Az Ujság, 1905. július/1 (3. évfolyam, 181-195. szám)

1905-07-01 / 181. szám

Budapest, 1905 III. évfolyam, 181. szám, Szombat, julius 1. Előfizetési arab ■ Egész évre... „ ... 28 k. — fi Félévre____... 14 » — » Negyedévre ... 7 » — » Egy hóra 2 » 40 » Egyes szám éra 8 fillér. Vidéken 10 fillér. SZERKESZTŐSEG­: Budapest, Kerepesi­ út 54. tt Telefon 56—18. KIADÓHIVATAL: Budapest, Kerepesi­ út 54. bi. Telefon 61-01-02-OS. Megjelen minden nap, ünnep és vasárnap után is. ROVÁS: Kossuth Ferenczet megéljenezték a pan­­csovai svábok és ráczok, és ebből ő azt következteti, hogy az ország nemzetiségei mind a koalíczió mellé álltak és szintén élnek­­halnak a magyar kommandóért. Döre, szinte nevetséges optimizmus. Kossuth Pancsován egy érdekes látványosság és kiváló vendég. Tehát éljenzik. Kossuth és a koalíc­ió letiporja azt a politikát, mely eddig nemzetiségi poli­tikát csinált a nemzetiségi túlkapások ellen, tehát örülnek és lelkesednek, hogy a­kiket ők nem tudtak tönkretenni, azokat tönkreteszi Kossuth és a koalíczió. Ha pedig ez meg­történt, akkor, mint hajdan Toldi Miklós, könnyebb lesz a döglött farkassal agyonütni az elevent, mint mind a két farkassal szembe­szállni. A koalícziós politika rettenetesen alá­ásta a magyar nemzeti politika talaját, szét­robbantotta a magyar társadalom szolidaritását s a­kik ezt tették és továbbra is teszik, azoknak ne éljenezne Pancsova ? Dehogy­ne ! Még Bukaresten is fáklyászenét kapna Kossuth, ha odamenne zászlót bontani oly magyar nemzeti politika mellett, mely tönkreteszi a magyar nemzeti államot. * Fejérváry Bécsbe ment jelentést tenni. Szomorú jelentés lesz ez. Aztán lejön tárgyalni. Reménytelen tárgyalás lesz. Akár előre meg­tehette jelentését a jövendő tárgyalások ered­ménytelenségéről is. S hova­tovább ott is át fogják látni e kabinet kinevezésének teljes czéltalanságát. S ha olyan jól látják, hogy a koalíc­ió lelkiismeretlen, mikor a magyar kommandó kisebb előnyéért az országra zú­dítja az alkotmánykonfliktus súlyosabb kárait, akkor igazán nem értjük, miért nem látják át a maguk álláspontjának is a helytelenségét: hogy ha a magyar kommandó olyan nagyon káros, annyira káros, mint a mostani válság még­sem lehet, s a két rossz között ott is választhatnák a kisebbet.­­ A passzív rezisztenc­ia urai elvárják a megyéktől, hogy semmiféle munkát ne telje­sítsenek, melyre az államnak szüksége van s elvárják a kormánytól, hogy semmiféle tör­vénytelenségtől ne riadjon vissza, melyre a megyéknek szükségük van. így például: a befolyó adót az államnak kiszolgáltatni nem szabad, mert erre nincs törvényes fölhatal­mazás. Ellenben a kormánynak kutya köte­lessége kiadni az ellentálló tisztviselők fize­tését, mert erre sincs törvényes meghatalma­zása, de a tisztviselőnek szüksége van a pénzére. Az ügyvédek nem ragasztanak bé­lyeget a beadványaikra, mert védik az alkot­mányt. De gaz árulás volna, ha a kormány, hivatkozva az alkotmányra, a bíróval nem tárgyaltatná a beadványt, mivel a király ne­vében csak alkotmányosan lehet pörösködni. Mert az ellentálló ügyvédnek nem kell a bélyeg, de a tárgyalás kell, különben