Az Ujság, 1905. május/2 (3. évfolyam, 136-151. szám)
1905-05-16 / 136. szám
2 szinte kételkedni kezd a maga józan eszében, ha látja, hogy még értelmes emberek is elvesztették józanságukat. De hiszen nem is csoda. A szemfényvesztés nagymesterei szóval és írásban oly nagy zajt csapnak, hogy a gyengébb idegesek elkábulnak belé. »Nincsen remény, nincsen remény«, sokszor visszhangzik lelkemben Vörösmarty e refrénje. De hozzáteszem ilyenkor Kölcsey kérdését: »Nem tudnánk e mi a végzet ellen is győzni?« Igen, tegye meg mindenki a magáét. A reánk zúduló végzettel szemben álljunk szilárdan és próbáljuk meggyőzni a nyíltabb eszű magyart arról, hogy rossz útra csábítják mostani vezérei. * A szemfényvesztő-társaság hős-énekese, Apponyi Albert gróf a múltkor oly hangokat vágott ki, hogy visszhangzott a tapstól az egész ország. Könnyű neki, az ő lelkiismerete mindig nyugodt, és isten is megáldotta torkát, győzi hanggal csudálatosan. Mit bánja ő, ha egy nemzet fizeti meg a hangverseny árát? A fődolog, hogy tapsol a polgár. Apponyi okos ember, amit onnan is gyanítunk, hogy maga sem hiszi el, amit beszél. De vegyük komolyan, amit mond, mintha maga is hinné. Azon kezdi Apponyi, hogy nem akarja magát mellékcsataterekre csábíttatni. A horvát vezényszó kérdése és a nemzetiségi követelések ilyetén mellékcsatatereknek bélyegeztetnek Apponyi beszédében. Már ezer bocsánatot, de azt mindenki tudja, hogy ezek a kérdések a magyar politika főcsatatereinek irányában vannak. Általában ott vannak, de éppen a magyar vezényszó jogának érvényesítését e sarkalatos kérdések nélkül vizsgálnunk nem is szabad. Mert akár a törvény, akár a méltányosság alapján követelik a horvátok a horvát vezényszót, világos, hogy teljesítenünk kell e követelést, ha a közös hadsereg magyar ezredeiben magyar lesz a vezényszó. Hiába minden szónoki fogás, ez igenis főkérdés. Értse meg a magyar közönség azt, hogy a magyar vezényszó érvényesítése a horvát nemzeti szellemet is erősíti, a horvát vágyakat és reményeket is fokozza. És mikor ezt megértette, azon kell gondolkoznia, hogy czélszerű-e ez az erősítés és fokozás ? Épp ilyen főkérdés a nemzetiségi követeléseknek mostani emelkedése. Vajjon véletlen dolog-e az, hogy a nemzetiségek most hangosabban beszélnek, amikor a magyar vezényszó kérdése annyira középpontja lett a magyar politikának? Éppen nem véletlen, a nemzetiségek tudják a legjobban, hogy e kérdés felvetése gyöngíti a magyar állam erejét, érzik, hogy rájuk jó idő jár. Gyűjtik a munkaerőt az aratásra. A mi nemzeti szájhőseink megérlelték az ő vetésüket. Ezért kell foglalkoznunk a nemzetiségi és a horvát követelésekkel, amikor a magyar vezényszót követeljük. Jól tudja ezt Apponyi Albert is, de nem hiába tanulta oly jó iskolában a retorikát, csavarit egyet az igazságon és mellékcsatatérnek nyilvánítja azt a tért, amelyet annyi vér áztatott s ahol mindig fenyeget az érdekek veszélyes összeütközése. Hasonló retorikai fogással siklik át a szabadelvűpárti érveken. Apró tréfáknak nevezi azokat. Komoly ember ilyenkor nem foglalkozik apró tréfákkal. Tisza István gróf azt mondta, hogy a koaliczió felirata nem foglal állást a katonai kérdésben. Apponyi szerint ez is apró tréfa, mert hiszen ha nem volna benne állásfoglalás, már régen vége volna a krízisnek. Ezt a rossz életet igen komolyan vették a hívek az országházban és a sajtóban. Pedig Apponyi ezzel nem cáfolta meg azt az egyszerű igazságot, hogy a felirat nem foglal állást a katonai kérdésben. Kibúvó ajtón át a jövőbe enged pillantanunk, de arról nem szól, hogy most mit kíván. A szónokok és a sajtó emlegetik a magyar vezényszót, a felirat nem kéri. Miért nem? Talán a koalíczió alább is adja a hatalom