Az Ujság, 1904. szeptember/2 (2. évfolyam, 256-270. szám)

1904-09-16 / 256. szám

, azok a nagy érdekek, melyeknek ki­elégítése az egyetemek szaporításától függ, legalább még egy egyetem fel­állítását teszik kívánatossá. Akár Po­zsonyban, akár Szegeden állítanék fel a negyedik egyetemet, még vagy másfél millió korona évi kiadással kellene ter­helnünk a költségvetést. Tegyük fel te­hát, hogy két millió koronára van szük­ségünk még két egyetem felállítása vé­gett. Ez összegen nem fogunk túllépni, ha szem előtt tartjuk azt a két egy­szerű s józan elvet, hogy nincs szük­ségünk luxus­épületekre s nem okvetet­­lenül szükséges, hogy egyenlően fizes­sük a különböző egyetemek tanárait. Tudjuk, hogy két millió korona is igen sok a mi viszonyaink közt. De előteremtése nem lehetetlenség. És végre is az államnak oly kötelességei is van­nak, a­melyek a fiskális szempont ki­zárólagos uralmán rést törnek. Ilyen például a honvédelem kötelessége és ezt a legóvatosabb pénzügyminiszter is el szokta ismerni. De a közoktatás kérdése is ilyen mindenütt a világon, Romániá­ban is, csak mi alázzuk le a közokta­tást az állam hamupipőkéjévé. Pedig ha ez másutt mindenütt így volna is, ne­künk nem volna szabad fukarkodnunk, mikor a nemzeti műveltség emeléséről van szó. A mi jövőnk attól függ, hogy mennyire bírjuk fokozni kultúránkat. Ez talán közhelynek látszik, de szinte hihetetlen, hogy még kiváló politikusaink sem hiszik el. Vagy, ha talán elhiszik is, kételked­nek abban, hogy az egyetemek szaporí­tása fokozná a magyar kultúrát. Pedig ebben nem volna szabad kételkedniük. A magyar tudomány izmosodása vár­ható e rendszabálytól. Mennél több tudós jut abba a helyzetbe, hogy függetlenül élhessen a tudománynak, annál élénkebb lesz a tudományos élet. Megszűnik majd a szakoknak az a monopóliuma, mely most leginkább bénítja tudományos éle­tünket. Megszűnik az a visszás helyzet, hogy egy bizonyos szakkal talán egy — Az ám. Látom az ablakból. Az a torzonborz rongyos ember, a­ki egy torzon­­borz, rongyos kis kutyát vezetget madzagon, az a maga barátja. — Igenis, ők azok. — De van velük még egy vézna éhes legény is, kopott ruhában. — Az szintén barátunk. Az meg borbély­­legény. — Természetesen szintén faczér? — Bizony faczér. ■— S miért faczér az is? — Mert neki elve van. — S mi az elve? — Hogy ő hétfői napon az istennek sem borotvál. — S miért nem? — Mert vasárnap nem fekszik le, hétfőn pedig nem kel fel. Kedd reggeltől szombat estig szívesen dolgozik, mint a marha. De azt a két bizonyos szabadnapját nem hagyja. A mesterek meg a miatt kidobják. Elment a szegény János. Látta, hogy én nem tudom s nem is akarom valami jobbhoz segíteni. S a­mint a három züllött emberre s a kóczos kis ebre lenéztem, azt gondoltam: Valaki csak meglátja őket, bizonyosan mind azt hiszi, hogy nincs bűn, nincs gonosztett, a­mire ezek képesek ne lennének. Ennek daczára azon idő óta eleget olvas­tam én a lapok törvényszéki rovatában min­denféle, sokkal kevésbé félelmes alakokról, még finom gavallérokról, előkelőségekről is, de róluk egy betűt sem. Gyilkoltak, rabol­tak, loptak, sikkasztottak, gyalázatoskodtak, vagy két ember foglalkozik s igy a legtöbb magyar tudományos könyv igazi bírálat, igazi visszhang nélkül jelenik meg. Hát hiba ez? kérdi sok hazai