nincs bíróilag megállapított perköltség sem. Ujon­­czot önként nem lehet állítani, mert az ujoncz kell az államnak, de jaj volna a kormány­nak, ha annyira respektálná az alkotmányos­ságot, hogy a sztrájkoló aratók, vagy ga­rázdálkodó szoc­ialisták ellen nem állítana katonaságot, ha erre szükség van. Szóval, a törvényes alapon álló koalíc­ió elvárja a hatóságoktól, hogy törvényes alapon törjenek borsot a kormány és az állam orra alá, de a kormánytól elvárják, hogy a legmesszebb menő törvénytelenséggel tegye lehetővé a passzív ellentállóknak a törvény védelmét. Borcsa és Marosa. írta Kozma Andor. Óh, hölgyeim, a­kik oly kegyesek és el­olvassák a mi tárcza­novelláinkat elegáns hő­sök szerelmeiről, melyre azoknak korlátlan idejük és szóba sem jövő kimeríthetlen pén­zük van, megengedik-e, hogy ma így kezd­jem: volt egyszer egy szegény, szárazbeteg­­séges falusi nőszabó? De hát igazán volt. A postamesternő, a postáskisasszony, az állami tanítónő, meg a boltosné dolgoztatott nála. Úgy mondták: irgalomból. Ha mégis szükségből tették, mert városi szabóra nem tellett nejeik, annál rosz­­szabb volt a falusi szabóra nézve. Annak a szegény falusi nőszabónak a szárazbetegségén kívül egy fáradt felesége is volt, meg hat gyereke. A hétből öt fiú. Ezeket, a­mint lehetett, mesterségre adták, hogy ne fogyaszszák ott­hon a kevés kenyeret. Volt asztalos-inas, czipósz-inas, pók-inas, kovács-inas és lakatos­inas fiuk. Csak nőszabó-inasnak nem adtak egyet sem. A maguk mesterségétől borzadtak. Az biztos nyomor. Lébény mester tüdeje lassacskán a végét járta s már csak két leánygyermekük volt a háznál. Két szépséges kis tizenegy esztendős iker. Hát ezekkel és ezekből mi lesz ? — Men­jenek szolgálni — mondá az anyjuk. — Mind a kettőt nem adom — ellenke­zett a hektikás apa. És a még szebbik otthon­tartására czélzott, a Marosáéra. Ha már egyik­nek el kell menni, az inkább a Borcsa legyen. Borcsát tehát az édesanyja bevitte a városba, váltott neki könyvet és elszegődtette kis pesztjának apró gyerekek mellé. Borcsa szolgált, élt és nőtt. A jó Isten tudja hogyan. De mégis olyan pompás haja­­donná serdült, hogy tizenöt esztendős korában már kapós szobaleányka volt m­i házaknál. Békét azonban nem hagytak neki sem az urak, sem a fiatal urak. Hiába voltak vagy nem voltak jó erkölcsei, gyönge volt a maga védelmére. Holmi kényes históriákba kevere­dett itt is, amott is. Féltékeny nagyságuk több helyt hamarosan adtak túl rajta. Egy szigorú anya e nagysága, az meg éppen, mint huszonkét esztendős drága fiacskájának m­eg­­rontóját ütötte pofon s dobta ki: »Takarodjál, te gyalázatos!« Mégis, megérte nagyobb elszerencsétlene­­dés nélkül tizennyolcz esztendős korát s föl­került a fővárosba. Véletlenül jóravaló helyet kapott, a­hol senki sem vadászott rá. Előbb szinte csodálkozott rajta: hát ilyen is van ? Utóbb természetesnek kezdte tartani e becsü­letes állapotot. Öntudatára ébredt, hogy mi egy tiszta hajadon s hogy ilyennek illik lenni. Ha gondosan végzett napi munkája után kedélyes cselédszobácskájában varrogatott s fölmerült előtte az elmúlt néhány viharos esztendő, megdermedt