Az Ujság, 1904. július/2 (2. évfolyam, 196-211. szám)

1904-07-16 / 196. szám

Budapest, 1904. II. évfolyam. 196. sz­ím Szombat, julius 16. Előfizetési árak: Egész évre......... 28 k. — 1. Félévre ............ 14 ‹ » Negyedévre ..... 7 » — ‹ Egy kora ......... 2 » 40 ‹ Egyes szám ára 8 fillér. Vidéken 10 fillér. SZERKESZTŐSÉG : Budapest, Kerepesi­ út 54. sz. Telefon 56—II. KIADÓHIVATAL, Budapest, Kerepesi­ út 54. sz. Telefon 52-73. Megjelen minden nap, ünnep és vasárnap után is. ROVÁS. Bartha Miklós adta ki elsőnek a jelszót: álljon össze az egész ellenzék, félretéve elvet, meggyőződést és tűzze ki magának közös czélul a kormány megbuktatását. Az eszme tetszett, de nem azoknak, a­kik a politikai küzdelem és a hajtóvadászat között némi különbséget tudnak. El is aludt szerencsésen. Most azonban újra fáradoznak benne, még­pedig sajátságosképpen a Bánffy Dezső­höz közel állók. Ez már igazán több volna, mint pikantéria, ha Bartha Miklós eszméinek Bánffy Dezső lenne a Krisztusa, előtte pedig keresztelő szent Jánosképp hirdetné az igét Polónyi Géza, a­ki anno 1898 nyíltan kimon­dotta: igenis, a boszu dolgozik bennünk és Bánffynak meg kell buknia, mert mi boszut akarunk állani. Nagyon természetes, hogy Tisza István­nak a polgármesterekhez intézett beszédére rávetik magukat s minekutána kiforgatták m­inden izét, rásütik, hogy milyen torzszülött, illúziónak nevezi a nemzeti politikát és részeg­ségnek a nemzeti lelkesedést! Igaz, hogy nem a nemzeti politikát mondta illúziónak, hanem azokat a vad követelődzéseket, mikben az illetők maguk sem hisznek. Talán csakugyan téve­dett: nem illúziók ezek, mert az illúzióban hinni kell. És nem a nemzeti lelkesedést mondta részegségnek, hanem azt a vad terro­rizmust, melyet ők nemzeti lelkesedésnek ke­reszteltek el. A nagy közvélemény azonban nyugodt lehet: nemzeti politikát és nemzeti lelkesedést a mai kormány is megbecsül, hiszen az egyik a czélja, a másik meg tartja benne az erőt és a türelmet azokkal szemben, a­kik nemzeti nagyságot mondanak és kor­mánybuktatást értenek alatta. ♦ Plasábos czikkek arról, hogy a kor­mány föladta Olaszországgal szemben a ma­gyar bor érdekeit. Mintha örülnének neki. Eldugott telegrammsorok arról, hogy Olasz­ország kénytelen föladni a borvámklauzulát. Mintha bántaná őket. És mégis ők őrzik az országot, s a kormány árulja el. Imádkozza­nak inkább a jó istenhez: »Jó istenke, ne engedd, hogy ez a Tisza István jó szerződé­seket kössön, mert mit csináljunk akkor mi ?« Bárány­­ medvével. írta Krúdy Gyula. Még tán Nagy Iván, a nógrádi levéltáros se tudta volna megmondani, hogy mi erede­tük van azoknak a czifra, bolondos czimerek­­nek, a­melyeket sok familia büszkén ragaszt a házára, névjegyére. Pedig Nagy Iván csak­­mindent tudott, a­mi az ősiségre vonatkozott. Összeírta vagy tízezer nemesi famíliának az eredetét. Ki hinné, hogy valamikor ez milyen kapós könyv volt Magyarországon? Mindenki kiváncsi volt az ősapjára. Nagy Iván pedig bőkezűen bánt az ősökkel. Egyszer unalmam­ban összeolvastam, hogy Mom­olai Drugeth, Ká­roly Róbert nádorispánja több mint négyszáz famíliának volt az őse. Hej, az a Drugeth! No lám, ki hitte volna róla. Talán bizony négyszáz felesége is volt egyszerre? De hát Nagy Iván se tudott mindent. Némelyek bi­zony kifelejtődtek a nemesek könyvéből. Jöt­­tek-jöttek a reklamácziók a nógrádi levél­tároshoz. Jó ember volt az öreg úr. Már minek szomorítaná meg azokat, a­kik szeret­nek benn lenni a nagy könyvben ? Meg aztán, ha jól veszszük, nem árt, nem is használ az a kis nyomdafesték. Teremtek egymás után a pót­kötetek. Igaz, hogy nem igen találtam olyan emberre, a­ki az egész munkát meg­vette volna. Annyit már sok volna áldozni a hiúságnak. De az az illető füzet, a­melyben a nevük szerepelt, mindenkinek odakerült az asztalára. S esténként vacsora után felolvas­­ták az öregek, hogy mit is írt Nagy Iván az ősökről. A gyereknép szájtátva hallgatott. Radics Mária, a nagyanyám, büszkén emle­gette ilyenkor: — Az én ősöm Zrínyi Miklós volt. A szigetvári Zrínyi. • Mintha most is hallanám a nagyapám haragos dörmögését. O o — Nono, azért a mi ősünk, Csák Máté se volt éppen kutya. És néha egész estéken át folyt a vita a régi divatú kandalló mellett, hogy ki is volt nagyobb ember: Zrínyi-e vagy Csák Máté ? A­míg a nagyapa mérgesen vágta be a szo­bája ajtaját: — Hosszú haj, rövid ész. Nem értenek ehhez az asszonyok. Pedig igazában csak az asszonyok értet­tek hozzá. Ha asszonyok, hiú, képzelődő, fantaszta asszonyok nem lettek volna, dehogy is csinált