Az Ujság, 1905. június/1 (3. évfolyam, 152-165. szám)

1905-06-01 / 152. szám

4 nem is egyhamar lesz ebben a parlamentben és­ bizonyosan nem is vágyódik rá. A­mit elért, az a megdöbbentés is. Arra kényszerí­tette az embereket ez a beszéd, hogy a fejükhöz kapjanak, hogy ijedten nézzenek körül, hogy végtelen sajnálkozással tekintse­nek szegény Polónyi Gézára, a felpukkadt és elsülyedt csatahajóra. Hock János mondta és dühösen távozott a teremből: — Úgy kell nektek! Minek mentetek az ő útirányába. A Gi­ömoboj is igy sülyedt el. Szegény Pozsgay Miklós meg lerohant az elnöki emelvényről (soros jegyző volt éppen) s egyszerre csak kitört belőle a dühös, böm­bölő közbeszólás: — Hát mi mind hülyék vagyunk? Hát csak a bukott miniszterek tudnak valamit? Kérdés formájában mondta, de állítás formájában is mondhatta volna. Justh Gyula elnök hamar fölczitálta Pozsgayt az elnöki emelvényre. Jobb is. Ez az ember már kezdte elárulni a koalíczió titkait. Egyszerűen megdöbbentő volt, a­mit Tisza István félóra alatt Polónyi Gézából csinált. Olyan kicsivé gyúrta, hogy alig ma­radt belőle valami. (Talán jó lett volna ezt a gyúrást még egy kicsit folytatni.) A miniszterelnök beszédével vezérczik­­künk foglalkozik. Itt nem teszünk egyebet, csak közöljük a részletes tudósítást a kép­­viselőház mai üléséről. Elnök :Tusth Gyula; jegyzők: Pozsgay Miklós, Hertelendy László, Szakács Zoltán. Elnök jelenti a kivándorlási bizottság meg­alakulását , felhatalmazást kér a técsei kerületben Keglevich István gróf halála következtében szük­ségessé vált választási intézkedésekre; megesketi Mezőssy Bélát, a ki Radisich Jenő választásának vizsgálatával van megbízva. Laehne Hugó bemutatja a Ház múlt évi számadásairól szóló vizsgálóbizottsági jelentést. (Polónyi Géza beszéde.) Polónyi Géza: Hieronymi Károly kereske­delmi miniszter, vagyis inkább a kereskedelmi mi­niszteri helytartó (Derültség.) szerencsétlenségnek meri nevezni a függetlenségi párt vámelkülönítő politikáját. Holott nem ez a szerencsétlenség, ha­nem az, hogy ezt a miniszteri székből hirdetik. De a kereskedelmi miniszter méltó azokhoz, a­kik ott ülnek azokban a piros székekben. (Elénk tet­szés fáb­ól.) A­­vámelkülönítésnek elvi akadálya nincsen, mert dogmául elfogadni azt, hogy csak közös vámterülettel, csak közös bankkal boldogul­hatunk, nem lehet. A gazdasági kérdés nem közös ügy; a gazdasági berendezkedés kizárólag a ma­gyar törvényhozás döntésétől függ, mert nincs jogforrás más, mint a törvényhozásban megnyilat­kozó nemzeti akarat. (Tetszés balról.) A fő baj különben az, hogy politikai akadályokat gördíte­nének odaát Ausztriában is, ideát is, a vámelkü­­lönítés elé. Azt hiszi, be fogják ezt látni a horvá­­tok is, és az önálló vámterület esetére külön hor­­vát vámterület létesítésére, lényegileg azonban a közös vámterület fentartására irányuló propagan­dáknak nem ülnek föl. Kossuth indítványa kü­lönben semmi mást nem czéloz, mint hogy az autonóm vámtarifa törvényjavaslat formájában ter­jesztessék be, ezt a tarifát pedig nem a koaliczió, hanem annak idején a szabadelvűpárti kormány készítette. Az 1899. évi XXX. törvényczikk keletke­zését magyarázza ezután s sajnálattal, de csodálkozva is említi föl, hogy Széll Kálmán sem a törvény megvé­désére, sem az olasz horvámklauzula magyará­zatára el nem jön a Házba és itt föl nem szólal. A viszonosság megsértését fejtegeti és bizo­nyítja ezután s azt mondja, hogy a garancziális törvény kezelésében Hieronymi és a volt többség részéről csak szemfényvesztéssel találkozott. A sza­­badelvű párt nagy hozsannával fogadta az 1899. évi XXX. törvényczikket, mégis eltűri szó nélkül a német kereskedelmi szerződés megkötését. Hieronymi Károly kereskedelemügyi minisz­­t Tessék visszadobni! Kaas Ivor báró: Előbb önöket kell innen kiverni! Polónyi Géza e szerződésnél világosan meg tudja állapítani a magyar agrárérdekek súlyos megsértését. Azt hiszi, hogy Vészi József, a­ki az önálló vámterület híve, szintén osztozik a nézetében. Vészi József: Károlyi Sándor grófot kapa­­c­itálja, ne engem! Polónyi Géza: