Az Ujság, 1905. október/2 (3. évfolyam, 288-303. szám)
1905-10-24 / 296. szám
2 társadalmi reform, mely a jobbágyfelszabadítással és az egyenlő teherviseléssel, szóval a régi keretek megszüntetésével csak kezdődött (de amíg az egész új magyar társadalom szervezve nincs, csak kezdet maradt ma is), teljesen befejezve nincs, vagy addig, míg ezt a nagy feladatot egy erre hivatottak!) párt nem veszi át. Tekinthetjük-e a koalícziót, az obstrukczió és gravaminális 48-as politika jogutódját erre hivatottabbnak akkor, mikor éppen ennek a pártnak szocziális színvaksága a munkástörvény 1899-ben történt megalkotása óta minden új szocziális alkotást megakadályozott, s ahelyett, hogy a jobbágyfelszabadítás természetes folytatásaként a nép szervezését végezte volna, obstruáló és bankettező gravaminális politikája által elérte azt, hogy a nép nem általa és mellette, hanem mások által és ebene szervezkedett? És a koalíciós politika szocziális színvakságát tán semmi sem illusztrálja jobban, mintha annak visszahatásait az idei dunántúli sztrájknak és szoczialista mozgalomnak csak egyes odavetett, de az életből vett momentumaival illusztráljuk. Alapoka az elégedetlenségnek a Dunántúl a majorátusok és latifundiumok rossz szocziális visszahatása, főképp azáltal, hogy a községek terjeszkedni nem tudnak, s mivel a nagy uradalmak eszményi községekké alakultak, a köztük fekvő községek terheit csak a község szegény népe viseli; végre a rossz cselédlakások és rossz konvenczió, különösen egyes nagybirtokossági bérleteken. S jellemző ebben a tekintetben, hogy a cselédek éppen az Esterházy-uradalmakban történt bérletemeléseket vették munkaadóik, a bérlőkkel szemben követeléseik alapjául. »Ha a bérlők—így szóltak —javítást adtak Esterházy herczegnek, adjanak javítást nekünk is.« Fokozta az elégedetlenséget a koalíczió által annyira protegált vasúti sztrájk is, melyre nem egyszer hivatkoztak a sztrájkolók. Az csufomdáros tekintetével találkozott, hirtelen elkapta a palantását megint. Egyszerre azonban megemberelte magát s most már — látszólag elfogulatlanul — ő kezdett beszélni. — Igaza van. Vannak bizonyos elvek, amelyekhez ragaszkodunk. És pedig azért, mert azoknak helyességét szentesítette a tapasztalás. Sokakat életben tartott a maguk tájékozatlansága, holott menthetetlenül elpusztította volna őket az, ha tisztában vannak betegségük természetével. Azért semmi igaza sincs, ha gúnyolódik. Inkább maradna csendesen . . . A beteg intett. — Mindegy az már nekem. Az a hibájuk éppen, hogy nem tesznek különbséget ember és ember között. Nem is mondom, hogy valami vérszegény, ideges asszonykának tálalják oda, hogy : nagysága, még négy-öt napocskája van. S válogatni kell persze a férfiak között is, de a magam fajtának nem kell komédiát csinálni. Rák, punktum. Mind a két oldalon megcsúfoljuk azt a kis férfiúi méltóságot, amire talán még föl vagyunk jogosítva. Egynémelyikünk: ön nem meri a szemembe mondani az igazat, én pedig, mint az életfeltételeitől megfosztott csuka, reménytelenül, nevetségesen látogatom a számat az élet után. Lealacsonyodunk, és pedig annak a bolond hiedelemnek a kedvéért, hogy az ember csak a más halálának okával lehet tisztában. A magáéval nem. Abban a pillanatban, amikor legérdekesebb a tudás, a doktor nem kegyeskedik szolgálni vele. Nem ismerem az ellenséget, ami reám tör. Még az a lehetőségig meg van taccgolva tőlem,, hogy átkozzam, adómegtagadás is megzavarta a nép eszejárását, s igen nagy fegyver volt az izgatók kezében a harmadévesek első visszatartása. »Hogyha az urak fiait (az egyéves önkénteseket.) hazaeresztik egy esztendő után, ereszszék haza a szegény ember fiát is, a kinek úgyis három esztendőt kell szolgálni.