Az Ujság, 1905. május/2 (3. évfolyam, 136-151. szám)

1905-05-16 / 136. szám

2 szinte kételkedni kezd a maga józan eszében, ha látja, hogy még értelmes emberek is elvesztették józanságukat. De hiszen nem is csoda. A szemfényvesztés nagymesterei szóval és írásban oly nagy zajt csapnak, hogy a gyengébb idegesek elkábulnak belé. »Nincsen remény, nin­csen remény«, sokszor visszhangzik lel­kemben Vörösmarty e refrénje. De hozzá­teszem ilyenkor Kölcsey kérdését: »Nem tudnánk e mi a végzet ellen is győzni?« Igen, tegye meg mindenki a magáét. A reánk zúduló végzettel szemben álljunk szilárdan és próbáljuk meggyőzni a nyíl­tabb eszű magyart arról, hogy rossz útra csábítják mostani vezérei. * A szemfényvesztő-társaság hős-énekese, Apponyi Albert gróf a múltkor oly hangokat vágott ki, hogy visszhangzott a tapstól az egész ország. Könnyű neki, az ő lelkiismerete mindig nyugodt, és isten is megáldotta torkát, győzi hanggal csudálatosan. Mit bánja ő, ha egy nemzet fizeti meg a hangverseny árát? A fődolog, hogy tapsol a polgár. Apponyi okos ember, a­mit onnan is gyanítunk, hogy maga sem hiszi el, a­mit beszél. De vegyük komolyan, a­mit mond, mintha maga is hinné. Azon kezdi Apponyi, hogy nem akarja magát mellékcsataterekre csábíttatni. A horvát vezényszó kérdése és a nemzetiségi követelé­sek ilyetén mellékcsatatereknek bélyegeztet­nek Apponyi beszédében. Már ezer bocsána­tot, de azt mindenki tudja, hogy ezek a kér­dések a magyar politika főcsatatereinek irá­nyában vannak. Általában ott vannak, de éppen a magyar vezényszó jogának érvénye­­sítését e sarkalatos kérdések nélkül vizsgál­nunk nem is szabad. Mert akár a törvény, akár a méltányosság alapján követelik a hor­­vátok a horvát vezényszót, világos, hogy tel­jesítenünk kell e követelést, ha a közös had­sereg magyar ezredeiben magyar lesz a ve­zényszó. Hiába minden szónoki fogás, ez igenis főkérdés. Értse meg a magyar közön­ség azt, hogy a magyar vezényszó érvényesí­tése a horvát nemzeti szellemet is erősíti, a horvát vágyakat és reményeket is fokozza. És mikor ezt megértette, azon kell gondol­koznia, hogy czélszerű-e ez az erősítés és fokozás ? Épp ilyen főkérdés a nemzetiségi köve­teléseknek mostani emelkedése. Vajjon vélet­len dolog-e az, hogy a nemzetiségek most hangosabban beszélnek, a­mikor a magyar vezényszó kérdése annyira középpontja lett a magyar politikának? Éppen nem véletlen, a nemzetiségek tudják a legjobban, hogy e kérdés felvetése gyöngíti a magyar állam erejét, érzik, hogy rájuk jó idő jár. Gyűjtik a munkaerőt az aratásra. A mi nemzeti száj­hőseink megérlelték az ő vetésüket. Ezért kell foglalkoznunk a nemzetiségi és a horvát kö­vetelésekkel, a­mikor a magyar vezényszót követeljük. Jól tudja ezt Apponyi Albert is, de nem hiába tanulta oly jó iskolában a re­torikát, csavarit egyet az igazságon és mellék­­csatatérnek nyilvánítja azt a tért, a­melyet annyi vér áztatott s a­hol mindig fenyeget az érdekek veszélyes összeütközése. Hasonló retorikai fogással siklik át a szabadelvűpárti érveken. Apró tréfáknak ne­vezi azokat. Komoly ember ilyenkor nem foglalkozik apró tréfákkal. Tisza István gróf azt mondta, hogy a koaliczió felirata nem foglal állást a katonai kérdésben. Apponyi szerint ez is apró tréfa, mert hiszen ha nem volna benne állásfoglalás, már régen vége volna a krízisnek. Ezt a rossz életet igen komolyan vették a hívek az országházban és a sajtóban. Pedig Apponyi ezzel nem c­áfolta meg azt az egyszerű igazságot, hogy a felirat nem foglal állást a katonai kérdés­ben. Kibúvó ajtón át a jövőbe enged pillan­tanunk, de arról nem szól, hogy most mit kíván. A szónokok és a sajtó emlegetik a ma­gyar vezényszót, a felirat nem kéri. Miért nem? Talán a koalíczió alább is adja a