Az Ujság, 1906. március (4. évfolyam, 74-89. szám)
1906-03-16 / 74. szám
Budapest, 1906. .* IV. évfolyam. 74. szám. Péntek, márczius 16. ^SlB^tid ^ WJ SZE^^MT^SjEa: ....................... ' -----------------------mr-------•"'- ■■■■■——— —-------■ ■ ' ~ ^. - ROVÁS. Vallja be a kormány önmagának, hogy a mai nap hangulatát nem a politikusok csinálták, hanem kinőtt ez a politikai helyzetből, törvényeink és szabadságaink önkényes megnyirbálásából. Ez a hangulat a keserűség és elkeseredettség hangulata. Nem nyúl se bothoz, se fegyverhez, de ökölbe szorítja a kezet, s ha ezen a napon a félhivatalos újság állandó rovatot nyit kijózanodás czím alatt, hát akkor igen jó humorról tesz tanuságot. A kijózanodás ráfér az országra, de azt nem lehet kormányintézkedésekkel ráparancsolni és erőszakolni. A tavalyi koalícziós agitáczió egy pillanatra sem ült el s megteremtette azt a hangulatot, melyből a kormány ki akarja józanítani. Ám ennek csak egyetlen jogos módja van : tessék épp olyan agitácziót indítani a józanítás érdekében, amilyen előidézte az elkábulást. Tessék propagandát csinálni, tessék városról-városra járni, írni, szónokolni, meggyőzni, lelkesíteni az embereket. Ez kijózanítás. A törvények felfüggesztése ? A szabadság megnyirbálása ? A rendszeres kikoplaltatás ? Ez csak abszolutizmus. * A vezérlőbizottságnak a múltkor torkán akadt egy csont, azt most szerencsésen kiköhögte. A százmilliós kölcsön ügyében tudvalevőleg a múltkor akarta már kijelenteni, hogy a parlamentáris kormány — mármint az ő kormányuk — nem fogja azt a kölcsönt a bankoknak visszafizetni. Ekkor Andrássy Gyula szólalt föl a terv ellen, mert a szelvények beváltását nem szabad megakadályozni. Ma pedig kimondták a határozatot s kimondta éppen Andrássy Gyula. Nem látunk ebben inkonzekvencziát, sőt ellenkezőleg. Akkor ez a határozat még hatott volna a bankokra, ma a kölcsön megvan, s a törvénytelenség konstatálása már nem jár praktikus következményekkel. Ez okos dolog. A koalíció nem akar törvénytelenségeket megakadályozni, csak konstatálni. * Mi sem lehet kellemesebb a kormánynak, mint ha vad ellenségei olyan vádakat fognak rá, amiket meg is cáfolhat. A katonatiszti reverzális, az ügyvédi kamara feloszlatása, az állami vasművek bérbeadása, újabb függő kölcsön fölvétele, — íme egy egész bűnlajstrom, melyet a kormány nem követett el. Mennél gazdagabb az ilyen lajstrom, annál rehabilitáltabb a kormány. Hiszen maholnap, ha így folytatják a hírgyártást, a kormány sokkal több törvénytelenséget nem követett el, mint amennyit elkövetett! A nagy érzés. írta Lónyay Sándorné. Ifjabb Rónay László kényelmesen hátradőlt az angol bőrkarosszéken. Minden jel arra mutatott, hogy itt, a tűz előtt azoknak a pihenőnapoknak egyikét akarja eltölteni, amelyek arra jók, hogy a mindennapi szórakozásokban s az ezekkel járó kimerültségben megrongálódott idegeit regenerálják. Mellette egy kis asztalon fehér tejüveggel ellátott lámpa állott. Világa oly halvány volt, mintha ködön szűrődnék keresztül s fénykörében néhány nyitott könyv hevert, annak jeléül, hogy a fiatalember nem tudta elhatározni, melyiknek az olvasásába fogjon, vagy hogy egyáltalán belekezdjen-e az olvasásba ? Az a bizonyos jóleső lustaság vett rajta erőt, amely inkább méltányolja a gondolatok teljes hiányát, mint a legragyogóbb eszméket. Tél volt s minthogy erősen havazott, a kocsikerekek zaját elnémította a földnek ez a puha, fehér szemfödője. Már nyolcat ütött az óra s a fiatal embernek egyszerre eszébe jutottak azok a szegény, feketefrakkos, fehér nyakkendős férfiak, akik most az Olchvárypalotában lesik a szép asszonyok szeszélyeit. Tulajdonképpen neki is ott kellene most lennie, de unta, halálosan unta már ezeket az estélyeket és különösen azt az asszonyt, aki három év óta lankadatlan szerelemmel csügg rajta. Végre is a dolog nem tarthat örökké s ő már teljesen jóllakott ennek a szőke asszonynak az örökké egyforma szépségével. Igaz, nem járt el gavallérosan vele szemben, ezt most itt, hogy senki se tud róla, piruló arczcal vallja be önmagának. 