Az Ujság, 1906. április (4. évfolyam, 105-117. szám)

1906-04-17 / 105. szám

Budapest, 1006. IV. évfolyam, 105. szám. Kedd, április 17. Előfizetési­ árak i­­F : ^ ROVÁS: Az ország fel van osztva. Nem zsarnoki önkénynyel, hanem, mint félhivatalosan ol­vassuk, a jogos kívánságok lehető figyelembe vételével. Értendők alatta nemcsak a jelölt­aspiránsok, hanem a választók jogos kíván­ságai is, mert ők még a választóknak is en­gednek szabadságot, ott, a­hol lehet. Egye­bekben pedig félhivatalosan remélik, hogy a kerületek respektálni fogják a központ dön­tését. Mindebből pedig konstatálható, hogy a nemzet ítélni fog, a hatvanhetes éra óta első ízben teljesen szabadon, hogy a szabadelvű­­párt megérdemelte bukását, mert vagy tíz választást csináltak kormányai és még se vitték a választás technikáját annyira, a­mily fokon a koalíc­ió kezdi. Végül pedig, hogy a belügyminiszteri rendelet s annak nyomán az összes törvényhatóságok tévednek, mikor úgy vélik, hogy a választások április 29-én kezdődnek, mert ime — a központ elvégezvén munkáját — a választások már megtörténtek. * »Akarom remélni«, mondja Széll Kálmán arra a kérdésre, hogy hisz-e a béke tartóssá­gában. Dodonai, duplán dodonai körülírás. Nem hisz, nem is akar hinni, nem remél, csak akar remélni. Vájjon sikerül-e neki ? Mi bizony hiszünk. Mi látjuk az óriási be­folyást, melyet a vezérek az országra gyako­rolnak és ismerjük a vezéreket. Ezek bizony nem fogják a népet önmaguk ellen lázítani ez életben, ők ezentúl nem fognak a magyar vezényszó mellett ágálni, ellenben annyi ideig fogják a választást megreformálni, míg végleg­­megváltoztatták azt a hangulatot, mely holmi nemzeti vívmányokat merészel követelni. Mi nem remélünk, mi nem hiszünk, mi tudjuk, hogy ezek az urak az örökkévalóság számára rendezkedtek s huszonöt év múlva sem en­gednek ellenzéket támadni és száz év múlva sem követelnek vezényszót, nehogy ismét az abszolutizmus jöjjön. * Hogy a szabadelvű párt feloszlott, a koalí­czió sorra tessékeli ki azokat, a­kik hozzájuk mandátum irányában csatlakoznának, de szó nélkül akczeptálja a kerületeket, melyeknek polgárai koalícziós urakra adják le voksaikat. A voksszedésnél nagylelkűen megbocsátják a múltat, ellenben ne merjen senki kerületre találni, mely szívesen rászavazna, mert ezen­túl senkit sem üldöznek többé politikai maga­tartása miatt, föltéve, hogy az a magatartás tetszik a magas kormánynak. Valahol Nagy­váradon, Pozsonyban, meg még néhány he­lyütt elfelejtették ezt a szabadelvű polgárok s még Tisza István üdvözlésére is vetemed­tek. Ezeknek jaj, mert ezek javíthatatlan talpnyalók. Üdvözölni a bukottat, a kitől semmit se várhatnak ? Pfuj ! Ifjak és véssik. írta Szász Zoltán. Egy elmés német mondás szerint apává lenni nem nehéz, apának lenni ellenben igenis. Az első esetben az apaság egy élettani mű­ködést jelent s ennek teljesítése valóban — pikáns életek nem ide valók — nem nehéz ; a másik esetben ellenben az apaság egy tár­sadalmi, a gyermekeket gondozó és felnevelő apai működést és munkakört jelent, s ez valóban igen nehéz, mert a gyermekek jövő­jének és érdekeinek helyes felfogását tételezi fel, tehát olyasvalamit, a­mit a legkevesebb apa tud. Ez azonban a család fogalmi körén belül maradó apaságra vonatkozik; ha ki­­szélesbítjük ezt társadalmi