« — »Ha bentartják a szegény ember fiát, tartsák benn az urakét is.« — »Az urak nem fizetnek adót és mégis kapnak zsandárt az aratáshoz.« Ez és ehhez hasonló kifakadások voltak a koalicziós urak adómegtagadásának visszahatása a népre. Egy keresztény-szoczialista munkáskör jóhiszeműleg kezdett béremelési akcziója adta az impulzust arra, hogy a »pesti urak« is akczióba léptek. Az eredmény az lett, hogy a cselédek a lakásaikon a Szűz Mária képét levették a falról és nem a »bomlasztó« Kristóffy, hanem a koalíczió fegyverbarátjának, Mezőffynek arczképét tették helyébe. Ugyanazok a nagybirtokosok, akik most a »bomlasztó« Kristóffyt nem győzik eléggé elitélni, míg januárban, választásoknál, daczára a vidéki szélsőbalt birtokosok tiltakozásának, urasági fogataikkal vitették a szoczialista választókat a szavazóurnához, hogy a gyűlölt szabadelvűpárti jelöltet a koalíció szoczialista jelöltjeivel, Achim Andrással, Mezőfivel stb. megbuktassák. Apróságok ezek, de nagyon komoly háttérrel! Vegyük még hozzá, hogy ugyanazok a nagybirtokosok, akik a Házban a zsandárokat inzultáltatták, miután csakis a »bomlasztó« Kristóffy által a sztrájk vidékre küldött zsandárság tapintatos működésének és rábeszélésének köszönhették, hogy a sztrájk országossá nem vált és milliókat érő termésüket learathatták, azután pedig az államnak az adót és annak a zsandárnak, aki őket e bajoktól védte, fizetését megtagadták, akkor tán felvethetjük azt a kérdést, mi bomlasztóbb, mi vesztette el inkább a létjogosultságát: a koalíczió-e, mely ilyen szocziális szintlletőleg , nem tőlem. Én véletlenül tisztában vagyok azzal, hogy a rák pusztított el, s csak kötekedem önnel. Mulattat a korlátoltságuk. A rettentő nagyképűség, amivel ragaszkodnak a dogmákhoz. Tévedésben tartani a beteget az utolsó perczig. Még azon túl is, s aztán diadalt látni abban, hogy ott fekszik mozdulatlanul, de képzelme sem volt arról, hogy mi volt a baja. Nagyszerű diadal! Nem veszi észre, hogy olyanforma, mintha hülyeség lenne. Legalább is valami közeli rokona ennek. Moliére orvosai csöppet se ostobábbak, mint egy-egy ilyen fontoskodó, komoly föllépésű, tiszteletet arrogáló, titokba burkolózott úriember . . . Az orvos fölállott. Békéntűrő, csendes mosolygás volt az arczán, vállai közé húzta a fejét s elkényszeredetten mutatta, hogy nincs mit felelnie. Indult, pár lépésnél azonban megállt, gondolkozott, egyszerre hirtelen elhatározással visszafordult s az ágyhoz lépett. — Becsületszavamra mondom — kezdte, de a mikor a beteg arczára pillantott, hirtelen abba is hagyta. Boszosan rántott egyet a vállain. — Hohó, ha a szavamra mondom, hát hinnie kell. A beteg megfogta a kabátja szélét s nem engedte el maga mellől. — Persze, hogy hiszek. Nos ? — Becsületszavamra mondom, hogy semmi aggasztó baja nincs. Érthető az, hogy nagyon elgyengült. . . Nem beszélhetett tovább, mert a beteg most már ellökte maga mellől s a párnára