Az Ujság, 1905. június/1 (3. évfolyam, 152-165. szám)
1905-06-01 / 152. szám
4 nem is egyhamar lesz ebben a parlamentben és bizonyosan nem is vágyódik rá. Amit elért, az a megdöbbentés is. Arra kényszerítette az embereket ez a beszéd, hogy a fejükhöz kapjanak, hogy ijedten nézzenek körül, hogy végtelen sajnálkozással tekintsenek szegény Polónyi Gézára, a felpukkadt és elsülyedt csatahajóra. Hock János mondta és dühösen távozott a teremből: — Úgy kell nektek! Minek mentetek az ő útirányába. A Giömoboj is igy sülyedt el. Szegény Pozsgay Miklós meg lerohant az elnöki emelvényről (soros jegyző volt éppen) s egyszerre csak kitört belőle a dühös, bömbölő közbeszólás: — Hát mi mind hülyék vagyunk? Hát csak a bukott miniszterek tudnak valamit? Kérdés formájában mondta, de állítás formájában is mondhatta volna. Justh Gyula elnök hamar fölczitálta Pozsgayt az elnöki emelvényre. Jobb is. Ez az ember már kezdte elárulni a koalíczió titkait. Egyszerűen megdöbbentő volt, amit Tisza István félóra alatt Polónyi Gézából csinált. Olyan kicsivé gyúrta, hogy alig maradt belőle valami. (Talán jó lett volna ezt a gyúrást még egy kicsit folytatni.) A miniszterelnök beszédével vezérczikkünk foglalkozik. Itt nem teszünk egyebet, csak közöljük a részletes tudósítást a képviselőház mai üléséről. Elnök :Tusth Gyula; jegyzők: Pozsgay Miklós, Hertelendy László, Szakács Zoltán. Elnök jelenti a kivándorlási bizottság megalakulását , felhatalmazást kér a técsei kerületben Keglevich István gróf halála következtében szükségessé vált választási intézkedésekre; megesketi Mezőssy Bélát, a ki Radisich Jenő választásának vizsgálatával van megbízva. Laehne Hugó bemutatja a Ház múlt évi számadásairól szóló vizsgálóbizottsági jelentést. (Polónyi Géza beszéde.) Polónyi Géza: Hieronymi Károly kereskedelmi miniszter, vagyis inkább a kereskedelmi miniszteri helytartó (Derültség.) szerencsétlenségnek meri nevezni a függetlenségi párt vámelkülönítő politikáját. Holott nem ez a szerencsétlenség, hanem az, hogy ezt a miniszteri székből hirdetik. De a kereskedelmi miniszter méltó azokhoz, akik ott ülnek azokban a piros székekben. (Elénk tetszés fából.) Avámelkülönítésnek elvi akadálya nincsen, mert dogmául elfogadni azt, hogy csak közös vámterülettel, csak közös bankkal boldogulhatunk, nem lehet. A gazdasági kérdés nem közös ügy; a gazdasági berendezkedés kizárólag a magyar törvényhozás döntésétől függ, mert nincs jogforrás más, mint a törvényhozásban megnyilatkozó nemzeti akarat. (Tetszés balról.) A fő baj különben az, hogy politikai akadályokat gördítenének odaát Ausztriában is, ideát is, a vámelkülönítés elé. Azt hiszi, be fogják ezt látni a horvátok is, és az önálló vámterület esetére külön horvát vámterület létesítésére, lényegileg azonban a közös vámterület fentartására irányuló propagandáknak nem ülnek föl. Kossuth indítványa különben semmi mást nem czéloz, mint hogy az autonóm vámtarifa törvényjavaslat formájában terjesztessék be, ezt a tarifát pedig nem a koaliczió, hanem annak idején a szabadelvűpárti kormány készítette. Az 1899. évi XXX. törvényczikk keletkezését magyarázza ezután s sajnálattal, de csodálkozva is említi föl, hogy Széll Kálmán sem a törvény megvédésére, sem az olasz horvámklauzula magyarázatára el nem jön a Házba és itt föl nem szólal. A viszonosság megsértését fejtegeti és bizonyítja ezután s azt mondja, hogy a garancziális törvény kezelésében Hieronymi és a volt többség részéről csak szemfényvesztéssel találkozott. A szabadelvű párt nagy hozsannával fogadta az 1899. évi XXX. törvényczikket, mégis eltűri szó nélkül a német kereskedelmi szerződés megkötését. Hieronymi Károly kereskedelemügyi miniszt Tessék visszadobni! Kaas Ivor báró: Előbb önöket kell innen kiverni! Polónyi Géza e szerződésnél világosan meg tudja állapítani a magyar agrárérdekek súlyos megsértését. Azt hiszi, hogy Vészi József, aki az önálló vámterület híve, szintén osztozik a nézetében. Vészi József: Károlyi Sándor grófot kapacitálja, ne engem! Polónyi Géza: