Az Ujság, 1904. július/2 (2. évfolyam, 196-211. szám)
1904-07-16 / 196. szám
Budapest, 1904. II. évfolyam. 196. szím Szombat, julius 16. Előfizetési árak: Egész évre......... 28 k. — 1. Félévre ............ 14 ‹ » Negyedévre ..... 7 » — ‹ Egy kora ......... 2 » 40 ‹ Egyes szám ára 8 fillér. Vidéken 10 fillér. SZERKESZTŐSÉG : Budapest, Kerepesi út 54. sz. Telefon 56—II. KIADÓHIVATAL, Budapest, Kerepesi út 54. sz. Telefon 52-73. Megjelen minden nap, ünnep és vasárnap után is. ROVÁS. Bartha Miklós adta ki elsőnek a jelszót: álljon össze az egész ellenzék, félretéve elvet, meggyőződést és tűzze ki magának közös czélul a kormány megbuktatását. Az eszme tetszett, de nem azoknak, akik a politikai küzdelem és a hajtóvadászat között némi különbséget tudnak. El is aludt szerencsésen. Most azonban újra fáradoznak benne, mégpedig sajátságosképpen a Bánffy Dezsőhöz közel állók. Ez már igazán több volna, mint pikantéria, ha Bartha Miklós eszméinek Bánffy Dezső lenne a Krisztusa, előtte pedig keresztelő szent Jánosképp hirdetné az igét Polónyi Géza, aki anno 1898 nyíltan kimondotta: igenis, a boszu dolgozik bennünk és Bánffynak meg kell buknia, mert mi boszut akarunk állani. Nagyon természetes, hogy Tisza Istvánnak a polgármesterekhez intézett beszédére rávetik magukat s minekutána kiforgatták minden izét, rásütik, hogy milyen torzszülött, illúziónak nevezi a nemzeti politikát és részegségnek a nemzeti lelkesedést! Igaz, hogy nem a nemzeti politikát mondta illúziónak, hanem azokat a vad követelődzéseket, mikben az illetők maguk sem hisznek. Talán csakugyan tévedett: nem illúziók ezek, mert az illúzióban hinni kell. És nem a nemzeti lelkesedést mondta részegségnek, hanem azt a vad terrorizmust, melyet ők nemzeti lelkesedésnek kereszteltek el. A nagy közvélemény azonban nyugodt lehet: nemzeti politikát és nemzeti lelkesedést a mai kormány is megbecsül, hiszen az egyik a czélja, a másik meg tartja benne az erőt és a türelmet azokkal szemben, akik nemzeti nagyságot mondanak és kormánybuktatást értenek alatta. ♦ Plasábos czikkek arról, hogy a kormány föladta Olaszországgal szemben a magyar bor érdekeit. Mintha örülnének neki. Eldugott telegrammsorok arról, hogy Olaszország kénytelen föladni a borvámklauzulát. Mintha bántaná őket. És mégis ők őrzik az országot, s a kormány árulja el. Imádkozzanak inkább a jó istenhez: »Jó istenke, ne engedd, hogy ez a Tisza István jó szerződéseket kössön, mert mit csináljunk akkor mi ?« Bárány medvével. írta Krúdy Gyula. Még tán Nagy Iván, a nógrádi levéltáros se tudta volna megmondani, hogy mi eredetük van azoknak a czifra, bolondos czimereknek, amelyeket sok familia büszkén ragaszt a házára, névjegyére. Pedig Nagy Iván csakmindent tudott, ami az ősiségre vonatkozott. Összeírta vagy tízezer nemesi famíliának az eredetét. Ki hinné, hogy valamikor ez milyen kapós könyv volt Magyarországon? Mindenki kiváncsi volt az ősapjára. Nagy Iván pedig bőkezűen bánt az ősökkel. Egyszer unalmamban összeolvastam, hogy Momolai Drugeth, Károly Róbert nádorispánja több mint négyszáz famíliának volt az őse. Hej, az a Drugeth! No lám, ki hitte volna róla. Talán bizony négyszáz felesége is volt egyszerre? De hát Nagy Iván se tudott mindent. Némelyek bizony kifelejtődtek a nemesek könyvéből. Jöttek-jöttek a reklamácziók a nógrádi levéltároshoz. Jó ember volt az öreg úr. Már minek szomorítaná meg azokat, akik szeretnek benn lenni a nagy könyvben ? Meg aztán, ha jól veszszük, nem árt, nem is használ az a kis nyomdafesték. Teremtek egymás után a pótkötetek. Igaz, hogy nem igen találtam olyan emberre, aki az egész munkát megvette volna. Annyit már sok volna áldozni a hiúságnak. De az az illető füzet, amelyben a nevük szerepelt, mindenkinek odakerült az asztalára. S esténként vacsora után felolvasták az öregek, hogy mit is írt Nagy Iván az ősökről. A gyereknép szájtátva hallgatott. Radics Mária, a nagyanyám, büszkén emlegette ilyenkor: — Az én ősöm Zrínyi Miklós volt. A szigetvári Zrínyi. • Mintha most is hallanám a nagyapám haragos dörmögését. O o — Nono, azért a mi ősünk, Csák Máté se volt éppen kutya. És néha egész estéken át folyt a vita a régi divatú kandalló mellett, hogy ki is volt nagyobb ember: Zrínyi-e vagy Csák Máté ? Amíg a nagyapa mérgesen vágta be a szobája ajtaját: — Hosszú haj, rövid ész. Nem értenek ehhez az asszonyok. Pedig igazában csak az asszonyok értettek hozzá. Ha asszonyok, hiú, képzelődő, fantaszta asszonyok nem lettek volna, dehogy is csinált