Az Ujság, 1905. május/2 (3. évfolyam, 136-151. szám)

1905-05-16 / 136. szám

Budapest, 1905 III. évfolyam, 136. szánt. Kedd, május 16. SZERKESZTŐSÉG: Budapest, Kerepesi-út 54. sz. Telefon 66—16. KIADÓHIVATAL: Budapest, Kerepesi-út 54. sz. Telefon 64-01—02—03. Heg­jelen minden nap, ünnep és vasárnap után is. Előfizetési árak: Egész évre „ ... 28 k. — f. Félévre ............ 14 » — » Negyedévre „''h 7 » — * Egy hóra___ 2 » 40 » Egyes szám ára 8 fillér. '■] Vidéken 10 fillér. ROVÁS. Ajánljuk a mélyen tisztelt koalíczió jóléti bizottságának figyelmébe a Magyar Tudomá­nyos Akadémiát. Az már meg sem járja, hogy mikor az egész ország örömmámorban tobzódik a »régi rendszer« bukása fölött: a tudományosság vén sarlatánjai Tisza Kál­mán emlékét ünnepeljék. Miféle hazaáruló istenkáromlás ez? Darányi laposra tapsolta főúri kacsázásra berendezett tenyerét, Wlas­­sicsnak a frizurája bomlott meg a bólogatás­­tól, Bánffy nyakába borult Bartha Miklósnak az elérzékenyüléstől, mikor alig pár nap előtt Kossuth bebizonyította, hogy a haza boldog­sága a régi rendszer pusztulásától függ; az Akadémia névtelen tudatlanjai pedig haza­áruló vakmerőséggel tudomást sem látszanak venni a népszerű csalhatatlansági dogmáról, mely szerint a régi rendszernek még az emlékét is el kell pusztítani. Hallatlan c­iniz­­mus ez az ország első tudományos testüle­tétől! Darányi Ignácz, a­ki tanúja volt e szörnyű tapintatlanságnak, feszengve vetett egy-egy oldalpillantást a terem közepén állott Benczur-képről a hallgatóságra néző Tisza Kálmán nyugodt homlokára és kipirult ábrá­­zattal hallgatta az egyébként eléggé okos Vécsey Tamásnak botrányos tévedéseit. Wlas­­­sicson már kevésbé látszott a felháborodás. Megnyugvást találhatott abban, hogy csak levelezőtagja volt a régi rendszernek egy­forma hűséggel Bánffyhoz és az­­azt leteperő paktumhoz. A koalícziónak mégis kell tennie és tenni is fog az ily bátor ünneplésekkel szemben ! Többségi határozattal kell meg­állapítania, hogy a Tisza-korszak kreatúrái a közéletből kitolonczozandó hazaárulók, hacsak — előrelátó példákat követve — a koalíczió­­tól türelmi tárczát nem váltanak. * Sami igazságra, harminc­hat esztendei poli­tikai fejlődés után, csakugyan rátalált. * Az emberség sokkal különb és maga­sabb valami, mint a politika. Azt hiszszük, ma az emberség a magyar politikusoknak minden oldalon bizonyos tisztességi türelmet parancsol. Az az előkelő államférfiú, ki egye­dül hivatott arra, hogy kivezesse az orszá­got a súlyos válságból, melyet egész nagy­ságában az ő ellenzéki állásfoglalása idézett fel: ma, sajgó szívvel, mély gyászba borulva, gyöngédtelenség nélkül a politikai megváltás munkájára nem sarkalható. Míg azonban ő nem állhat egész erejével és igaz akarattal hazája és királya szolgálatára, addig a vál­ságot csak oldozgatni lehet, megoldani nem. S ha még száz kombináczió merül fel, mint a­hogy már legalább száz merült fel és tűnt le eddig is, mi megmaradunk a legelső mel­lett: a kormányalakítás dicsősége és köte­lessége Andrássy Gyula grófot illeti és senki mást. 1 kockadirektor. Irta Váradi Antal. A régi debreczeni színház előtt állott Feleki Miklós, az öreg — akkor még java férfikorában levő — Foltónyival, mikor, heti­vásár lévén, a Bagi uram szekere gördült arra. Bagi uram sintér volt a régi jó időkben s az hányszor valami királyi herczeg-járás volt Debreczen városában, ő kelmét nyomban előle­­gesen lefülelték s ráhúztak huszonötöt s addig ki nem bocsátották, miglen az illusz­tris vendég a város falai között időzött. Megtette ugyanis több ízben, igy az istenben boldogult Albrecht királyi herczeggel is, hogy odaállott a szekere elé, rövid gatyá­ban, piros tollas czilinderben s töpörödött lövegét megemelve kurjantotta, hogy: Éljen Kossuth Lajos! Látnivaló tehát, hogy volt oka a ható­ságoknak, ha Bagit ilyen alkalmakkor hű­vösre tették. Ezen a napon azonban nem járt arra potentál, hát Bagi szabadon gyakorolta a maga mesterségét, mely is a hetivásáron őgyelgő gazdátlan kutyák összefogdosásából állott. Elől gyalogolt maga a mester, utána drótvégű ostornyéllel a sintérlegények. A­mint a színház előtt, nagy csődületben, elhaladnak, az egyik legény nagy röhögve mutat a két borotvált ábrázatú arra, a­ki a színház előtt pipázik. — Nini, mestram, komédiások ! ... Bagi fejedelmi nyugalommal fordul meg, végigmeri a röhög­őt, egy hegyeset odaapli­­kál a legény lába elé s igy szól: »Mint