Az Ujság, 1905. október/2 (3. évfolyam, 288-303. szám)

1905-10-24 / 296. szám

2 társadalmi reform, mely a jobbágyfel­szabadítással és az egyenlő teherviselés­sel, szóval a régi keretek megszüntetésé­vel csak kezdődött (de a­míg az egész új magyar társadalom szervezve nincs, csak­ kezdet maradt ma is), teljesen be­fejezve nincs,­­ vagy addig, míg ezt a nagy feladatot egy erre hivatottak!) párt nem veszi át. Tekinthetjük-e a koalí­­cziót, az obstrukczió és gravaminális 48-as politika jogutódját erre hivatot­­tabbnak akkor, mikor éppen ennek a pártnak szocziális színvaksága a mun­kástörvény 1899-ben történt megalkotása óta minden új szocziális alkotást meg­akadályozott, s a­helyett, hogy a jobbágy­­felszabadítás természetes folytatásaként a nép szervezését végezte volna, ob­struáló és bankettező gravaminális po­litikája által elérte azt, hogy a nép nem általa és mellette, hanem mások által és ebene szervezkedett? És a koalíc­iós politika szocziális színvakságát tán semmi sem illusztrálja jobban, mintha annak visszahatásait az idei dunántúli sztrájknak és szoczialista mozgalomnak csak egyes odavetett, de az életből vett momentumaival illusz­tráljuk. Alapoka az elégedetlenségnek a Dunántúl a majorátusok és latifundiu­mok rossz szocziális visszahatása, fő­képp az­által, hogy a községek terjesz­kedni nem tudnak, s mivel a nagy ura­dalmak eszményi községekké alakultak, a köztük fekvő községek terheit csak a község szegény népe viseli; végre a rossz cselédlakások és rossz kon­­venczió, különösen egyes nagybirto­kossági bérleteken. S jellemző ebben a tekintetben, hogy a cselédek éppen az Esterházy-uradalmakban történt bérlet­emeléseket vették munkaadóik, a bér­lőkkel szemben követeléseik alapjául. »Ha a bérlők—így szóltak —javítást adtak Esterházy herczegnek, adjanak javítást nekünk is.« Fokozta az elégedet­lenséget a koalíczió által annyira pro­­tegált vasúti sztrájk is, melyre nem egyszer hivatkoztak a sztrájkolók. Az csufomdáros tekintetével találkozott, hirtelen elkapta a palantását megint. Egyszerre azonban megemberelte magát s most már — látszólag elfogulatlanul — ő kezdett beszélni. — Igaza van. Vannak bizonyos elvek, a­melyekhez ragaszkodunk. És pedig azért, mert azoknak helyességét szentesítette a tapasztalás. Sokakat életben tartott a maguk tájékozatlan­sága, holott menthetetlenül elpusztította volna őket az, ha tisztában vannak betegségük ter­mészetével. Azért semmi igaza sincs, ha gúnyo­lódik. Inkább maradna csendesen . . . A beteg intett. — Mindegy az már nekem. Az a hibájuk éppen, hogy nem tesznek különbséget ember és ember között. Nem is mondom, hogy valami vérszegény, ideges asszonykának tálalják oda, hogy : nagysága, még négy-öt napocskája van. S válogatni kell persze a férfiak között is, de a magam fajtának nem kell komédiát csinálni. Rák, punktum. Mind a két oldalon megcsúfol­­juk azt a kis férfiúi méltóságot, a­mire talán még föl vagyunk jogosítva. Egynémelyikünk: ön nem meri a szemembe mondani az igazat, én pedig, mint az életfeltételeitől megfosztott csuka, reménytelenül, nevetségesen látogatom a számat az élet után. Lealacsonyodunk, és pedig annak a bolond hiedelemnek a kedvéért, hogy az ember csak a más halálának okával lehet tisztában. A magáéval nem. Abban a pil­lanatban, a­mikor legérdekesebb a tudás, a dok­tor nem kegyeskedik szolgálni vele. Nem isme­rem az ellenséget, a­mi reám­ tör. Még az a lehe­­­tőségig meg van taccgolva tőlem,, hogy átkozzam, adómegtagadás is megzavarta a nép eszejárását, s igen nagy fegyver volt az izgatók kezében a harmadévesek első visszatartása. »Hogyha az urak fiait (az egyéves önkénteseket.) h­azaeresztik egy esztendő után, ereszszék haza a szegény ember fiát is, a kinek úgyis három esztendőt kell szolgálni.