volna olyan nagy forradalmat az öreg Nagy Iván! A­ Tisza­szögben, a hol hajdanában a disznópásztor is nemes ember volt és annyi volt az ármálista falu, mint három vármegyé­ben sincs, laktak nagy békességben a Horogiak. A nagy békességet úgy kell gondolni, hogy otthon megvolt mindegyik nyugodtan a maga portáján, sőt még jókedvében adjon Isten­t is mondott a szomszédjának, de ha kitették a lábukat a Tisza-szögről, akkor mintha ki­cserélték volna őket. Daczos, hányaveti, vere­kedő népség volt, félelme a környéknek, sőt még a vármegyének is. Mintha az ördög otthon nem mert volna beléjük bújni, u­tán félt az is az otthoni fütykösöktől ? — csak akkor szegődött a sarkukba, h­a a tarisz­nyát a vállukra vetették. Vásárok, búcsúk, mindenféle választások nem eshettek meg a dorogiak közbelépése nélkül és hősiességüket mindannyiszor újólag beiktatták a vármegy® jegyzőkönyveibe. Mintha bizony azt hitte volna valaki, hogy a Tisza-szögben megszelídül­tek, eltunyultak az emberek! Csak a Horogiak gondolták azt, hogy hősi tetteiket elfelejtették. A nagykállói megyeház kapuján semmiféle ács be nem forrasztja azokat a sebeket, a­melye­ket régi választásoknál a Horogi-fokosok ütöt­tek. Talán ha uj kaput csináltatnának. De a vármegye sem esett a fejeságyára. Hogyne! Hogy majd újra előjöjjenek a Horogiak felírni nevüket az uj kapura ! Abban az időben már csupán két familia volt a Tisza-szögben, a­melyről érdemes volt megemlékezni. A Horogiak nagy nemzetsége elzüllött, szétforgácsolódot­t. Az alispánt, köve­tet mások választották. Legfeljebb a népies mulatságokon szerepeltek még. Az egyik Horoginak, Benedeknek pláne igazi vérbeli Horogi volt a parádés kocsisa is. Csakhogy szerződés szerint ezt nem volt szabad emlegetnie. Mintha az idő, ez a nagy eszkamotőr éppen a Tisza-szögen akarta volna bemutatni eltüntető művészetét. A föld nyelte el, vagy a víz mosta el azokat a temérdek kúriákat, a­melyek itt faluszámra voltak? Elég az hozzá, hogy eltűntek, mintha valami nagy földrengés pusztított volna itt. Csupán két oszlopos ház maradt épen. Volt, volt ugyan még több ház is, de hát érdemes-e azokra a sárból vert falu, bogár hátú viskókról bel­ épsson­ a katedrán. írta Gajári Ödön. A közéleti hivatottságra értelmileg és erkölcsileg fölfegyverzett férfiak mun­kája soha sem háládatlan. Még akkor sem, ha a siker glóriája nem ragyogja körül személyüket. Az úgynevezett sze­mélyes érvényesülés nagy átlagban a szerencsés köznapi tehetségek osztály­része. Ezek a helyzet és viszonyok esz­közei csupán. A körülmények alkalmas találkozása felszínre vett, összegabalyo­­dása eltemeti őket. Megszokták Apponyit a nem érvénye­sült politikusok közé számítani. Pedig ennél alig képzelhető nagyobb igaztalan­­­ság. Az utóbbi két évtized politikai tör­ténetének nincs talán egyetlen részlete sem, a melyre Apponyi Albert gróf állásfoglalása több-kevesebb, néha döntő befolyást ne gyakorolt volna. Az úgy­nevezett katonai kérdések témája pedig első­sorban is az ő terrénuma. Az 1889-iki véderő­ vitánál, sőt már ez­előtt néhány évvel a hírhedtté vált Janszky-esetből kiindulva az egyes kon­krét kérdésekkel kapcsolatosan lassan­­lassan domborodnak ki álláspontjainak körvonalai. Az állásfoglalás első idő­szakában, úgy látszik, azt véli, hogy azok nem férnek rá a közjogi alapra. Ezzel a nehézséggel szemben a közjogi alap kiszélesítésének szükségét látja. Később, mikor az előbb határozatlan körvonalakat tisztábban szemléli és az esetleges izgalmak lehűlése után hűvö­sebben ítéli meg, főleg azonban talán azért, mert felállított követelményeiből a jelentékeny rész megvalósulását meg­érte, visszatér arra a helyes álláspontra, hogy a katonai kérdésekre vonatkozó jogos magyar igényeket a 67-iki kiegye­zés alapján kell érvényre juttatni. Ennek az érdekes fejlődésnek alig van olyan mozzanata, a­melyben őt a többségtől jelentékeny elvi álláspont választotta volna el. Sőt az utóbbi öt év alatt, a Széll Kálmán idejében be­adott memorandumot és a kilenczes bizottság ismert pontozatait tekintve, még a részletkérdésekre nézve sem volt nagyobb eltérés. Ha tehát Apponyiban, a pártpolitikus­ban nem akarjuk inkább azt a színe­zetet látni, a­mely az ő egyéniségének sajátja és zománcza egyúttal, el kell hogy ismerjük, alig van kívüle valaki, a­ki akár tudás, akár magas felfogás tekintetében hivatottabb volna a mi belső ügyünket a külföld előtt ex kathedra tárgyalni és megvilágítani. A »The Monthly Review« czikke, tar­talma sokszoros igazságainál és a benne­ ­Lapjaik mai száma 24 oldal.

Next