Az Ujság, 1906. február (4. évfolyam, 31-58. szám)
1906-02-01 / 31. szám
^Budapest, 1906. IV. évfolyam. 31. szám. Csütörtök, február 1. ^ElSfbE^tési áraks ^ BT SZI^ ROVÁS Igaz gyönyörűséggel olvassuk mostanában a koalicziós lapokat. Hogy megszállta őket a szentlélek! Tegnap még röhögve bujtogatták a népet: a királynak kell adó és katona, nem a nemzetnek. Majd hetvenkedtek: hát jöjjön az az abszolutizmus, ha mer! A magyar vezényszó ma már nem is elég, sok mindenféleképpen meg kell nyirbálni a korona hatalmát. Ma ? Az abszolutizmus veszedelmeit nem szabad a nemzetre zúdítani. Ma a magyar vezényszó mellékes ügy, mikor a nemzet és korona megértéséről van szó. Tapsolnánk ez okos beszédnek, ha nem volnánk szerények. Sohse hittük volna, hogy a koalicziós sajtóban látja viszont a közönség azokat az igazságokat, melyek alapján mi mindig a koalíczió ellen voltunk. * A vezérmotívum, a béke, szép. A kisérő orchestrára azonban kissé alpári. Az egyik azt mondja, hogy a királyi üzenet rideg, a másik, hogy nyájas. Az egyik azt mondja, hogy a válasz a nemzeti álláspont megtagadása, a másik, hogy mindez koholmány. Az egyik árulónak nevez mindenkit, aki őt árulónak mondja, a másik óva int mindenkit, hogy a börzén hausse-ra spekuláljon. Egy társaság, mely azt akarja, hogy ne bízzanak munkája sikerében! Ne legyenek olyan szerények, muszáj bízni a sikerükben, először, mert ők olyan okos hazafiak, akiknek minden sikerül, másodszor, mert ez a pesszimizmus csak arra való, hogy netalántáni balsiker esetén mondják , hiszen tudtuk, hogy így lesz, nem is akartunk mi komolyan engedni, csak azért engedtünk, mivel be akartuk bizonyítani, hogy'a korona még engedékenység mellett sem akar velünk békét. * A szabadelvű pártra mostanában egy kis remegő sandasággal néznek. Szívbeli örömmel veszik tudomásul, hogy Tisza István szívesen veszi a kibontakozást s a maga részéről kész őket elnézéssel támogatni s előre biztosítja őket, hogy tőle ne féljenek. A jó urak szeretnék még mindig felsőbbségükben szinte kollokváltatni a szabadelvüpártot s osztályozni : most javul, most hanyatlik. S a megnyugtatást tudomásul véve, a megkönnyebbülés sóhaját megtoldozzák egy szelíd oldalbarúgással: a szabadelvüpárt még mindig külön állásban marad ! Hát hogyne maradna külön ? Hisz ő volna a kisebbség, mely nem avatkozhatik a többség belső dolgaiba ? Ő volna az a kitagadott, akire kimondták az impedimentum honestatis-t! Ők volnának azok, akik mindig a hatalommal tartanának, ennélfogva vasvillával el kell őket hessegetni! Hogy ime a vasvillára nincs szükség, a lépesméz pedig nem elég csalogató, szemére vetik e pártnak azt, ami erénye. Az, hogy ha törik-szakad, ezúttal ellenzék akar lenni és nézni a másikat, mint tud az tisztességesen és bölcsen, hazafiasan és népszerűen kormányozni ? Férfei emlékek. (Berzeviczy Albert ily cziműs a Kisfaludy-Társaság folyó évi január hó 31-iki havi ülésén bemutatott, közelebb megjelenendő művének előszava.) Körülbelül tíz év előtt kezdtem foglalkozni azzal a gondolattal, hogy gyermek- és serdülőéveim emlékeit mintegy korképbe foglalva leírjam. Hol szeretettel és vágygyal vonzódtam ehhez a gondolathoz, hol kételkedve húzódoztam tőle. Igyekeztem lehetőleg tárgyilagos álláspontról vizsgálni tervem indító okait, czélját, kivitelének nehézségeit és sikerültének föltételeit. Minden ember könnyen hajlandó túlbecsülni azt, amit maga átélt, és másoknál érdeklődést föltételezni az iránt, ami rá nézve érdekes; visszaemlékezések vonzó erejének megítélésénél mindig nehéz megkülönböztetni azokat a dolgokat, melyek saját tartalmuknál fogva számíthatnak figyelemre és rokonszenvre, azoktól, melyek csak akkor válnak közérdekűekké, ha egészen kivételes, rendkívüli egyéniségek közelebbi megismerésének kulcsai. Váljon minden iró, vagy csak a Goethék és Chateaubriandok vannak-e arra a véleményre jogosítva, hogy »a legszebb dolgok, melyeket egy író könyvbe foglalhat, az ifjúkor első éveinek emlékeiből származó érzelmek ?