« — »Ha ben­­tartják a szegény ember fiát, tartsák benn az urakét is.« — »Az urak nem fizetnek adót és mégis kapnak zsandárt az aratáshoz.« Ez és ehhez hasonló kifakadások voltak a koalicziós urak adómegtagadá­sának visszahatása a népre. Egy keresztény-szoczialista munkás­kör jóhiszeműleg kezdett béremelési ak­­cziója adta az impulzust arra, hogy a »pesti urak« is akczióba léptek. Az eredmény az lett, hogy a cselédek a lakásaikon a Szűz Mária képét levették a falról és nem a »bomlasztó« Kristóffy, hanem a koalíczió fegyverbarátjának, Mezőffynek arczképét tették helyébe. Ugyanazok a nagybirtokosok, a­kik most a »bomlasztó« Kristóffy­t nem győ­zik eléggé elitélni, míg januárban, vá­lasztásoknál, daczára a vidéki szélsőbalt birtokosok tiltakozásának, urasági foga­taikkal vitették a szoczialista választó­kat a szavazó­urnához, hogy a gyűlölt szabadelvűpárti jelöltet a koalíc­ió szo­czialista jelöltjeivel, Achim Andrással, Mezőfivel stb. megbuktassák. Apróságok ezek, de nagyon komoly háttérrel! Vegyük még hozzá, hogy ugyanazok a nagybirtokosok, a­kik a Házban a zsandárokat inzultáltatták, miután csakis a »bomlasztó« Kristóffy által a sztrájk vidékre küldött zsandár­­ság tapintatos működésének és rábeszé­lésének köszönhették, hogy a sztrájk országossá nem vált és milliókat érő termésüket learathatták, azután pedig az államnak az adót és annak a zsan­­dárnak, a­ki őket e bajoktól védte, fize­tését megtagadták,­­ akkor tán felvet­hetjük azt a kérdést, mi bomlasztóbb, mi vesztette el inkább a létjogosultságát: a koalíczió-e, mely ilyen szocziális szintlletőleg , nem tőlem. Én véletlenül tisztában vagyok azzal, hogy a rák pusztított el, s csak kötekedem önnel. Mulattat a korlátoltságuk. A rettentő nagyképűség, a­mivel ragaszkodnak a dogmákhoz. Tévedésben tartani a beteget az utolsó perczig. Még azon túl is, s aztán diadalt látni abban, hogy ott fekszik mozdulatlanul, de képzelm­e sem volt arról, hogy mi volt a baja. Nagyszerű diadal! Nem veszi észre, hogy olyan­forma, mintha hülyeség lenne. Legalább is va­lami közeli rokona ennek. Moliére orvosai csöp­pet se ostobábbak, mint egy-egy ilyen fontos­kodó, komoly föllépésű, tiszteletet arrogáló, titokba burkolózott úriember . . . Az orvos fölállott. Békéntűrő, csendes mo­solygás volt az arczán, vállai közé húzta a fejét s elkényszeredetten mutatta, hogy nincs mit felelnie. Indult, pár lépésnél azonban megállt, gondolkozott, egyszerre hirtelen elhatározással visszafordult s az ágyhoz lépett. — Becsületszavamra mondom — kezdte, de a mikor a beteg arczára pillantott, hirtelen abba is hagyta. Boszosan rántott egyet a vállain. — Hohó, ha a szavamra mondom, hát hinnie kell. A beteg megfogta a kabátja szélét s nem engedte el maga mellől. — Persze, hogy hiszek. Nos ? — Becsületszavamra mondom, hogy semmi aggasztó baja nincs. Érthető az, hogy nagyon elgyengült. . . Nem beszélhetett tovább, mert a beteg most már ellökte maga mellől s a párnára hátra­­esve kaczagott, vaksággal van megverve, vagy a sza­badel­vűpárt, mely minden hibája da­czára, szocziális téren a Tisza István elvét követte: »Munkát a munkaképes­­nek, segélyt a munkaképtelennek, büntetést az izolatónak« ? AZ ÚJSÁG Kedd, október 24*" BELFÖLD.