Az Ujság, 1905. november/1 (3. évfolyam, 304-318. szám)
1905-11-10 / 313. szám
WgBggMHHHM ■MM.1—-14‘ «: • ___________AZ ÚJSÁG_________ Péntek, november 10._________________________ Jókai Mór. Irta Mikszáth Kálmán. Talán nem is egész bolondságok az óriásokról szóló ősmesék . .. Hiszen egyszer a mi országunkban is voltak óriások, összegyűltek egyszerre és eltűntek egyenként. Itt élt Széchenyi István gróf, a legnagyobb magyar, egy időben Deák Ferenczczel, az ország bölcsével, Kossuth Lajossal, minden idők legnagyobb szónokával, Petőfi Sándorral, a legnagyobb lírikussal, Arany Jánossal, a legnagyobb epikussal és Jókai Mórral, minden országok legnagyobb mesemondójával. Itt éltek ezek a titánok, itt ragyogtak mindeneknek csodájára, magyar anyák szülték valamennyit , és kivesztek innen is, visszaszármaztak a földbe, — amelyre dicsőséget hoztak — anélkül, hogy hasonlók támadtak volna utánuk. Az utolsó példány volt közöttük Jókai Mór. Ez Komáromban született 1825-ben és meghalt 1904-ben Budapesten hetvenkilencz éves korában. De hogy csak ennyi ideig élt, méltán lehet ezen bámulni. Mert több munkát hagyott maga után, mint amennyit száz író irt meg száz év alatt. Egy egész könyvtár az, fantáziájának kincseivel, kedélyének napfényes derűjével, nyelvezetének édes zamatéval. Jókai Mór az ásvai Jókay-családból származik (az y betűt maga tette le a forradalomban). Beteges fantáziájú fiúcska volt, aki félt az utczára is kimenni a szakállas zsidóktól és kecskéktől és már mint gyermek, mellén hordozta inge alatt a végrendeletét, melyben édesanyját kéri, hogy halála esetén bonczoltassa fel, nehogy élve temessék el. Szülei aggódtak is e miatt, pedig talán éppen e fantáziája vitte oda, hogy most eltemetve is él és végtelen időkön át élni fog. Kitűnően tanult, az első eminensek közül való. Még ez se ártott neki. Tele tömte a fejét mindennel, de a nagy fantáziáját semmi se bírta elpusztítani. Mikor Pápán diákoskodott (innen kezdődik Petőfivel való ismeretsége), festőnek készült. Kecskeméten azonban írt egy Zsidó fiú czímű drámát, beküldte pályázatra az Akadémiához, hol dicséretet nyert. Talán ez döntött sorsa fölött. Ugyanekkor, jogász korában, kezdte írni első regényét, a Hétköznapokat. 1846-ban letette az ügyvédi cenzúrát és megjelent a regénye is. A regénynek nagy sikere lett. A lapok új és eredeti tehetség gyanánt emlegették. A szokatlan friss hang és folyamatos elbeszélői modor meglepte a közönséget és az írói köröket is, melyek siettek őt magukhoz vonni. Vége volt most már a festékes tégelyeknek : a használatra nem szánt limlom közé kerültek. Az asztalfiók legaljára nem sokára követte őket az ügyvédi diploma is. Mindössze egy pere volt, amelynek történetét később megírta. A diploma tehát mindössze egy témát hozott a konyhára. Az akkori ifjú írók azonban nem csak témákat hajhásztak, nem csak verseket faragtak és történeteket komponáltak, hanem lelkükben egyszersmind ott forrt, ott alakult egy modernebb, szabadabb Magyarország. Nem fütemilék és verebek voltak e derék fiúk, kik a fa lombjain csiripelnek, hanem daloló munkások, akik gyomlálnak alatta és a fattyúhajtásait nyesegetik. A déli termetű, szép kék szemű, szőke fürtös ifjú, aki szelíd és szemérmes, mint egy kisasszony, a Pilvaxban a közvélemény asztalánál, a tizek társaságában, mint új feltűnt csillag szerepel, élénk részt vesz az akkori mozgalmakban, régi iskolapajtása, Petőfi Sándor oldalán, ki már akkor egyik vezére a fiatal irodalomnak és gyöngéden vonzódik aczélkemény karakterével a gyenge, félénk és filigrán kis Jókaihoz. 