ha­talom kedvéért, talán megelégszik oly fele­más megoldással, mely megalázza a magyar közjogot, de szemfényvesztésnek elég jó lesz ? Nem tudjuk, elég az, hogy a felirat szerkesz­tője e kérdésben a sötétben bujkál. És apró tréfának nevezi, ha valaki észre meri venni a bujkálást. Deák Ferencz 1861-ben nem né­zett jobbra, vagy balra, hanem megmondotta, hogy mit akar, akár tetszett a határozati pártnak, vagy az udvarnak, akár nem tetszett. S mégis a koalíczió feliratát merik nevezni az első őszinte feliratnak. Ilyen időket ér­tünk meg. Milyen jó volna, ha nevezni tudnánk ez őszinteségen. Apponyi hajlandó apró tréfának venni azt a szemrehányást is, hogy a koalíc­ió fel­irata mellőzte a népiskolai kérdést. »Mi nem hozzuk ezt a kérdést — úgy­mond a szónok — összeköttetésbe a katonai kérdéssel. A népiskolai kérdés megoldásának szorgalmazása nekünk nem ürügy arra, hogy a katonai kérdések nemzeti irányban való megol­dásától elálljunk. Mi nem fogunk olyan nem­zeti politikát követni, a­mely a gyermeket az iskolában iparkodik magyarrá tenni és azután az ifjút megint visszafejleszti.« E szavakat nagy éljenzéssel fogadta a baloldal. Nem akarta észrevenni, hogy a szó­nok megint nagyot csavarított az igazsá­gon. A szabad­el­vűpárt nem ürügyül veti fel a népiskolai kérdést. Komoly meg­fontolást érdemel az a kérdés, hogy nem erősítjük-e ezerszer jobban a nemzetiséget iskolai kérdések megoldásával, mint a ka­tonai kérdések felvetésével ? Ott alkothatunk rázkódás nélkül, itt nagy érdekeket veszélyez­tetünk és kevesebbet érünk el, mint az iskolai reform terén. Vájjon nem oldotta-e meg a szabadelvű párt a katonai kérdést nemzeti irányban? Apponyinak rövid az emlékezete, ha úgy akarja, a szabadelvű párttól a függet­lenségi pártig végrehajtott nagy utazása köz­ben elfelejtette, hogy a katonai nevelés kér­dése meg van oldva. Nem kell félnünk a visszafejlesztéstől. Az a pár német szó nem fejleszti vissza a magyar szellemben nevelt ifjút s ha mégis visszafejleszti, akkor oly utalkodott volt a lelke a magyar nemzeti érzéssel szemben, hogy az egész magyar szótár könyvnélkülizése sem segíthet rajta. Nagyon jellemző az, a­mit Apponyi az önálló vámterület kérdéséről mond. Szerinte Tisza a magyar gazdaközönség érdekeit ki akarja játszani a koalíc­ióval szemben. Más czélja nem is lehet, mikor a közös vámterü­let szükségességét fejtegeti. A sánták országá­ban az egyenes a sánta. A­kik szövetséget bírnak kötni a legellentétesebb elvű pártok­kal, a­kik néhány év alatt a szélsőjobbról a szélsőbalra lejtenek, a kik a királyhoz inté­zett feliratukban taktikából elhallgatják meggyőződésüket, — sit venia verbo — azok mindenütt cselfogást szimatolnak és a legőszintébb meggyőződést a politikai tak­tika színében látják. Ez nagyon természe­tes. Apponyi Károlyi Sándor grófnak sovány tartalmú nyilatkozata mögé bújva nyilazza az muzsikálnak s belépti díj fejében elfogadnak mindent, még malaczot is, ha van. Bakocsán az a ritka eset fordult elő, hogy ígértek a direktornak egy malaczot. Arra a kontóra aztán az egyházfi familiája egy hétig járt színházba. Egyszer aztán megkérdezi a harangozót a direktorné: — Stapos bácsi ? ... Mi lesz már azzal az ígért malaczczal ? . .. — Hát semmi — felel flegmával az öreg. — M­eggyógyu­lt... Régents a Hamlet volt a legkedvesebb repertoár-darabok egyike. Töméntelen adoma maradt fönn a falusi Hamletekről. Faddon egy évtizedig mesélték a »szellemjelenést«. A kocsiállás alatt folyt a játék s a lepedőből formált kortinát éppen akkor szakította át a hazatérő csorda egyik ökre, mikor a direktor úr, mint Hamlet, kétségbeesetten ordította: — Shol az apám lelke! A lélek pedig nem mert mutatkozni, mert félt a csordától. Sokszor megindító, kedves dolgok szín­helye