kedvéért, talán megelégszik oly felemás megoldással, mely megalázza a magyar közjogot, de szemfényvesztésnek elég jó lesz ? Nem tudjuk, elég az, hogy a felirat szerkesztője e kérdésben a sötétben bujkál. És apró tréfának nevezi, ha valaki észre meri venni a bujkálást. Deák Ferencz 1861-ben nem nézett jobbra, vagy balra, hanem megmondotta, hogy mit akar, akár tetszett a határozati pártnak, vagy az udvarnak, akár nem tetszett. S mégis a koalíczió feliratát merik nevezni az első őszinte feliratnak. Ilyen időket értünk meg. Milyen jó volna, ha nevezni tudnánk ez őszinteségen. Apponyi hajlandó apró tréfának venni azt a szemrehányást is, hogy a koalíció felirata mellőzte a népiskolai kérdést. »Mi nem hozzuk ezt a kérdést — úgymond a szónok — összeköttetésbe a katonai kérdéssel. A népiskolai kérdés megoldásának szorgalmazása nekünk nem ürügy arra, hogy a katonai kérdések nemzeti irányban való megoldásától elálljunk. Mi nem fogunk olyan nemzeti politikát követni, amely a gyermeket az iskolában iparkodik magyarrá tenni és azután az ifjút megint visszafejleszti.« E szavakat nagy éljenzéssel fogadta a baloldal. Nem akarta észrevenni, hogy a szónok megint nagyot csavarított az igazságon. A szabadelvűpárt nem ürügyül veti fel a népiskolai kérdést. Komoly megfontolást érdemel az a kérdés, hogy nem erősítjük-e ezerszer jobban a nemzetiséget iskolai kérdések megoldásával, mint a katonai kérdések felvetésével ? Ott alkothatunk rázkódás nélkül, itt nagy érdekeket veszélyeztetünk és kevesebbet érünk el, mint az iskolai reform terén. Vájjon nem oldotta-e meg a szabadelvű párt a katonai kérdést nemzeti irányban? Apponyinak rövid az emlékezete, ha úgy akarja, a szabadelvű párttól a függetlenségi pártig végrehajtott nagy utazása közben elfelejtette, hogy a katonai nevelés kérdése meg van oldva. Nem kell félnünk a visszafejlesztéstől. Az a pár német szó nem fejleszti vissza a magyar szellemben nevelt ifjút s ha mégis visszafejleszti, akkor oly utalkodott volt a lelke a magyar nemzeti érzéssel szemben, hogy az egész magyar szótár könyvnélkülizése sem segíthet rajta. Nagyon jellemző az, amit Apponyi az önálló vámterület kérdéséről mond. Szerinte Tisza a magyar gazdaközönség érdekeit ki akarja játszani a koalícióval szemben. Más czélja nem is lehet, mikor a közös vámterület szükségességét fejtegeti. A sánták országában az egyenes a sánta. Akik szövetséget bírnak kötni a legellentétesebb elvű pártokkal, akik néhány év alatt a szélsőjobbról a szélsőbalra lejtenek, a kik a királyhoz intézett feliratukban taktikából elhallgatják meggyőződésüket, — sit venia verbo — azok mindenütt cselfogást szimatolnak és a legőszintébb meggyőződést a politikai taktika színében látják. Ez nagyon természetes. Apponyi Károlyi Sándor grófnak sovány tartalmú nyilatkozata mögé bújva nyilazza az muzsikálnak s belépti díj fejében elfogadnak mindent, még malaczot is, ha van. Bakocsán az a ritka eset fordult elő, hogy ígértek a direktornak egy malaczot. Arra a kontóra aztán az egyházfi familiája egy hétig járt színházba. Egyszer aztán megkérdezi a harangozót a direktorné: — Stapos bácsi ? ... Mi lesz már azzal az ígért malaczczal ? . .. — Hát semmi — felel flegmával az öreg. — Meggyógyult... Régents a Hamlet volt a legkedvesebb repertoár-darabok egyike. Töméntelen adoma maradt fönn a falusi Hamletekről. Faddon egy évtizedig mesélték a »szellemjelenést«. A kocsiállás alatt folyt a játék s a lepedőből formált kortinát éppen akkor szakította át a hazatérő csorda egyik ökre, mikor a direktor úr, mint Hamlet, kétségbeesetten ordította: — Shol az apám lelke! A lélek pedig nem mert mutatkozni, mert félt a csordától. Sokszor megindító, kedves dolgok színhelye