a szégyentől s rémület­től. Ó, csak soha senki meg ne tudja, szemére ne vesse, hogy ő milyen ostoba, gyönge kis leány volt! De lelkiismeretes bírálat után felmentette magát az önvádtól. Hát mit tudott ő? Hát ki állt mellette őrzően tizenegy esz­tendős kora óta? Hát volt-e benne romlott­ság ? Hát nem ezer gáncsot vetettek-e azok az utálatos urak és szemtelen ifjuurak az ő gyermekes, ingatag lábának ? Most próbálnák meg! Most, mikor meg­jött az esze s mikor duzzad az erőtől! Tudom Istenem, kapnának olyan pofonokat, akárcsak az a fűszeressegéd, a­ki hozzá mert nyúlni minap a boltban. — Köszönöm Istenem, hogy kimentettél a borzasztó esztendőkből s megengedted, hogy jó leánynyá váljak. Hogy nem­­mentem tönkre s hogy most már akárkinek bátran a sze­mébe nézhetek! Sokszor elmondta magában ezt a kis hálaimádságot. Haza hűségesen küldözgette a pénz­­segélyt elég jó havi béréből. Fel-felbukkant elébe egy-egy mesterlegény bátyja is, kiéhezve, elrongyosodva, tönkre sztrájkolva. Ezek szá­mára szintén mindig volt néhány forintja. Szóval kifejlődött nemcsak dolgos, szűzies életű hajadonná, hanem a nagy szegény csa­lád örökké igénybe vett, de sohasem lankadó segítőjévé is. Volt egyszer-kétszer otthon is, látogató­ban. Mindannyiszor teljesen kifosztva jött vissza falujokból. Még a magával vitt csino­sabb ruha- és fehérneműjét is elkunyerálták tőle földhöz ragadt ". Apja a lassú­­ adásban csodálatosan kitartott. Tehetetlen , lélekző, rémesen ki­dülledt szemű csontvázzá aszott. Már nem is törődhetett azzal: miből élnek ők voltaképp? Persze, a Borcsa havonként pontosan meg­érkező csekély postautalványain kívül a szá­nakozó falubeliek élelmiszer-adományain s Isten nevében kikönyörgött apró pénzkölcsön­­kéit tengődtek. Valamely jövedelmező dologhoz sem Lébényné asszonyom, sem a gyönyörű Lébény Marcsa »kisasszony« nem­ értett. Ezt épp azért hívták kisasszonynak a faluban, mert soha semmit sem dolgozott, csak a vis­­ ítanunk mai száma 24 oldal. .--- i­k Potemkin hősei. II. Miklós czár csatahajója, a Knyás Potemkin, jelenleg Odesszát, az orosz birodalom leggazdagabb kereskedőváro­sát bombázza. Hogyan visszafordulnak a történeti nevek! Az a herczeg, a­kiről a hadi­hajó el van nevezve, az egész világon ismeretes az ő »falvairól«. Potemkin h­erczeg volt az, a­ki a krími félszigetet az orosz birodalomhoz csatolta 1787-ben. Mondják, hogy a­mikor Katalin czárnét az új tartományban körü­lkocsiztatta, a leégett és lerombolt falvak romjait szín­­falakkal földiszitve mutogatta neki. Mesz­­sziről igazi, virágzó falvaknak látszot­­t­­ak. Hogy így volt, bizonyítva nincs,­­ de az egész világ így hiszi. Most ez a Knyáz Potemkin éppen az ellenkezőt műveli. Egy nagy, virágzó várost, a Fekete-tenger kereskedésének góczpontját, Oroszország egyik büszke­ségét, a m­odern és szép Odesszát lövi rommá. És a czártól kezdve a legutolsó újságolvasóig mindenki szorongva várja, hogy a petróleumtól és gyantától lán­goló, véres és kormos város előtt miként vív majd magamagával tengeri csatát a czár fekete-tengerbeli hajóhada. És mi­ként emészti föl a belső forradalmi láz

Next