bölcs, sok »napkeleti fő«, mint Széchenyi mondá. Minek nekünk az a sok elmélet, az a sok könyvtudomány, nekünk gya­korlati fő kell, élelmes emberekre van szükségünk, kik a nemzetet gazdagítják s nem kell szaporítanunk azok számát, a­kik diplomákra sóvárognak,­­ igy pré­dikálnak a napkeletiek és sajnos, igen sok napnyugati magyar is helyeslőleg bólint, hallva e beszédet. Az ily beszéd akadályozza leginkább egyetemeink fej­lesztését. Pedig először is tagadjuk, hogy az új egyetemen szaporítanák a diplomákra sóvárgók számát. Azok az új intézetek csak a hallgatók arányos megoszlását segítenék elő. Csak nem fogjuk egész­séges állapotnak tartani a budapesti egyetem túlzsúfoltságát? Vagy azt, hogy igen sok törekvő ifjú a külföldi egye­temekre vándorol jórészt e túlzsúfoltság miatt? A felső­oktatás deczentralizáczió­­jának jótékony hatását az ifjúságra igen szépen fejtegeti Takács Menyhért jászói prépost a már említett könyvben. »Leg­főbb ideje annak, — úgymond — hogy minálunk is kezdetét vegye egy egész­séges tanügyi deczentralizáczió, úgy hogy a fővárosi alma mater díszes csarnokai­nak annyi látogatója legyen, a mennyit az befogadhat, fölnevelhet s a nemzet­nek tisztán, épen visszaadhat; a többi tanuljon a vidéken tudományt, honfi­erényt, hitet és nemzeti erkölcsöt s ismerje meg szabad intézményeinket úgy, a­mint azokkal élni hazafias kötelesség, velük visszaélni a nemzet elleni bűn.« A­mi pedig a napkeletiek másik nagy érvét illeti, hogy az elvont tudo­mányok helyett a gyakorlatiakra vessük a fősúlyt, elég a nagy nemzetek törté­netére hivatkoznunk. Ott, hol a leginten­zívebb az érdeklődés a filológia, a filo­zófia, a történet iránt, ott fejlődött ki a leghatalmasabb gazdasági élet is. A a kriminalistákkal szólva : bűnöztek az embe­rek szüntelenül tovább, de ők hárman (ebestől négyen) nem adtak ily módon életjelt ma­gukról. Hanem kívül a városon, a­hol már félni szokás a csirkefogóktól, láttam egyszer három meghőköltető alakot egy bokor alatt hor­kolni. Csücsülve virrasztott pedig felettük egy kóczos kis kutya, szájában agyarára fo­gott makrapipával. Ezek ők voltak. Bizonyo­san ittak előbb egyet s aztán átaludták jó részét a temérdek időnek, melynek folyamán nem volt mit enniök. Az étlenség, az még csak semmi, mesélte nekem János egy utóbbi alkalommal. Nagyobb dolog, hogy az ember olykor dohányhoz sem jut. Az urak nagy része nem dobja el többé a szivarcsutkát, hanem tovább szíj a papír­­szopkából. Ez nem szép. A szegény ember hiába ácsorog órákig a kávéház előtt, nem akad mivel enyhítse dohány után lihegő szájának gyötrelmes izét. Ha aztán mégis pottyan vala­hol egy-egy kávénedvvel átrágott szivardara­bocska, az gyönyör! Hanem azt sem élvez­heti ám egyedül az olyan szegény faczér le­gény, a­kinek még két jó pajtása van. S még ott van negyedikül a Pumi is, a­kit a kocsis ki nem hagyna semmiféle jóból a világon. Mikor már csak pipában szörtyög a szivar­végnek is a legvége, ők hárman álomba fojt­ják további gusztusukat s Pumi szájába ke­rül a közös pipaszár. Közben János csakugyan megpróbálko­zott a komfortabb­­ kocsissággal. Hajtani, úgy a­hogy, megtanította az egyik barátja. De szobatudósok nemzete, a német, ma félelmetes versenytársa az angolnak a világpiaczon. Igazi, sokoldalú kultúra nélkül nem képzelhető