Az Ujság, 1905. április/2 (3. évfolyam, 108-121. szám)
1905-04-16 / 108. szám
Budapest, 1905 III. évfolyam. 108. szám. Vasárnap, április 16. Előfizetési árak. Egész évre... „ _. 28 k. — f. Félévre ... ......... 14 » — » Negyedévre „ 7 » — » Egy hóra _ ... 2 » 40 » Egyes szám ára 8 fillér. Vidéken 10 fillér.AZ ÚJSÁG SZERKESZTŐSÉG: Budapest, Kerepesi út 54. sz. Telefon 56—16. KIADÓHIVATAL, Budapest, Kerepesi út 54. sa. Telefőn 64-01-02-03. Kertelen minden nap, ünnep és vasárnap utána. ROVÁS: A Házban is, az újságokban is széltében- siosszában fejtegetik, hogy Perczel Dezső nyugdijának emelése igy meg amúgy nem fedi a törvényt. Okaikat, bölcseségüket, úgy látszik, abból a minisztertanácsi jegyzőkönyvből vették, melyben Tisza István maga exponálja, miben rendelkezik a törvény világosan, miben provokál magyarázatot s miben kell a király kegyelmi jogára appellálni. Ha egyebet nem, annyit legalább láthatnak, hogy a milyen skrupulózus az ő kritikájuk ebben az ügyben, épp oly skrupulózus volt a kormány is az elintézésnél. Konstatálta, mi a világos törvényrendelkezés, nézte, miben hoztak már elvi jelentőségű határozatot s látta, mi nincs meg abszolúte a törvényben. Az egyikben a minisztertanács határozott, csak úgy, mint 1897-ben a Bánffy-kabinet, a másikban a király kegyelmi tényt gyakorolt, amelyhez való joga, mint felségjog, ugyancsak törvényből folyik. Ennélfogva értjük, ha politikailag szokott finomságukkal kiaknázzák ezt az ügyet, de a törvényességnek hagyjanak békét. Úgyis többségben vannak, hát mi nekik a törvény? Learatták ma nem tudjuk hányadik diadalukat. Mert a tisztelt urak minden szavazást, melyben többségük érvényesül, diadalnak tesznek meg. S mivel tavaszszal csak a hó olvad, a koalícziós mennyiség azonban a napvilágnak is keményen ellentáll, hihető, hogy még annyiszor fognak győzni, ahányszor csak tetszik nekik. Ha például, minekutána elítélték és rosszalták november 18-ikát, húsvét után valaki indítványozni fogja: határozza el a Ház, hogy Pozsgay Miklós okos ember, Kaas Ivor pedig a legszebb asszony, akkor is győznének. Mert az abszurdum nem tartja föl őket diadalukban. Most már a sajtójukba is kiszivárog valami az igazságból. Az egyik lapjuk már észhiánynyal vádolja a vezérlőbizottságot, a másik kimarná a disszidenseket, a harmadik leharapná a fejét Kossuth Ferencznek, a negyedik Apponyi felé rúg. Az érdekes azonban ezekben a jelenségekben, hogy sokkal könnyebben megy nekik ez a ki-kifakadás, mint a koalícziónak és egységének dicsérete. De hát ehhez nekünk semmi közünk. Ha a koalíczióban van egyetértés, akkor nagy kárnak tartjuk az egyetértés fölbomlását. De ha nincs egyetértés, csak mesterséges és hazug együttmaradás a kompakt numerus kedvéért, akkor igazán nem értjük, hogy miért kell az ördögnek visszariadnia a feladattól, melyet könnyűszerrel végezhetne s vinné a koalícziót, hogy fölszabaduljon a mesterséges nyűg alól az igazi nemzeti akarat. KOBOZ KRÓNIKÁJA. Megy a Rosdjetvenszki Boszuló flottája. Hol vagy Togó? Tágulsz, Avvagy leselgsz rája? — Vigyázz, mert a többség .Most már muszka részen! Vigyázz, a megtorlás Rettenetes lészen! Más az: dicsőséges Ellenséggel küzdve, Szép halálra szántan Rohanni a tűzbe — S más, ha ki már érzé Sokszor csizmánk sarkát: Végre túlerősül Köpheti a markát. Sok van a rováson, Óh japán, vigyázz hát! Nagyon is megszoktad Látni muszka hátát De ha egyszer arczczal Fordúlhat az néked, Ádázul bőszül meg Annyi gyászemléket Túlerő Togóra Már e perczben csaptán. Japán érczhajókon Szorul már a patkány. Úszik már, pislog már. Szárazra hol ér ki? De akármi sors jön, Marad ott még férfi. Nem csüggedve, bátran Harczra kész halálig. Győz-e a nagyobb