Megmondta már, hogy nem egyes osztályok szempontjából, hanem általános gazdasági szempontból bírálja a vámelkülönítés dolgát. Vészi József: Mi ketten egyet is értünk! (Derültség.) Polónyi Géza: Igen ám, de onnan támogatja a külön vámterületet, ahol szerencsétlenségnek tartják. (Élénk derültség balról.) Vészi József: Önöket meg Károlyi Sándor gróf támogatja, a ki a német szerződést dicséri. (Derültség a jobboldalon.) Polónyi Géza nem kívánja, hogy Magyarország vámháborúba kerüljön más állammal, de ha gazdasági érdekeink megvédéséről van szó, szembe kell állani minden akadálylyal. Hieronymi Károly kereskedelemügyi miniszter: Megmagyaráztam, mi a vámháború! Polónyi Géza: Tarifa nélkül nincs vámháború. A kereskedelemügyi miniszter tegnap a földadóról is szólott, a maximális tarifa kérdésének kapcsán. Valóban olyannak mutatkozott az ő itt való jártasságával, mint a vak a félszeműek között. (Derültség balról.) Aztán mi köze a galaczi tarifának a külön vámterülethez? A kereskedelemügyi miniszter ezt is bevonta érvelésébe, de úgy látja, nem tudja, mennyi a shilling, és hogy micsoda súlyra vonatkozik. A kormánynak kötelessége arról is gondoskodni, hogy az önálló vámterületre való átlépésnél Ausztriával szemben differenciális vámokkal tárgyalhassunk. Tisza István gróf miniszterelnök: Ez nem kötelessége! Mindig csavar. Polónyi Géza: A kereskedelemügyi miniszter a bankpolitikához sem ért, mert ragaszkodik az osztrák-magyar bankhoz. Holott az önálló jegybank óriási hatást gyakorolna a mezőgazdaságra az agrárhitel dolgában, mert előnyös hitelt, olcsó kamatlábat juttathatna az egész országnak. (Öt perc szünet után.) Fejtegeti, hogy a vámközösség Ausztriának az érdeke, nem Magyarországnak. Magyarország ugyanis sokkal kevesebbet szállít Ausztriába egy lustrum alatt, mint amennyit Ausztria szállít Magyarországba, a vámmentességnek tehát Ausztria látja több hasznát. A kereskedelemügyi miniszter számadatai itt se váltak tehát szerinte be. Azután köthetnénk Ausztriával olyan szerződést is, amelyre a külállamok nem kívánják a legkedvezményezettebb klauzula alkalmazását. Az iparos Ausztriának föltétlen szüksége van Magyarország nyers terményeire. És ne féljenek attól, hogy Ausztriában nagy vámmal terhelik majd a mi a nyers terményeinket, mert ezekre a fogyasztóknak szükségük van s ezekkel fizettetnék akkor meg a fölemelt tételeket. A kereskedelemügyi miniszter szerint most már késő volna áttérni az önálló vámterületre, mert kifogytunk az időből s az új alapon már nem lehetne elintézni a kereskedelmi szerződéseket. Pedig közös vámterületen ipart fejleszteni nem lehet. És ha ez így van, mint a miniszter mondja, váljon ki ennek az oka ? Azok, akik akadályozzák, hogy a többség hozzáláthasson a maga gazdasági politikájának megvalósításához. Az az oka, hogy a király nem nevez ki új kormányt, a régi pedig már hetek óta itt ül a nemzet nyakán. Ez azonban nem benította meg a nemzetet, mert végre is lehet tör-,vényt alkotni a kormány ellen s a kormány nélkül is, sőt azt is megteheti, hogy közvetetlen érintkezésbe lép Ausztriával a közösen érdeklő ügyekben. Nem a katonai kérdések miatt van a válság, hanem azért, mert a király abszolutisztikus felfogása összeütközött a nemzet alkotmányos érzületével. (Elénk tetszés a baloldalon.) (A miniszterelnök beszéde.) Tisza István gróf miniszterelnök: T. képviselőház! (Halljuk! Halljuk!) Felszólalásomban kizárólag a napirenden levő közgazdasági kérdéssel kívánok foglalkozni és mellőzni kívánom mindatosén hasonlatok, s a helyzeteknek plasztikus jellemzései is, habár néha a tetszetős képbeszéd teljességének érdeke alatt szenvedett az objektív igazság teljessége. Mint parlamenti szónokban is megnyilatkozott benne a geniális természetek eredetisége és érdekessége azok naivitásával együtt, a nemes idealizmus a vele rendszerint együttjáró optimizmus kíséretében. Néha kitört belőle a harag, a fölháborodás hangja is, voltak olykor élénk polémiái a Ház legerősebb debattereivel, de egészben véve mégsem a támadás, a