1848-ban együtt csinálják meg a nevezetes márczius 15-ét. Milyen szép nap volt ez! Egy nap, melyet nem tolnak el a semmiségbe a többi érkező napok, hanem viszszatér minden évben rügyező tavaszszal a nemzetet ébreszteni. Ezzel a nappal el volt jegyezve Jókai a politikának is. Színes, változatos és hosszú élete úgy fut le ezentúl az országé mellett, mint a nagy folyam mentén az ahhoz szorosan simuló gyalogösvény : vele megy, vele kanyarodik, elhajlik. A forradalomban mindenüvé kiséri a kormányt, mint a békésebb párt pennája, egész a világosi katasztrófáig. Világos után bujdosik a borsodi Bükkben, rajta van a kivégzendők lajstromán. Idők enyhültével visszatér Pestre és folytatja fényes irodalmi pályáját, vigasztalja, ébren tartja a nemzetet, mosolyt csal ki az ajkára humorával, könyet a szemeibe poézisével, hovatovább játszik a nemzet szívével, mártogatja keserűségbe, reménységbe, régen elmúlt dicsőségbe, hogy meg ne dermedjen. A Csataképek, ezek a forradalom eseményeiből merített novellák, melyeket Sajó álnév alatt ír, majd gyönyörűséges török regényei, melyek legjobban illenek dús képzelőtehetségéhez s tollának pazar szinpompájához, gyorsan emelik a közönség szeretetében. Majd sorba jönnek Erdély aranykora, Török világ Magyarországon. De a legnagyobb sikert aratja a Magyar nábob és Kárpáthy Zoltán. Az egész ország kevélykedik, hogy ilyen trója támadt. És még ez sem a csúcs. A hatvanas években megjelenik legjobb regénye, Az új földesúr, a Bach-világ persiflagea, melyet olyan áhítattal, de sokkal nagyobb mohósággal olvasnak kunyhókban, palotákban, és tanulószobákban, mint a Bibliát. Ez idő óta a nemzet nagyjai között foglal helyet. A kerületek versengenek érte, hogy a parlamentbe küldjék, hol egyike a legszívesebben hallgatott szónokoknak. A légy röpülését meg lehet hallani a templomi csöndben, melyet a derültség zuhatagja tör meg, ha szintét humorából az érvek között kibuggyan egy-egy csöppnyi. 1869-ben mint a balközép tagja magában a legkereskedelmibb városnegyedben a Terézvárosban legyőzi Gorove kereskedelmi minisztert. Nevének varázsa elragadja az apró üzletembereket is, írói nimbusza hallatlan méreteket ölt. Diadalkapuk ivei alatt, fáklyák füstjénél, fehérruhás leányok bokrétáinak illatánál s a vasúti perronokon szónokló főispánok és polgármesterek szóvirágai közt utazhatja be az egész országot. Talán éppen e szinte túlságos tömjénezés ingerelte kritikusait, hogy regényeinek hibáit kíméletlenül ostorozzák, kifogást emelve alakjai ellen, mivel nem elég élethívek, hasonlatosak a mesék fantasztikus hőseihez. Jókai kétségkívül a romantikus iskola embere. Fantáziája gyakran elviszi a lehetetlenségek országába, ott érzi magát jól, lelkének fenséges szárnyaival, az élet prózai valóságai nem bírják állandóan lekötni. Jellemzésben, kompozícióban művészileg és lélektanilag tökéleteset leginkább rövidebb lélekzetű elbeszéléseiben alkotott, de mindenik regénye, kivált a közbülesők (mert a fiatal kor és az aggkor produktuma kiveendők irói ereje megítélésénél) tele van a lángelme ragyogásával, nyelvezetének pompájával, lelkének derűs játsziságával. Legnagyobb kritikusunk, Gyulai Pál, aki egyszersmind legszigorúbb is hozzá, így jellemzi elbeszélői sajátságait 1869-ben a Budapesti Szemlében: »Valami kedves elevenséggel, lankadni nem tudó mozgékonysággal ragadja magával olvasóit, anélkül, hogy fárasztaná. Átmeneti fordulatai erőltetésnélküliek, mintegy ösztönszerűek. Könnyedén lebeg az elbeszélés folyamának kanyarulatain, amelyeket nem tartóztat fel a reflexiók tömege s hol rohamosan, hol csöndesen hömpölyögve szalad tovább, megnyit egy-egy újabb völgyet, de ritkán árad ki vagy sülyed posványba, a személyei azonban nem annyira jellemrajzok, mint inkább középszerű színészek szereplései stb.