hátraesve kaczagott, vaksággal van megverve, vagy a szabadelvűpárt, mely minden hibája daczára, szocziális téren a Tisza István elvét követte: »Munkát a munkaképesnek, segélyt a munkaképtelennek, büntetést az izolatónak« ? AZ ÚJSÁG Kedd, október 24*" BELFÖLD. A miniszterelnöki sajtóiroda új főnöke. A hivatalos lap egyik legközelebbi száma közli Vészi József országgyűlési képviselőnek, a »Budapesti Napló« eddigi főszerkesztőjének miniszteri tanácsosi ranggal a miniszterelnökségi sajtóiroda főnökévé történt kineveztetését. Vészi József hivatali elődje Berczik Árpád miniszteri tanácsos volt, aki a nyáron ment nyugdíjba. Az Uj főispánok. A hivatalos lap holnapi száma — a mait félhivatalosan jelentik — négy uj főispáni szék betöltését fogja publikálni. A belügyminiszter előterjesztésére a király Pest vármegye főispánjává Tahy István cs. és k r. kamarás, nagybirtokost nevezte ki. Kolozs vármegye főispáni székét Teleki László gróffal töltötték be, Arad megye főispánja Vásárhelyi Béla főrendiházi tag nagybirtokos lett, Szatmár megye élére pedig a megye eddigi alispánját, Nagy Lászlót nevezték ki főispánnak. Legközelebb kinevezik Udvarhely megye új főispánját is Ugrón János személyében. Aradról távirják nekünk. Vásárhelyi Béla főrendiházi tagnak főispánná történt kinevezése itt jó hatást kitett. A város törvényhatósági tagjai, kik a hit érkezésekor közgyűlést tartottak, rokonszenvvel fogadták azt. Vásárhelyi ma délután a fővárosba utazott. Elődje, Urbán Iván levélben fog elbúcsúzni Arad megyétől és a várostól. A Fejérváry-kormány ellen — Saját tudósítónktól. — A Fejérváry-kormány eddig imparlamentáris és alkotmányellenes kormány volt. Most, hogy lemondása után a király újból kinevezte, szintén csak imparlamentáris és alkotmányellenes marad. Ezt a következtetést vonja le ez újabb kinevezés előzményeiből és a kormány mostani magatartásából az a határozati javaslat, melyet a szövetkezeti ellenzék vezérlő bizottságának mai ülésén elfogadtak és melynek — Mi az ? — kérdezte meghökkenve az orvos. — Mi ! Ezt jól csinálta. Ej,— gondolta ennek a fene gavallérnak odadobom a becsületszavamat. Imponálok neki. Azzal csak nem lehet hazudni. Megnyugtatom s a becsületemen ezzel az elpocsékolt szóval igazán nem esik csorba. Azonban, tisztelt barátom, én tudom, hogy mi öl meg. Nem sejtem, hanem tudom. — Kitől ? — öntől, — s ezért mulattat engem annyira a nagy küzdelem után feláldozott becsületszó. Mikor itt volt a kollégája, a tanár vagy micsoda, még élénkebben mozogtam, mint ma. S amikor nagy körülményesen megvizsgáltak s közben mindenféléről elcsevegtünk, elég kedélyesen, már nem tetszett nekem az önök tisztelt ábrázatja. — Mit komédiáznak ezek, — kérdeztem magamban — s a mikor átvonultak a másik szobába, hirtelen a kulcslyuknál termettem én is. Suttogtak odaát. Valahogy különösen, ön kérdezte, de egyszersmind állította is : — Rák ? — A tanár bólintott. — Az. — Azért hát velem felsült, doktorkám. Engem nem kísér ki azzal a boldog tudattal, hogy kegyes hazugságokban sikerült elaltatnia. Értem, hogy ez leverő önre nézve. Szegény ember. De vigasztalódjék. Az ön kellemetlensége csöppség az enyém mellett. Semmi mulatságos sincs abban, ha minden pillanatban vár az ember valakit, akivel majd tovább kell menni. Addig is azonban alszom egyet, ha megengedi.