Megmondta már, hogy nem egyes osztályok szempontjából, hanem általános gazdasági szempontból bírálja a vámelkülönítés dolgát. Vészi József: Mi ketten egyet is értünk! (Derültség.) Polónyi Géza: Igen ám, de onnan támogatja a külön vámterületet, a­hol szerencsétlenségnek tartják. (Élénk derültség balról.) Vészi József: Önöket meg Károlyi Sándor gróf támogatja, a ki a német szerződést dicséri. (Derültség a jobboldalon.) Polónyi Géza nem kívánja, hogy Magyarország vámháborúba kerüljön más állammal, de ha gazda­sági érdekeink megvédéséről van szó, szembe kell állani minden akadálylyal. Hieronymi Károly kereskedelemügyi miniszter: Megmagyaráztam, mi a vámháború! Polónyi Géza: Tarifa nélkül nincs vámháború. A kereskedelemügyi miniszter tegnap a földadóról is szólott, a maximális tarifa kérdésének kapcsán. Valóban olyannak mutatkozott az ő itt való jártasságával, mint a vak a félszeműek között. (Derültség balról.) Aztán mi köze a galaczi tarifá­nak a külön vámterülethez? A kereskedelemügyi miniszter ezt is bevonta érvelésébe, de úgy látja, nem tudja, mennyi a shilling, és hogy micsoda súlyra vonatkozik. A kormánynak kötelessége arról is gondoskodni, hogy az önálló vámterületre való átlépésnél Ausztriával szemben differenc­iális vámokkal tárgyalhassunk. Tisza István gróf miniszterelnök: Ez nem kötelessége! Mindig csavar. Polónyi Géza: A kereskedelemügyi miniszter a bankpolitikához sem ért, mert ragaszkodik az oszt­rák-magyar bankhoz. Holott az önálló jegy­bank óriási hatást gyakorolna a mezőgazdaságra az agrár­hitel dolgában, mert előnyös hitelt, olcsó kamatlábat juttathatna az egész országnak. (Öt perc­ szünet után.) Fejtegeti, hogy a vámközösség Ausztriának az érdeke, nem Magyarországnak. Magyarország ugyanis sokkal kevesebbet szállít Ausztriába egy lustrum alatt, mint a­mennyit Ausztria szállít Magyarországba,­­ a vámmentességnek tehát Ausztria látja több hasznát. A kereskedelemügyi miniszter számadatai itt se váltak tehát szerinte be. Azután köthetnénk Ausztriával olyan szerző­dést is, a­melyre a külállamok nem kívánják a legkedvezményezettebb klauzula alkalmazását. Az iparos Ausztriának föltétlen szüksége van Magyar­­ország nyers terményeire. És ne féljenek attól, hogy Ausztriában nagy vámmal terhelik majd a mi a nyers terményeinket, mert ezekre a fogyasz­tóknak szükségük van s ezekkel fizettetnék akkor meg a fölemelt tételeket. A kereskedelem­ügyi miniszter szerint most már késő volna át­térni az önálló vámterületre, mert kifogytunk az időből s az új alapon már nem lehetne elintézni a kereskedelmi szerződéseket. Pedig közös vám­területen ipart fejleszteni nem lehet. És ha ez így van, mint a miniszter mondja, váljon ki ennek az oka ? Azok, a­kik akadályozzák, hogy a többség hozzáláthasson a maga gazdasági politikájának megvalósításához. Az az oka, hogy a király nem nevez ki új kormányt, a régi pedig már hetek óta itt ül a nemzet nyakán. Ez azonban nem be­­­nította meg a nemzetet, mert végre is lehet tör-,­vényt alkotni a kormány ellen s a kormány nél­kül is, sőt azt is megteheti, hogy közvetetlen érintkezésbe lép Ausztriával a közösen érdeklő ügyekben. Nem a katonai kérdések miatt van a­ válság, hanem azért, mert a király abszolutiszti­kus felfogása összeütközött a nemzet alkotmányos érzületével. (Elénk tetszés a baloldalon.) (A miniszterelnök beszéde.) Tisza István gróf miniszterelnök: T. képvi­­selőház! (Halljuk! Halljuk!) Felszólalásomban ki­zárólag a napirenden levő közgazdasági kérdéssel kívánok foglalkozni és mellőzni kívánom mind­atosén hasonlatok, s a helyzeteknek plasztikus jellemzései is, habár néha a tetszetős kép­­beszéd teljességének érdeke alatt szenvedett az objektív igazság teljessége. Mint parla­menti szónokban is megnyilatkozott benne a geniális természetek eredetisége és érdekes­sége azok naivitásával együtt, a nemes idea­lizmus a vele rendszerint együttjáró optimiz­mus kíséretében. Néha kitört belőle a harag, a fölhábor­odás hangja is, voltak olykor élénk polémiái a Ház legerősebb debattereivel, de egészben véve mégsem a támadás, a