« De a kritika, mint a golyóbis a márványról, visszapattant az ő népszerűségéről és egy csöppet se rontott rajta, úgy hogy egy másik kritikusa végre is belefáradván műveinek bonczolásába, igy kiáltott fel, megadván magát: »Jókait csak élvezni kell, bírálni nem kell«. Népszerűségét meg nem rendíthette más halandó, csak ő maga. Tette pedig ezt a fúzió utáni politikája által. Majdnem két évtizedig ült most már a kormányokat támogató padokban, még igen sokáig mint a szabadelvű párt ütőkártyája, akit nagy horderejű kérdésekben hangulatot csináló szónoknak játszott ki, a választásoknál pedig nehéz kerületekben léptetett fel. Eleinte karikacsapásra hódította a kerületeket, rendesen volt kettős mandátuma is, de a népszerűség egyre fogyott, fogyott és már vége felé ő is a könnyű kerületekre szorult. Csakhogy a magyar tud disztingválni és mikor már mint politikus alászállt a nép szeretetében, még mindig magasan állt mint író. 1894-ben munkásságának ötven esztendejét ünnepelvén, részét kivette abban egész Magyarország, kezdve a királytól az utolsó polgárig. Tisztelgő küldöttségeket küldtek a vármegyék, díszpolgári diplomákat a városok, díszdoktorságot adott az egyetem, nemzeti ajándékokat az ország. De micsoda csekélység ez ahhoz, amilyen ajándékot ő adott az országnak az összegyűjtött száz vastag kötetében . Ez volt fényes pályájának utolsó ragyogása, a lehajtó napnak még egyszer kilobbanó sugárözöne s aztán ereszkedni kezd lassan-lassan a hegyek mögé. Még ott a visszfénye minden tárgyon, még ott rezeg a falakon, faleveleken, még piroslik az ég pereme, még meleg a hely, amelyre az előbb sütött, aztán hül, hül, a pirosság is halványodik az égbolton, de még nappal van, és csak alig-alig lehet észrevenni, hogy már közeleg az est, majd az éj. Az 1896-iki képviselő-választáson megbukott és megszűnt a Ház tagja lenni. A király ugyan jóvá tette, a főrendiház tagjának nevezte ki, de ez mégis fájhatott neki. Csakhogy e szerény nagy emberben nem volt epe és harag. Egy gyermek gondatlanságával siklott keresztül az életen. Kétszer nősült, mind a kétszer egyformán. Először huszonhárom éves korában, amikor ő volt túlságosan fiatal a feleségéhez, másodszor hetvennégy éves korában, amikor a felesége (húsz éves leány) volt túlságosan fiatal hozzá. Ő maga észre sem látszott venni e számbeli különbségeket az évek között, mert megzavarta az, hogy a múzsájával egészen más elszámolási viszonyban állt: a múzsája fiatal maradt örökké és őt is fiatalon tartotta hajlott korában is. Ha kizárta is a képviselőházból utolsó éveiben a néphegy változása, ha abbahagyta is a politikát, ha nem járt is fel többé a klubba régi barátaival kártyázgatni (ez volt valamikor az egyedüli szórakozása), habár sokat elszedett tőle a saját kora és a világ szeszélye, írói asztalát el nem vehette semmi. Ott künn a másik világban lenyughatott a nap, de itt a fénylő lámpa el nem alszik, íróasztalánál ült élete alkonyatán is, napnap után szántván gömbölyű betűs barázdákat piros tintájával a fehér papirokon, minden keserűség nélkül mesélt, egyre mesélt az ő nemzetéhez, melynek legfőbb tanácsában immár nem jutott helye. SZERKESZTŐI ÜZENETEK. Névtelen levelekre nem válaszolunk. Kéziratok megőrzésére nem vállalkozunk. •— Tapasztalatlan. Ha egy férfi minden kihívás nélkül ezt mondja egy bele szerelmes leánynak: — Feledj e !, józanodj ki. Komoly, változatlan ok tlt el attól, hogy valaha nemmé lehessen, akkor az a leány legjobban teszi, ha leküzdi szerelmét és akármilyen erőfeszítésébe kerül is.