­ ­ A miniszterelnöki sajtóiroda új főnöke. A hivatalos lap egyik legközelebbi száma közli Vészi József országgyűlési képviselőnek, a »Buda­pesti Napló« eddigi főszerkesztőjének miniszteri tanácsosi ranggal a miniszterelnökségi sajtóiroda főnökévé történt kineveztetését. Vészi József hivatali elődje Berczik Árpád miniszteri tanácsos volt, a­ki a nyáron ment nyugdíjba. Az Uj főispánok. A hivatalos lap holnapi száma — a mait félhivatalosan jelentik — négy uj főispáni szék betöltését fogja publikálni. A belügyminiszter előterjesztésére a király Pest vármegye főispánjává Tahy István cs. és k r. kamarás, nagybirtokost nevezte ki. Kolozs vár­megye főispáni székét Teleki László gróffal töl­tötték be, Arad megye főispánja Vásárhelyi Béla főrendiházi tag nagybirtokos lett, Szatmár megye élére pedig a megye eddigi alispánját, Nagy Lászlót nevezték ki főispánnak. Legközelebb ki­nevezik Udvarhely megye új főispánját is Ugrón János személyében. Aradról távirják nekünk. Vásárhelyi Béla főrendiházi tagnak főispánná történt kinevezése itt jó hatást kitett. A város törvényhatósági tagjai, kik a hit érkezésekor közgyűlést tartottak, rokon­­szen­vvel fogadták azt. Vásárhelyi ma délután a fővárosba utazott. Elődje, Urbán Iván levélben fog elbúcsúzni Arad megyétől és a várostól. A Fejérváry-kormány ellen — Saját tudósítónktól. — A Fejérváry-kormány eddig imparlamen­­táris és alkotmányellenes kormány volt. Most, hogy lemondása után a király újból kinevezte, szintén csak imparlamentáris és alkotmány­­ellenes marad. Ezt a következtetést vonja le ez újabb kinevezés előzményeiből és a kormány mos­tani magatartásából az a határozati javaslat, melyet a szövetkezeti ellenzék vezérlő­ bizott­ságának mai ülésén elfogadtak és melynek — Mi az ? — kérdezte meghökkenve az orvos. — Mi ! Ezt jól csinálta. Ej,— gondolta ennek a fene gavallérnak odadobom a becsület­szavamat. Imponálok neki. Azzal csak nem le­het hazudni. Megnyugtatom s a becsületemen ezzel az elpocsékolt szóval igazán nem esik csorba. Azonban, tisztelt barátom, én tudom, hogy mi öl meg. Nem sejtem, hanem tudom. — Kitől ? — öntől, — s ezért mulattat engem annyira a nagy küzdelem után feláldozott becsületszó. Mikor itt volt a kollégája, a tanár vagy micsoda, még élénkebben mozogtam, mint ma. S a­mikor nagy körülményesen megvizsgáltak s közben mindenféléről elcsevegtünk, elég kedélyesen, már nem tetszett nekem az önök tisztelt ábrá­­zatja. — Mit komédiáznak ezek, — kérdeztem magamban — s a mikor átvonultak a másik szobába, hirtelen a kulcslyuknál termettem én is. Suttogtak odaát. Valahogy különösen, ön kérdezte, de egyszersmind állította is : — Rák ? — A tanár bólintott. — Az. — Azért hát velem felsült, doktorkám. Engem nem kísér ki azzal a boldog tudattal, hogy kegyes hazugságokban sikerült elaltatnia. Értem, hogy ez leverő önre nézve. Szegény ember. De vigasztalódjék. Az ön kellemetlensége csöppség az enyém mellett. Semmi mulatságos sincs abban, ha minden pil­lanatban vár az ember valakit, a­kivel majd tovább kell menni. Addig is azonban alszom egyet, ha megengedi.

Next