« E csábítással szemben tapasztalták azt már mások is, hogy gyermekkori benyomásokat és érzelmeket, melyek akkor öntudatos kifejezés formáját nem is ölthették, az érett vagy éppen élemedett ember nyelvén kifejezni vajmi nehéz, sőt gyakran visszás is, és megvallom, habozva gondoltam arra is, hogy saját legkedvesebb s azért legféltőbben őrzött emlékeimet, elköltözött kedveseim emlékét, életét a nyilvánosságnak adjam át; gyakran úgy érzem, mintha ez amaz emlékek iránti gyöngédtelenség volna, megfosztása azoknak attól az intim bájuktól és érdeküktől, melyet csak nekünk s csak addig tárnak föl, a mig azt másokkal megosztani nem akarjuk. A mint azonban az anyag nőtt kezeim alatt, a mint atyám naplójában, szüleimnek rendkívül kiterjedt s a mai korban szinte megfoghatatlannak látszó gondossággal megőrzött levelezéseiben megkaptam a kommentárt ahhoz, amit a maga idejében csak félig érthettem meg, amint a képet, melyet csak visszaemlékezéseim egyoldalú és homályosuló fényében láttam addig, a maga teljes világításában megpillanthattam, a múltak igézete mindinkább erőt vett rajtam, aggályaim is mindinkább oszlottak s czélom mind tisztábban állott előttem. Czélom főképp az, hogy a midőn életem legtisztább s nekem legbecsesebb emlékeinek oltárán áldozom, visszaemlékezésem meleg színeivel fessek képet a múlt század ötveneshatvanas éveinek érzelemvilágáról, úgy a mint az egy, a forradalom viszontagságaiba több tagja által belevont, a nemzeti ügy mellett mindenkor kitartott, magyar szellemű felvidéki gentry-család körében megnyilatkozott; e jelenségben vannak vonások, melyek igazi nemzeti psychénk megismerése szempontjából, azt hiszem, nem közönyösek s melyeket talán tárgyilagosabban ítél meg az, ki azoknak csupán reflexképeit vette föl lelkébe s kora miatt még akkor semmi szerepet sem vihetett. De e mellett társadalmi és kulturviszonyaink — különösen a felvidékiek — amaz idő óta oly óriási változáson is mentek keresztül, hogy a múltnak ez a megrögzítése talán már ebből a szempontból sem érdektelen. Általán, nem hiszem, hogy lett volna hazánkban eddig nemzedék, amelynek életében a bennünket környező életviszonyok, maga a közélet, nemkülönben a közlekedés és a szellemi élet, a kényelmi és fényűzési igények annyiszor és annyira változtak volna, mint azéban, amelylyel én nőttem föl. Attól a korszaktól ma bennünket sok tekintetben nagyobb távolság választ el, mint amely amaz időt a nem egy félszázad-, de egy évszázaddal megelőzőtől elválasztotta. Nem akarom azonban tagadni, hogy elsősorban érzelmi indítékok hatása alatt közeledtem a tárgyhoz, melylyel foglalkozni akarok. Elfogott a vágy, azt az időt gondolatban még egyszer átélni,azokkal időzni, akik másszor voltak is beszélni azokról, akikkel már nem beszélhetek. A múlt emlékeivel szemben úgy érzünk, mint halottaink iránt; borzadozunk attól, aki még a ravatalon fekszik, csak szívtépő fájdalommal tudunk gondolni arra, akit az imént vesztettünk el; de aki régen elköltözött, az a megdicsőülés engesztelő fényében áll előttünk, arra emlékezni kedves, többé nem fájdalmas nekünk. Épp igy a most is, a közelmúltba — ha szép volt — könyezve tekintünk vissza. A szervezet. Fogadja a vezérlőbizottság őszinte elismerésünket azért a készségért, amelylyel a Bécsből kínálkozó alkalmat a béke nyélbeütésére megragadta. Mi, a kiket az ő programmjukból semmi sem köt s a kik soha sem aggattuk tele az eget nemzeti szinü bőgőkkel, megmondhatjuk, a mihez másoknak nincs merszük, mennél igazoltabb volt az Andrássy Gyula bécsi pesszimizmusa, melynek azon melegében kifejezést adott, s mennél hitelesebb az Ugrón Gábor árulása a király üzenetének tartalmáról, a vezérlőbizottságnak annál több jogczime van a nemzet elismeréséire. Mert annál nehezebb előföltételek mellett kellett a döntő munkát elvégeznie s annál nehezebb szívvel szánhatta magát arra az áldozatra, melyet meghozott. Ismételjük: elvfeladást, inkonzekvencziát, a nemzeti követelések elárulását emlegetheti Ugron Gábor s a többi koalícziós naczionalista. Mi azonban csak szívesen üdvözölhetjük a vezérlőbizottságot azon az állásponton, mely a váltig hangoztatott kommandókérdést jelentéktelennek, másodrendűnek vallja s az abszolutizmus veszedelmének az elkerülésére nagyobb súlyt fektet, mint egy parlamenti pártcsoport népszerűségére olyankor, mikor ezzel magát a parlamentet megsemmisüléssel fenyegeti. A vezérlőbizottság válasza megszövegezésével, mely Ugrón szerint feladja a nemzeti álláspontot, a béke hívei szerint azonban alkalmas a helyzet tisztázására és normális állapotok helyreállítására, végre-valahára megtette azt, amit előbb is megtehetett volna s most remélhetőleg maga is átlátja, a mit az elszalasztott alkalmakkor mi mindig mondtunk, ők azonban elhinni nem mertek. Mert — ez a békének nem árt, de az igazságot szolgálja—nem áll, hogy a vezérlő-bizottságnak csak most nyílt alkalma a koncziliáns magatartásra. Lapunk mai száma 28 oldal.