a nyomorult kecskelábakon álló szín. íme, egy ma ünnepelt, igazi nagy művész vándorolván harmadmagával, mindig csak azt hajtogatta, hogy mennyire szeretne Pestre menni a Színészeti Akadémiába. De nincs be­­iratási pénze. A három szegény kóborló aztán lefeküdt a kemény deszkára aludni. Éjjel felkél a két­ társ s az...egé­sz estéli jövedelmüket odacsem­pészik a Kendő művész zsebébe s reggel hűlt helyük­­van. De a harmadik megtalálja a pénzt kopott nadrágja zsebében s megindul Pest és a halhatatlanság felé . .. Már a czél­­nál van . .. De ki győzné elmondani buját-baját a kóboréletnek s ezer csalafintáját a kockadirek­­toroknak? Három vármegye eszén kifognak ők, s kifogyhatatlanok a találékonyságban, hogy lesz az ágylepedőből királyi palást ? .. . a hetes pőre gatyájából török bugyogó ? ... Hogy lehet futóhomokból és a korcsmáros három leánderjéből Afr­ikát dekorálni? . .. két dorombbal a kulissza mellett szerenádot adni ? . . . a kerti locsolóból felülről leöntött s görögtűzzel megvilágított kutvizből tündér­­aranyesőt csinálni ? . . . s egy pár csizmában két embernek végigjátszani két hősszerepet ?... ez az ő titkuk és még száz egyéb. Ritkán hagyja őket cserben a találékonyságuk, de még akkor is segítenek magukon. Szolgabiró-járás volt Tolnában s a bal­­sors három egymás melletti községben három koetadirektort halmozott össze. A szolgabiró odaszen az elsőnek: — Díszelőadás legyen, mert lehúzatom a ripacsot! Volt is­ díszelőadás, de valami olyan szomorú, hogy a szolgabiró hátbaverte a direktort, nem szeretvén sírni vacsora előtt. A testvéri láncz azonban megvan a kockák között s nagy sebten álszen a szomszédban vergődő kollégához, hogy vig darabot adjon, mert különben deres lesz a vége (lévén még akkor ez az eszköz a negyvenes évek elején erősen divatban). A második számú direktor vig darabbal várja a hatalmas férfiút, de az annyira fel­háborodik ezen a tiszteletlenségen, hogy meg­rakatja a szerencsétlent. Harmadnap a harmadik kerül sorra. — No, mit készített nekem, direktorkám ? — A . .. hátamat, tekintetes ur .. . — ? ? ? ? •— Hát kérem a lássan, tapasztaltam, hogy se szomorú, se vig nem kell a tekintetes urnak, úgyis ez a vége, hát tessen ezen kezdeni! Ismeretes a »Szökött katona« egyik ko­­cka-előadása, melyet a helybeli honorácziórok végignézvén, megütköztek azon, hogy Ger­gelyt, a kovácsot viszik el katonának. Meg­parancsolták hát a direktornak, hogy másnap újra az a darab menjen, de a snájdert vigyék el. Úgy is lett. Gergely megkapta az ő tur­­csáját, mindjárt az első felvonás végén, s a szegény szabót ítélték Milánóban halálra, s ha nem csal az emlékezetem, főbe is lőtték, de nyomban meghívták vacsorára. Tóth Ede siralmasan panaszolja egy ilyen kockadirektornál töltött idejét. Vándorlása közben, csikorgó téli időben, egy csárdába tévedt, a­hol előmutatott pár fillérje annyira felkeltötte a vele egy asztalnál ülő betyár figyelmét, hogy utána lopódzott az éjszaká­ban. Tóth Ede, szegény, az életét féltette , egy fagyos árokban húzódott meg hajnalig­, vékonyka kabátjában, s ugy átfázott s össze­fagyott, hogy a halál magvát alkalmasint innen vitte magával. A családi viszonyok is meglehetősen össze vannak gabalyodva. Egy bácskai német faluban találkoztam egy truppal, a melyben a direktornak négy felesége volt szerződve, de ő — ez alkalommal — nőtlen volt, csak a másik faluban házasodott meg. Hogy kit vett el, azt már nem tudom. S hogy a festett világ bohókás képei közül ne hiányozzék a gyász és kétségbeesés rettentő rajza sem, gondoljunk a téli vándorlásokra, mikor csi­korgó fagyban, rongy­, vékony ruhában ván­doroltak gyalog, vagy nyomorult szekereken faluról falura s emlékezzünk Szigeti József AZ ÚJSÁG Kedd, május 16.

Next