kiábrándult férfi állok itt önök előtt« — monda Apponyi az újvidékieknek, s megható bűnbánattal vallá be, hogy neki egész harminczhat esztendei politikai múltja alatt nem volt igaza. De most végre, mikor Deák Ferencztől Kossuth Ferenczhez pár­tolt, megtalálta a tökéletes igazságot. A saját diagnózisa szerint, az ő elszélbaliasodása fejlődési proc­esszus, melyen mások is át­mentek. De már a diagnózisban ma sincs igaza. Mások úgy kezdik, hogy az ifjúi áb­rándok lelkes, de nem fontoló korában Kossuthisták, s a politikai tapasztalatok érle­lik meg őket arra, hogy Deák művének nél­külözhetetlenségét belássák. Hiszen a koalí­czió feliratából ítélve, maga a Kossuth-párt is inkább ezen a kiábrándulási proczesszuson ment át, nem pedig azon, melyen nagy­ neofi­tája, Apponyi. Ez fiatal korában, mint túlzó pecsovics, kiábrándultan kezdte, s folyton visszafelé fejlődve, most jutott el az ifjúi áb­rándok túlzásába. Inkább azt mondta volna tehát az újvidékieknek, hogy »mint ábrándos gyermek állok itt önök előtt«. Ez önisme­retre, őszinteségre, s arra vallana, hogy va­n Hallgass kutya, te se tudod még, mire­­jutsz . .. Ezt a piramidális mondást azokra lehet legjobban alkalmazni, a­kiket a magyarok istene kockadirektorral vert meg. A többi színész még csak elei valahogy, de a kocka­­direktor népe legföljebb »majdlingig« ha viszi. Mi az a majdling? Adná az úristen, hogy erről is úgy beszél­nénk már, mint a szentpétervári akadémia által fölfedezett mamutról. De hát ez még a közelmúltban is élt, és bizony néhol imád­koztak is érte, hogy éljen, mert ha majdling sincs, akkor a csillagoknál vacsoráltunk! A majdling volt a kockadirektor ments­vára. Mondjuk, hogy bevettek azon este­­— jobb frekvenczia lévén — egy forint hetven krajczárt, ne adj’ Isten, két forintot, vagy harmadfelet. Akkor a kassza-asztal elé odaült a direktor és sorban defiliráz előtte a »tár­saság«. Először a direktorné jön, mint amorosa és furiosa. Aztán a hős, aztán a többi, rang­rendben, mely a spanyol udvarnál nincs olyan szorosan megszabva, mint itt. Az első elemei az asztalról egy hatost, a második dettő, a harmadik már csak négy krajczárt, a negyedik kettőt s igy tovább. Mikor a sor elfogyott, újra indul, élén a primadonnával. S a­meddig futja a­ hatosokból és garasokból, addig vége nincs. De nagyon hamar van vége, így volt az hajdanán. Ma már a Színész- Egyesület erős keze nem tűri az ősidők ez emlékét, s a maga szervezett társulataiban a fixum járja. De hát ott, a­hol az egyesületen kívüli elementumok verődtek össze? A dal­társulatok legelkényszeredettebb szegényei, s a falukon kóborló szegény hazátlanok? Lapunk egy vidéki barátjától kaptuk a kö­vetkező sorokat: Tekintetes szerkesztő úr! Helyet kérek, hogy kiönthessem a szívemben összegyűlt keserűséget. Rossz időket élünk, a politikai szemfényvesz­tésnek oly nagy hatása van az ország­ban, mint talán még soha. Az ember összeverődik kettő, három. Egyiknek van három lepedője, vagy két trikója. Az lesz a direktor. Bemennek a községbe s kidoboltat­­ják a ma esti programmot. Egyik szinlapokat is i­ s széthordja maga. Hogy ez nem olyan álom s nem fantázia, a ki kételkedik, olvassa el a Népszínház gondnokának ügyes kézzel megirt két könyvét. Abban históriai adatokat talál erről a nyomorúságról. Este aztán előadják — mint Szigeti Józsi bátyánk darabjában meg van írva — hárman az »Ember tragédiájá«-t. Az egyik Ádám, az ad hoc direktorné Éva, a harmadik a Luczifer. Egyszer magam is láttam Zom­borban az »Ördög pilulái­-t négy ember által előadva, zenekar nélkül. Még most is sajnálom az antrómat. Annyi volt, mint a Nemzeti Szín­házban. A társulat tagjai nem mind Kosciusok. Egyiket Nánáson télvíz idején kísérték be csavargás miatt, s akkor azzal védekezett, hogy ő foglalkozással bíró egyén, de most, télen nem megy a mestersége. •— Hát mi maga? — kérdi a tisztviselő. — Úszómester vagyok, kérem a lássan. Kitanult úszómester. Eleresztették. Hanem nyár derekán megint csak hurokra került. Megint el akarták tolon­­czolni. — Kérem, kapitány úr, van énnekem becsületes mesterségem, de most, kánikulában nem folytathatom. — Mi ?... Az úszómesterség ? — Nem az, instálom, már más foglal­kozásra tértem. Most kitanult hó­kaparó vagyok! Ezek a télen úszómesterek, nyáron hó­­kaparók aztán eljátszanak mindent, a tragé­diától a pásztoraiéig. Énekelnek, tánczolnak, Lapunik mai száma 28 oldal. A politikai szemfényvesztők.

Next