harcz volt eleme; már balközépi korában hangsúlyozta, hogy ő nem »ex professo ellenzék«, »factiosus ellenzéket semmi kormány ellen nem csinált soha«, s ha csípős tudott is lenni, sértővé soha­sem vált. Saját benyomásaim és érzésem szerint én Jókainak alkalmi, ünnepi beszédeit parlamenti szónoklatai fölé helyezem. Az asztali beszé­dek, úgy a­hogy ő kezelte azokat, a becses irodalmi műfaj jellegét öltik, elég legyen például csak annak a pohárköszöntőjének ma­gasztosan költői gondolataira utalnom, mely­ben neje, Laborfalvi Róza ötvenéves színész­női örömünnepén mondott köszönetet az üd­vözletekért. A márczius 11d-iki ünnepélyeken gyakran intézett buzdító, lelkesítő beszédet az ifjúsághoz, ecsetelve a múltakat s munkára híva fel a jövő feladataival szemben; a vál­tozott kort, a szabad, a viruló, a munkás úr Magyarországot szerette ilyenkor is rajongás­sal dicsőíteni, mintegy érezve és éreztetve, hogy kiküzdésében neki is része volt. Ez a hang szólalt meg egykori barátja, Petőfi szobrának leleplezésekor mondott gyönyörű fölavató beszédjében is; ehhez méltán sora­kozik az az emlékbeszéd, melyet az akadé­miában Rudolf trónörökösről mondott s melyet — bármily merész, mondhatni lehetetlen tétel bizonyítására vállalkozott is benne — szerke­zete, fordulatai, képbeszédei, gondolatszárnya­lása valóságos szónoki remekké avatnak. Jókainál az élőszóval előadott művek közvetetlen hatását rendkívüli mértékben fo­kozta az előadásnak egészen sajátos művé­szete, a­melyből leginkább domborodott ki az ő szónoki egyénisége. Humorának legka­­c­agtatóbb ötletei olyan egyszerű, keresetlen, gyanútlan hangon voltak elmondva, hogy éppen a nevettető hatásra való törekvés e tel­jes hiánya biztosította a hallgatóság kitörő derültségét. Általában az ő előadása komoly és érzelmes beszédeinél is éppen igénytelen egy­szerűsége, természetessége, bensősége által hatott legjobban. Hangja majdnem mindig alatta maradt valódi erejének s ezért egész melegével, a benne rezgő érzés teljességével hatolt be a hallgatók szivébe. Karjait gyakran keresztbe fonva, fejét kissé oldalt hajtva, nagy, beszélő szemeivel álmodozva tekintett maga elé, miközben szelid, méla harangszó­ként csendült meg mély zengésű hangja, emel­tek gondolatának szárnyai magasra, mind magasabbra, álmainak, ábrándjainak csodás világába. Nem folytatom a képet, mely már-már túl terjeng egy megnyitóbeszéd keretein. De úgy érzem, mintha befejezésül erről a hely­ről még mondani tartoznám valamit. A Kisfaludy-Társaság kevéssel Jókai ha­lála után megindította a mozgalmat, melynek czélja, hogy a nemzet síremléket és szobrot állítson költőjének. Szellemi életünknek majd­nem összes vezetői egyesülve intéztek szózatot a nemzethez. Erre a szózatra még várjuk a választ. Reméljük, csak azért késik, hogy annál általánosabb, annál élénkebb, annál tartal­masabb legyen. Hiszen nem hihető, hogy akár elfogultság, akár viszály vagy kedvetlen han­gulat támaszthatna oly ködöt körülöttünk, a­mely magyar ember szemei előtt csak egy perezre is elhomályosíthatná a Jókai költői szellemének ragyogását. Mondják: nehéz időket élünk, nehéz küz­­delmeket vívunk; az élet és a jövő gondjai­tól terhes órák szűken termik a kegyeletes visszaemlékezés perczeit. Ne tévesztessük meg magunkat semmi magyarázattól, mely a költői érdemek iránti hódolat lanyhaságát igazolni igyekszik; sem múltúnk, sem jövőnk nem tanít erre. Múltúnk terve van a nemzeti költészetért való lelkesü­lés megváltó erejének példáival s minél in­kább borul el jövőnk szemhatára, annál több intelmet meríthetünk belőle ugyanerre. Ki tudja, ha egyszer egy felsőbb hata­lom számot vet azzal, a­mit nemzeti életünk alkotott, legbecsesebb kincsét nem fogja-e költőink műveiben találni? Ki tudja, nem annak lesz-e a jövőben hosszabb emlékezete, a­miről a jelen bajai miatt ma megfeledkezni volnánk képesek? Ki tudja, nem áll-e meg a nemzetek életére vonatkoztatva is a John Ruskin szép mondásának igazsága: »Gyümölcs, mag, minden, az egész azért van, hogy a fák — virágozhassanak!« AZ UJBÁ& Csütörtöki június 1.’

Next