nemzeti vagyo­­nosodás. A vállalkozó szellem, az egyéni kezdemény bátorsága csak ott virulhat fel, a­hol az emberi tudás minden köre iránt meleg érdeklődés él, a­hol az emberi szellem minden irányát lelkes munkások művelik. És talán ábrándnak látszik, pedig szigorú igazság, hogy a tudományos szellem föllendülésének üdvös hatását lassanként az állami háztartás is meg­érzi. Higgyék el a mi józan uraink, kik gyakran a nagy józanság miatt oly különös­ utakra tévednek: az a két millió korona az egyetemek szaporítá­sára igen jól kamatozó befektetés volna. AZ ÚJSÁG Péntek, szeptember 16.­ BELFÖLD,­ ­ A kormány és a takarmányhiány. A leg­utóbb tartott minisztertanács, a­mint említettük is, főleg a takarmányhiány kérdésével foglalko­zott. A­mint értesülünk, a kormány az idevonat­kozó összes intézkedésekkel Tallián Béla földmive­­lésügyi minisztert bízta meg.­­ Egy képviselő választói között, Maros­ludasról írják lapunknak, hogy Bethlen Balázs gróf, a kerület szabadelvűpárti képviselője f. hó 13-ikán választóit meglátogatta. Ez alkalomból a marosludasi szabadelvűpárt képviselője tisztele­tére bankettet rendezett, a­melyen a képviselő szép beszédben ecsetelte a politikai helyzetet. A párt vezérférfiai közül Betegh Sándor pohár­­köszöntőben éltette a népszerű képviselőt, Horovitz Jakab közjegyző indítványára pedig bizalmat sza­vaztak Bethlen gróf képviselőnek és táviratilag üdvözölték a miniszterelnököt.­­ Az olasz irredentizmus és Fiume, Pasquale Villari volt olasz közoktatási miniszter, jelenleg a firenzei egyetem tanára és Olaszország legjelentékenyebb élő történettudósa az olasz­­országi irredentizmusról érdekes politikai czikket közöl a »N. Pr. Presse«-ben. A kitűnő tudós az irredentizmus erősödését jobbára azoknak a köz­­igazgatási b­alfogásoknak számítja be, a­melyeket a János mégsem maradt soká az uj pályán mert váratlanul örökölt egy nagybátyja után negyven forintot. E gazdagság örömmámorá­ban fölszedte egy éjjel kocsijára a két barát­ját, meg a Pumit s reggelig kocsikáztak korcsmáról korcsmára. Ittak négyen vagy tiz liter bort, aztán megtöltettek boros fröcscsel egy pu­lit s abból kínálták a lovat. Az nem itta meg, hát megmosták vele a kocsit. Reg­gelre — hol, hol nem vesztegették el — nem volt megint egy garasuk sem. Jánost pedig gazdája letaszította a balról és kilökte. Jobb is volt így. Megint el lehetett men­­niök együtt, négyesben, horgászni a soroksári Dunára. Mert horgászni igen szerettek, bár nem volt rá eset, hogy valaha csak egyetlen halat fogtak volna. Ha nem lógatták lábukat és három horgukat napestig a vízbe szép csöndesen. Pumi meg­derülten érdeklődve ide-oda futkosott közöttük. Olykor mégis muszáj volt dolgozniok. Nem magukért,­­ Pumiért. Pumiért adót kellett fizetni s szájkosarat kellett részére venni, hogy a peczét el ne vigye. Meg a kutya az éhséget sem tűri úgy, mint az em­ber. Puminak nem volt elég az a hulladék, a­miből ők maguk megéltek. Naponként kellett neki venniök valami húsfélét. E végből időn­ként nehéz napszámot vállaltak. Leghamarabb akadt ideiglenes munkájuk harczolkodási idő­ben. Bútorokat, zongorákat hordtak le a nagy mozgó szoba-kocsihoz s fel viszont ebből az­ emeletekre. A borbély belerokkant. Kórházba került. Soha még kórházi beteget nem látogattak oly

Next