14 De Istenem, ki tehet arról, ha nem akarta elérteni a czélzásokat, félszavakat. Neki magának se okozott gyönyörűséget annak a levélnek a megírása, de hiába, kénytelen volt vele. Halkan felkaczag. Ha tudnák, ha sejtenék az emberek, hogy ezt az ünnepelt, szép asszonyt ő hagyta ott, úgy, olyan kíméletlenül, mint egy varróleányt. Eldobta magától, mint ahogy megunt játékszert szoktak, nem lágyította meg szívét, könyörgő tekintetének emléke. Igen. Ezt ő tette, ő, s nem messzire tőle az a fiók tele van az asszony leveleivel, melyekből csak úgy sikoltoz szertelen, nagy szenvedélye. Volt idő, hogy hármat is kapott belőlük egy nap alatt. Valóban, a hiúsága teljesen ki lehet elégítve. Feláll helyéről, megigazítja a lámpát, azután az Íróasztalhoz lép s kezébe vesz egy passepartout-val ellátott arczképet. Tagadhatatlan, hogy szép volt ez az asszony. Nagyon szép. Hányszor összefonta hosszú szőke haját a maga hajával és hányszor érezte ezeknek a bársonyos szempilláknak a remegését a csókjai alatt. Igen, egy időben maga is azt hitte, lehetetlen elszakadniok egymástól s most, mégis ő hagyta el, visszavonhatatlanul. De hát erről igazán nem tehet. Nem és ezerszer nem. Egyedül a természet az oka mindennek, amely a maga képére alkotta az emberi szívet, hogy ebben is, mint abban, egymásután nyíljanak és hervadjanak el a virágok s mindegyre újak pótolják a régiek helyét. Újak . Erre nem is gondolt még. A férfinemnek szokásos nagy önhittségével eszébe sem jutott, hogy visszautasíthatnák s most sorra vette összes ismerőseit. De akárhánynak arczát alakját is idézte maga elé, csak nem birt megállapodásra jutni. Folyton párhuzamot vont köztük és Olchváryné között s csodálkozva tapasztalta, hogy ez mindig a többiek rovására ütött ki. Pedig tulajdonképpen talán sohasem is szerette igazán. A szerelmében mindig volt egy nagy adag gyűlölet is iránta s az a három év, mig viszonyuk tartott, több keserűséget hozott rá, mint boldogságot. Nem bírt magával, féltékeny volt reá, féltékeny arra a múltra, a melyben az ő neve nem jelentett semmit s ez a féltékenysége a közös jövőjükbe vetett hitét, bizalmát is kétségbe fullasztotta. Az asszony — bár őrülten szerette — másokkal is kaczérkodott s ha ezért szemrehányást tett neki, sirva ölelte át s úgy esküdött : — Azt hittem, nem szeretsz már s próbára akartalak tenni. . . Néha hitt neki. De voltak olyan nehéz órái is a gyötrelemnek, a mikor szívtelen kaczérnak tartotta s ki akarta törülni még az emlékét is a szivéből. Azután lassan, észrevétlenül, lépésről-lépésre következett be a. — megunás. És tegnap este végre, mikor titkos, illatos levélkéjét megkapta, a melyben olyan határozott hangon követelte tőle, hogy jöjjön el estélyére, mert nem tud jó arczot mutatni vendégeinek, ha ő nincs a közelében, s egyszerre olyan súlyosan nehezedtek reá e viszonynak bilincsei, hogy elhatározta : végleg szakit ezzel az aszszonynyal. Tegnap irta neki azokat a kegyetlen szavakat, válaszul az ő kérő levelére : — Kegyed oly szép s annyira körül van rajongva, hogy bizonyára észre sem fogja venni, ha én letűnök a láthatárról. .. Miért nagy dilemma. A kormány félhivatalos orákuluma rossz hireket károg az ország fülébe. Ámbár milyen hir az, amelyik most nem rossz? Azt mondja, hogy a kormány még nagyon távol áll a választások kiírásának elhatározásától. Az országszerte folyó lelketlen izgatást nem akarja még jobban fölfokozni. A koronának csak akkor javasolhatná az országgyűlés összehívását, ha már nem kellene a közrend és állami tekintély fölborulásától félni. Virágos beszéd. De hát az 1848: IV. törvényczikk nem köti az országgyűlés összehívását sem ilyen elővigyázathoz, sem ilyen tetszéshez. Ott meg van írva, hogy az uj országgyűlést a régi föloszlásától számított három hónap alattössze kell hívni. Föltétel, eshetőség nincs hozzákötve. A törvény tiszta, mint a napsugár. Ha tehát a kormány kellő időben nem hívja össze az országgyűlést, ez a mulasztás egyszerűen összedönti az alkotmány legnagyobb formai garanciáját is. És azontúl Magyarországnak egész nemzeti szervezete az abszolutizmus karmai közé kerül. De ne beszéljünk a formákról, hanem beszéljünk a lényegről. A kormánynak, ez az elhatározása tulajdonképpen nem lepi meg az országot. Benne volt az már a február 19-diki föloszlató leiratban. Az országgyűlés szétkergetésével már el volt döntve az 1848: IV. törvényczikk fundamentális alkotmánybiztositékának a sorsa is. Érezte mindenki. Hogy ma tudja, is, amit akkor érzett, csak átmenet a rosszról a még rosszabbra. A magyar alkotmány azonban már február 19-én hideggé volt téve. Még ma sincsen megmagyarázva, de talán nem is lesz soha, mily döntő okok kényszerítették a kormányt arra, hogy február 19-én, idő előtt, közvetlen kényszerítő szükség nélkül föloszlassa az országgyűlést? Igaz, hogy a koalícióval való ismételt tárgyalások nem vezettek eredményre, de a békés megoldás reménye sem aludt még ki egészen. Az Lapunk mai száma 24 oldal.