harcz volt eleme; már balközépi korában hangsúlyozta, hogy ő nem »ex professo ellenzék«, »factiosus ellenzéket semmi kormány ellen nem csinált soha«, s ha csípős tudott is lenni, sértővé sohasem vált. Saját benyomásaim és érzésem szerint én Jókainak alkalmi, ünnepi beszédeit parlamenti szónoklatai fölé helyezem. Az asztali beszédek, úgy ahogy ő kezelte azokat, a becses irodalmi műfaj jellegét öltik, elég legyen például csak annak a pohárköszöntőjének magasztosan költői gondolataira utalnom, melyben neje, Laborfalvi Róza ötvenéves színésznői örömünnepén mondott köszönetet az üdvözletekért. A márczius 11d-iki ünnepélyeken gyakran intézett buzdító, lelkesítő beszédet az ifjúsághoz, ecsetelve a múltakat s munkára híva fel a jövő feladataival szemben; a változott kort, a szabad, a viruló, a munkás úr Magyarországot szerette ilyenkor is rajongással dicsőíteni, mintegy érezve és éreztetve, hogy kiküzdésében neki is része volt. Ez a hang szólalt meg egykori barátja, Petőfi szobrának leleplezésekor mondott gyönyörű fölavató beszédjében is; ehhez méltán sorakozik az az emlékbeszéd, melyet az akadémiában Rudolf trónörökösről mondott s melyet — bármily merész, mondhatni lehetetlen tétel bizonyítására vállalkozott is benne — szerkezete, fordulatai, képbeszédei, gondolatszárnyalása valóságos szónoki remekké avatnak. Jókainál az élőszóval előadott művek közvetetlen hatását rendkívüli mértékben fokozta az előadásnak egészen sajátos művészete, amelyből leginkább domborodott ki az ő szónoki egyénisége. Humorának legkacagtatóbb ötletei olyan egyszerű, keresetlen, gyanútlan hangon voltak elmondva, hogy éppen a nevettető hatásra való törekvés e teljes hiánya biztosította a hallgatóság kitörő derültségét. Általában az ő előadása komoly és érzelmes beszédeinél is éppen igénytelen egyszerűsége, természetessége, bensősége által hatott legjobban. Hangja majdnem mindig alatta maradt valódi erejének s ezért egész melegével, a benne rezgő érzés teljességével hatolt be a hallgatók szivébe. Karjait gyakran keresztbe fonva, fejét kissé oldalt hajtva, nagy, beszélő szemeivel álmodozva tekintett maga elé, miközben szelid, méla harangszóként csendült meg mély zengésű hangja, emeltek gondolatának szárnyai magasra, mind magasabbra, álmainak, ábrándjainak csodás világába. Nem folytatom a képet, mely már-már túl terjeng egy megnyitóbeszéd keretein. De úgy érzem, mintha befejezésül erről a helyről még mondani tartoznám valamit. A Kisfaludy-Társaság kevéssel Jókai halála után megindította a mozgalmat, melynek czélja, hogy a nemzet síremléket és szobrot állítson költőjének. Szellemi életünknek majdnem összes vezetői egyesülve intéztek szózatot a nemzethez. Erre a szózatra még várjuk a választ. Reméljük, csak azért késik, hogy annál általánosabb, annál élénkebb, annál tartalmasabb legyen. Hiszen nem hihető, hogy akár elfogultság, akár viszály vagy kedvetlen hangulat támaszthatna oly ködöt körülöttünk, amely magyar ember szemei előtt csak egy perezre is elhomályosíthatná a Jókai költői szellemének ragyogását. Mondják: nehéz időket élünk, nehéz küzdelmeket vívunk; az élet és a jövő gondjaitól terhes órák szűken termik a kegyeletes visszaemlékezés perczeit. Ne tévesztessük meg magunkat semmi magyarázattól, mely a költői érdemek iránti hódolat lanyhaságát igazolni igyekszik; sem múltúnk, sem jövőnk nem tanít erre. Múltúnk terve van a nemzeti költészetért való lelkesülés megváltó erejének példáival s minél inkább borul el jövőnk szemhatára, annál több intelmet meríthetünk belőle ugyanerre. Ki tudja, ha egyszer egy felsőbb hatalom számot vet azzal, amit nemzeti életünk alkotott, legbecsesebb kincsét nem fogja-e költőink műveiben találni? Ki tudja, nem annak lesz-e a jövőben hosszabb emlékezete, amiről a jelen bajai miatt ma megfeledkezni volnánk képesek? Ki tudja, nem áll-e meg a nemzetek életére vonatkoztatva is a John Ruskin szép mondásának igazsága: »Gyümölcs, mag, minden, az egész azért van, hogy a fák — virágozhassanak!« AZ UJBÁ& Csütörtöki június 1.’