volna olyan nagy forradalmat az öreg Nagy Iván! A Tiszaszögben, a hol hajdanában a disznópásztor is nemes ember volt és annyi volt az ármálista falu, mint három vármegyében sincs, laktak nagy békességben a Horogiak. A nagy békességet úgy kell gondolni, hogy otthon megvolt mindegyik nyugodtan a maga portáján, sőt még jókedvében adjon Istent is mondott a szomszédjának, de ha kitették a lábukat a Tisza-szögről, akkor mintha kicserélték volna őket. Daczos, hányaveti, verekedő népség volt, félelme a környéknek, sőt még a vármegyének is. Mintha az ördög otthon nem mert volna beléjük bújni, után félt az is az otthoni fütykösöktől ? — csak akkor szegődött a sarkukba, ha a tarisznyát a vállukra vetették. Vásárok, búcsúk, mindenféle választások nem eshettek meg a dorogiak közbelépése nélkül és hősiességüket mindannyiszor újólag beiktatták a vármegy® jegyzőkönyveibe. Mintha bizony azt hitte volna valaki, hogy a Tisza-szögben megszelídültek, eltunyultak az emberek! Csak a Horogiak gondolták azt, hogy hősi tetteiket elfelejtették. A nagykállói megyeház kapuján semmiféle ács be nem forrasztja azokat a sebeket, amelyeket régi választásoknál a Horogi-fokosok ütöttek. Talán ha uj kaput csináltatnának. De a vármegye sem esett a fejeságyára. Hogyne! Hogy majd újra előjöjjenek a Horogiak felírni nevüket az uj kapura ! Abban az időben már csupán két familia volt a Tisza-szögben, amelyről érdemes volt megemlékezni. A Horogiak nagy nemzetsége elzüllött, szétforgácsolódott. Az alispánt, követet mások választották. Legfeljebb a népies mulatságokon szerepeltek még. Az egyik Horoginak, Benedeknek pláne igazi vérbeli Horogi volt a parádés kocsisa is. Csakhogy szerződés szerint ezt nem volt szabad emlegetnie. Mintha az idő, ez a nagy eszkamotőr éppen a Tisza-szögen akarta volna bemutatni eltüntető művészetét. A föld nyelte el, vagy a víz mosta el azokat a temérdek kúriákat, amelyek itt faluszámra voltak? Elég az hozzá, hogy eltűntek, mintha valami nagy földrengés pusztított volna itt. Csupán két oszlopos ház maradt épen. Volt, volt ugyan még több ház is, de hát érdemes-e azokra a sárból vert falu, bogár hátú viskókról bel épsson a katedrán. írta Gajári Ödön. A közéleti hivatottságra értelmileg és erkölcsileg fölfegyverzett férfiak munkája soha sem háládatlan. Még akkor sem, ha a siker glóriája nem ragyogja körül személyüket. Az úgynevezett személyes érvényesülés nagy átlagban a szerencsés köznapi tehetségek osztályrésze. Ezek a helyzet és viszonyok eszközei csupán. A körülmények alkalmas találkozása felszínre vett, összegabalyodása eltemeti őket. Megszokták Apponyit a nem érvényesült politikusok közé számítani. Pedig ennél alig képzelhető nagyobb igaztalanság. Az utóbbi két évtized politikai történetének nincs talán egyetlen részlete sem, a melyre Apponyi Albert gróf állásfoglalása több-kevesebb, néha döntő befolyást ne gyakorolt volna. Az úgynevezett katonai kérdések témája pedig elsősorban is az ő terrénuma. Az 1889-iki véderő vitánál, sőt már ezelőtt néhány évvel a hírhedtté vált Janszky-esetből kiindulva az egyes konkrét kérdésekkel kapcsolatosan lassanlassan domborodnak ki álláspontjainak körvonalai. Az állásfoglalás első időszakában, úgy látszik, azt véli, hogy azok nem férnek rá a közjogi alapra. Ezzel a nehézséggel szemben a közjogi alap kiszélesítésének szükségét látja. Később, mikor az előbb határozatlan körvonalakat tisztábban szemléli és az esetleges izgalmak lehűlése után hűvösebben ítéli meg, főleg azonban talán azért, mert felállított követelményeiből a jelentékeny rész megvalósulását megérte, visszatér arra a helyes álláspontra, hogy a katonai kérdésekre vonatkozó jogos magyar igényeket a 67-iki kiegyezés alapján kell érvényre juttatni. Ennek az érdekes fejlődésnek alig van olyan mozzanata, amelyben őt a többségtől jelentékeny elvi álláspont választotta volna el. Sőt az utóbbi öt év alatt, a Széll Kálmán idejében beadott memorandumot és a kilenczes bizottság ismert pontozatait tekintve, még a részletkérdésekre nézve sem volt nagyobb eltérés. Ha tehát Apponyiban, a pártpolitikusban nem akarjuk inkább azt a színezetet látni, amely az ő egyéniségének sajátja és zománcza egyúttal, el kell hogy ismerjük, alig van kívüle valaki, aki akár tudás, akár magas felfogás tekintetében hivatottabb volna a mi belső ügyünket a külföld előtt ex kathedra tárgyalni és megvilágítani. A »The Monthly Review« czikke, tartalma sokszoros igazságainál és a benne Lapjaik mai száma 24 oldal.