a nyomorult kecskelábakon álló szín. íme, egy ma ünnepelt, igazi nagy művész vándorolván harmadmagával, mindig csak azt hajtogatta, hogy mennyire szeretne Pestre menni a Színészeti Akadémiába. De nincs beiratási pénze. A három szegény kóborló aztán lefeküdt a kemény deszkára aludni. Éjjel felkél a két társ s az...egész estéli jövedelmüket odacsempészik a Kendő művész zsebébe s reggel hűlt helyükvan. De a harmadik megtalálja a pénzt kopott nadrágja zsebében s megindul Pest és a halhatatlanság felé . .. Már a czélnál van . .. De ki győzné elmondani buját-baját a kóboréletnek s ezer csalafintáját a kockadirektoroknak? Három vármegye eszén kifognak ők, s kifogyhatatlanok a találékonyságban, hogy lesz az ágylepedőből királyi palást ? .. . a hetes pőre gatyájából török bugyogó ? ... Hogy lehet futóhomokból és a korcsmáros három leánderjéből Afrikát dekorálni? . .. két dorombbal a kulissza mellett szerenádot adni ? . . . a kerti locsolóból felülről leöntött s görögtűzzel megvilágított kutvizből tündéraranyesőt csinálni ? . . . s egy pár csizmában két embernek végigjátszani két hősszerepet ?... ez az ő titkuk és még száz egyéb. Ritkán hagyja őket cserben a találékonyságuk, de még akkor is segítenek magukon. Szolgabiró-járás volt Tolnában s a balsors három egymás melletti községben három koetadirektort halmozott össze. A szolgabiró odaszen az elsőnek: — Díszelőadás legyen, mert lehúzatom a ripacsot! Volt is díszelőadás, de valami olyan szomorú, hogy a szolgabiró hátbaverte a direktort, nem szeretvén sírni vacsora előtt. A testvéri láncz azonban megvan a kockák között s nagy sebten álszen a szomszédban vergődő kollégához, hogy vig darabot adjon, mert különben deres lesz a vége (lévén még akkor ez az eszköz a negyvenes évek elején erősen divatban). A második számú direktor vig darabbal várja a hatalmas férfiút, de az annyira felháborodik ezen a tiszteletlenségen, hogy megrakatja a szerencsétlent. Harmadnap a harmadik kerül sorra. — No, mit készített nekem, direktorkám ? — A . .. hátamat, tekintetes ur .. . — ? ? ? ? •— Hát kérem a lássan, tapasztaltam, hogy se szomorú, se vig nem kell a tekintetes urnak, úgyis ez a vége, hát tessen ezen kezdeni! Ismeretes a »Szökött katona« egyik kocka-előadása, melyet a helybeli honorácziórok végignézvén, megütköztek azon, hogy Gergelyt, a kovácsot viszik el katonának. Megparancsolták hát a direktornak, hogy másnap újra az a darab menjen, de a snájdert vigyék el. Úgy is lett. Gergely megkapta az ő turcsáját, mindjárt az első felvonás végén, s a szegény szabót ítélték Milánóban halálra, s ha nem csal az emlékezetem, főbe is lőtték, de nyomban meghívták vacsorára. Tóth Ede siralmasan panaszolja egy ilyen kockadirektornál töltött idejét. Vándorlása közben, csikorgó téli időben, egy csárdába tévedt, ahol előmutatott pár fillérje annyira felkeltötte a vele egy asztalnál ülő betyár figyelmét, hogy utána lopódzott az éjszakában. Tóth Ede, szegény, az életét féltette , egy fagyos árokban húzódott meg hajnalig, vékonyka kabátjában, s ugy átfázott s összefagyott, hogy a halál magvát alkalmasint innen vitte magával. A családi viszonyok is meglehetősen össze vannak gabalyodva. Egy bácskai német faluban találkoztam egy truppal, a melyben a direktornak négy felesége volt szerződve, de ő — ez alkalommal — nőtlen volt, csak a másik faluban házasodott meg. Hogy kit vett el, azt már nem tudom. S hogy a festett világ bohókás képei közül ne hiányozzék a gyász és kétségbeesés rettentő rajza sem, gondoljunk a téli vándorlásokra, mikor csikorgó fagyban, rongy, vékony ruhában vándoroltak gyalog, vagy nyomorult szekereken faluról falura s emlékezzünk Szigeti József AZ ÚJSÁG Kedd, május 16.