiszteri jelentés az ország közegészségügyi viszonyairól kimutatja,hogy 26.443 esetben elmulasztották a két évnél fiatalabb gyermekek gyógyítását, a 185 ilyen esettel szereplő Szolnok-Doboka vármegyéről megjegyzi, hogy »a vármegye 100.000 lakosa orvos nélkül van«, a 892 esettel szereplő Torda-Aranyos megyére vonatkozólag pedig azzal okolja meg a csak 12 esetben történt elmarasztalást, hogy »elmarasztalás csak ott történik, ahol orvos van, és végül jelenti, hogy valamennyi 26.443 eset közül 7251-ben volt elmarasztalás, azaz 19.192 esetben a beteg gyermek azért nem részesült gyógyításban, mert a községnek vagy körnek nincs orvosa. Halomszámra lehetne szaporítni ezen ijesztő adatokat. Terjednek és pusztítnak az emberirtó betegségek, mert kevés az orvos, aki meggátolná terjedésüket és számuk évrőlévre kevesbedik. Hiszen a budapesti egyetemi orvosi klinikák alig juthatnak már gyakornokokhoz is, pedig még csak 15 év előtt ezen ingyenes állások elnyeréséhez nagy pártfogás kellett. A fiatal emberek kerülik az orvosi pályát és igazuk van. A körorvos fixumának átlaga 1200 koronánál kevesebb, nem egyszer csak 200—400 korona és csak 9 százaléknak van 1 korona látogatási dija, a többinek ennél is kevesebb, sőt a 40 fillérnél kisebb látogatási díj 15 százalékkal szerepel, azonkívül tekintetbe veendő, hogy a kereset az 50. évtől rohamosan hanyatlik. Nemcsak a községi, meg körorvos speciális érdeke, nemcsak az a polct, amelyen magasztos hivatásánál fogva áll, hanem az említett általános nagy érdekek is megkövetelik, hogy olyan fizetést és megélhetési feltételeket kapjon, amelyek megfelelnek nagy szolgálatainak, képzettségének, amelyek függetlenítik az anyagi gondoktól és illetéktelen befolyásoktól és arra képesítik, hogy teljes erővel küzdjön a humanizmus szolgálatában. 1876 óta alig múlt el év, amely egy újabb kötelezettséggel meg nem toldotta volna a községi és körorvosok amúgy is terhes feladatait és az ellenszolgáltatás mindig csak ígéretekből állt. 1876. óta ismételten kérték fizetésük megjavítását, minden eredmény nélkül. Nem csodálhatni, ha most, amikor látják, hogy követeléseit teljesítik mindenkinek, aki keményen a sarkára áll, amikor egész Németország orvosi karát győztes harczban és addig csóválták a fejüket, amíg Homolai Gyula is belátta, hogy az özvegy ember élete kutyaélet. A falusi házasítók elől még csak megmenekedhetnek a legénysorban lévők, de az özvegy emberek számára nincs kibúvó. Ki házasodna, ha nem az özvegy ember? A szomszéd faluban csakhamar találkozott is egy alkalmatos hajadon, név szerint az öreg Körmöczy Ilonka leánya. Már nem volt éppen gyermekleány Ilonka, de Homolai Gyula is megette már kenyere javát. Ilonka ellátta az apja gazdaságát, bizonyosan az uráét sem fogja elhanyagolni. Ki tudná felsorolni mindazokat a körülményeket, amelyeket a házasságszerzők tudnak? Bizonyára nagyon kedvező körülmények lehettek, hogy a bölcs Homolai Gyula másodszor is rászánta magát a házasságra. Rászánta magát ,s ezzel fejeződött be az ő bölcseségének is története. Ha Homolai Gyula volt a legbölcsebb ember a vármegyében, Ilonka lett a legkardosabb menyecske. A leány olyan, mint a selyemgubó. Kívülről azt senki sem tudja megmondani, hogy miféle lepke rejtőzik a gubóban. A selyemgubó szétpattan és kijön a lepke. Ilonka bizony furcsa lepke volt. Bezzeg vége lett egyszerre a hiábavaló virrasztásoknak, de a dél sem lelte többé ágyban Homolai Gyulát. Néha már reggeli harangszóra talpon volt és járt elhanyagolt, szétzsillött gazdasága után. Pedig a menyecske nem is nagyon biztatta. Csak a szemével intett neki. Homolai eleinte keserűen szitkozódott reggelenkint és szégyenkezve fogadta az emberek köszönését. De legkusabb panaszait mégis naplójának írta meg. De nem sokáig tartott ez sem. Honka egyszer felfedezte a titokzatos naplót és gondolkozás nélkül a tűzbe vetette . . . — Mit tettél, asszony? — kiáltott fel Homolai Gyula az égő levelek láttára. Körmöczy Ilonka közönyösen felelt: — Unom már a szamárságaidat. Falusi embernek semmi szüksége sincs naplóirásra. Homolai először meg akarta ölni Ilonkát, később a régi bölcseség álláspontjára helyezkedett : — Asszonyi állat, — dörmögte megvetőleg. De a dörmögésnek semmi következménye nem volt. A sors, a mely Ilonkát választotta ki a bölcs ember megtörésére, diadalmaskodott. A bölcseség elmúlott, elröpült, mintha sohasem lett volna. Itt-ott még emlegették Homolai Gyulát. — Az volt csak az ember! — mesélték az öregek a fiataloknak. Homolai Gyula pedig lassan-lassan visszatért fiatalkori állapotaihoz. A torokon énekelt és a lagzikon elmondogatta régi pohárköszöntőit. A czimborák, akik hazáig vezették, látták a bölcs embert habozva, félve zörgetni az ablakon. Később még deres, szép szakállét is lenyirta. — Nem szereti a feleségem, — mentegetődzött a szomszédai előtt. Ezzel aztán egyszerre vége volt a nimbusznak. Ilonka, ha látogatóba ment a rokonaihoz, csalódottan mondogatta: — Én nem is tudom, miért mondtatok nekem mindig az uramra, hogy a legbölcsebb ember... Az öreg Körmöczy melanchólikusan sóhajtott: — Volt, volt... Míg te el nem vetted az eszét! Hol van tehát a bölcseség mustármagva ?