szám ? — Lehet. Majd elválik. De férfiak hadja Zászlaját nem hagyja, Hóhér kegyelemre Magát meg nem adja. Szíverő fittyet hány A szám túlerőnek. Szép ez ott, hol porral S melinittel lőnek. Lélek ott nem érzi Sebeit a testnek. Irigylendő hősök A kik ott elesnek. Ám ott, hol lövik ránk Rút boszu sár-szennyét S lelkünk a czéltábla, Hogy azon elkenjék; Hol uj, nagyobb flotta Tehetetlen másra: Lehet férfi-kedv még A hadakozásra ? Japán ellen muszka Nem visz ily megtorlást, így uj magyar többség Lövöldöz csak folyvást. De nem ellenségre, Magyar kisebbségre, — Svarczgelb ellenségnek Nagy gyönyörűségre. A taktika. A taktika a föladat végrehajtásának művészete. A világon egyáltalán minden cselekvésnek van taktikája. És minél nagyobb a megoldani való föladat, annál fontosabb a megoldás taktikai része is. A katonai taktika inkább tudomány, mivel jobbára előre számításba vehető eshetőségekkel dolgozik. A kérdések zöme itt a kellő erő és a kellő óvatosság körül forog. A politikai taktika azonban több és bonyolódottabb, mint a katonai. Mivel az államférfi nemcsak pozitív tényekkel, hanem indulatokkal, szenvedélyekkel és a tömegek váratlan kedélymozgalmaival is kénytelen számot vetni, munkája közben sokkal inkább hasonló a művészhez. Gyakran helyes ösztöneire, még gyakrabban gyors invencziójára van utalva. Olykor pedig egyetlen hiba, vagy a végső czélnak egy pillanatra való szem elől tévesztése is elég, hogy munkáját tönkretegye. Ez tehát nagy művészet; Bismarck élete a megmondhatója. De ugyanaz a megmondhatója annak is, hogy a taktika végre is csak az eszközök művészete. Sem több, sem kevesebb. Akinek határozottan kitűzött czélja nincs, az taktikázhat az utolsó ítéletnapjáig. Pusztán csak a taktika nem fogja neki megadni azt, ami hiányzik. Vagy ha van czélja, de nem bízik annak kivihetőségében, vagy éppen lehetetlent akar, akkor bele fog sülni a legnapóleonibb taktikába is. Ezt tudni kell. Magyarország életében a politikai vezetés emez előkelő művészetének mindig nagy szerepe volt. Nekünk mindenben fölötte komplikált viszonyaink vannak. Egymásnak ellentmondó erőket kell szakadatlanul egyensúlyoznunk, hogy nemzetünk előrehaladását biztosítsuk. Földrajzi helyzetünk is ilyen. Szomszéd- Lapunk mai száma 48 oldal, 1 szfinksz álma. Irta Herczeg Ferencz. ■— Üljön ide, barátom és meg se mukkan- jön. Itt a teája, itt a czigaretta és itt vagyok én ... A világhírű mester pedig mindjárt el fogja játszani a szfinksz álma czimü rapszódiáját. Mit kiván még többet ? Ezt a vöröshajú Pogányné mondta nekem. A mester már régóta gyanúsan kerülgette a zongorát. Ha megkérték volna, akkor semmi esetre nem játszott volna. Mivel azonban senki sem szólt neki, nagyon elkedvetlenedett, míg végül egy váratlan oroszlánugrással rávetette magát a hangszerre. Mikor végigfuttatta ujjait a billentyűkön, nagy robajjal bebotlott az ifjú Ladányi báró. Megsemmisítő pillantásokkal és haragos pisszegéssel fogadták. A báró fesztelenül nézett körbe. — Sokáig fog még énekelni az a bácsi ? — kérdezte ártatlan arccal és hangosabban, mint maga is akarta. A barbár bizony tenoristának hitte a világhírű zeneszerzőt... A társaság kővé dermedt. Az én szomszédasszonyom azonban, aki az imént olyan kitüntető módon vett gondjába, nevetőgörcsöt kapott. A fogai közé gyűrte a keszkenőjét és én attól tartottam, hogy vagy megfullad, vagy hangosan elkezd sikongani. A mester maga is meghallotta, amit az ifjú mondott. Megfordult a székén és vesztjósló arczczal a frakkja zsebébe nyúlt. — Meglássa, — mondtam Pogánynénak — meglássa, most kivesz egy dinamitpatront, melyet ilyen eshetőségre mindig magával hord és az egész szalont felrobbantja a levegőbe...