fogalommá, ha honatyákra, peerekre, szellemi pátriárkákra, azaz a társadalom elismert és jelenleg hiva­tott irányító és vezető típusaira gondolunk, akkor nemcsak azt mondhatjuk, hogy ezek az apák, ugyanis a társadalmi vezetést bíró nemzedék nem ért a fiúk, az eme hatalmat öröklők helyes neveléséhez, hanem azt is, hogy nem is akarja ezt cselekedni, azaz hogy ebből a szempontból az apák nemcsak hogy oktalanok, de határozottan gonoszak is. Azaz míg a családban az apa legtöbbször csak tudatlan, dilettáns életmestere magzatának, a társadalomban a hatalommal biró nemzedék egyszerűen ellensége, elnyomója az utána jö­vőnek. A jelen nemzedék mint ellensége a jövő­nek, —­ ez egy oly jelenség, mely a társadalmi élet minden terén kimutatható. A szónak elismert értelmében vett, par excellence osz­­tályharcz mellett, mely a termelés és javak eloszlása terén való különböző működés és részesedés által támadó társadalmi tagolódás­szülte ember­csoportok közt fennáll, ez a küzdelem is valami osztályharczféle számba mehet. Épp úgy, mint a nemek harcza is ennek nevezhető. Az egész társadalmi fejlő­dés ilyen harczok eredménye ; a jövő a jelen­beli ember­csoportok háborúinak eredményé­ből rakódik össze. Míg azonban a proletárok és a polgárság küzdelme egy hosszú lejáratú, ma talán még közepetáján sem lévő viasko­­dás, s épp ezért természete teljesen meg nem állapítható, a különböző nemzedékek harcza egy folytonosan ismétlődő jelenség, melynek okai és eredménye : az ifjak győzelme tisztán áll előttünk. Természetesen ez a győze­lem nem jelent egyebet, mint hogy az ifj­ak­ megemberesednek s elfoglalják a megöregedő javakorúak helyét. A küzdelem lényege abban áll, hogy ezt a természetes és az öregek által is elismert öröklési jogot mily korban vehes­sék igénybe. Mert hisz ha két nemzedékről szóltam, az nem jelentette azt, hogy a tár­sadalom két élesen elválasztható részre, öre­gekre és fiatalokra osztható. Csupán azt mond­tam ezzel, hogy a társadalmi küzdelmek ezerféle fajtájában jelentős és érdekes az a harc­, melyet minél előbb érvényesülni akaró fiatal egyének minél később háttérbe szorulni akaró öregekkel vívnak. Valahányszor a szépirodalom, művészet, sőt a tudomány bizonyos terein egy új irány keletkezik, valahányszor Stürmerek és Drin­­gerek vagy »szeczessziós«-ok lépnek fel, az alapjában nem egyéb, mint az ifjak harcza az öregek ellen. Hiába adták ki a naturaliz­must feltaláló franczia regényírók s az ugyan­azt más téren, a dráma terén felfedező német színműírók magukat a bölcsek köve meg­találóinak ! Törekvésük lényege és igazi jogczime az volt, hogy ifjak voltak, a­kik helyet akartak. Ha ma Zola fejtegetését a roman experimentale-ról olvasom, megdöb­benek ezeken a felületes, zagyva s olykor szélhámoskodó elméleteken, melyek magukat valami egészen friss és kétségtelen igazságok­nak adták ki. Pedig nem voltak igazságok, s mint tévedések, nem voltak újak. S mégis rokonszenves az általuk képviselt törekvés, s örvendetes, hogy hirdetőjük győzelemre jutott, mivel ez által egy csomó fiatal ember helyet kapott az öregek által megszállott területeken. Persze nem minden szellemi te­rület minden nemzedéke olyan leleményes és tehetséges, hogy egy egész ideológiát tudjon a maga alapjában véve gazdasági küzdelme fölé építeni, de azért a maga harczát mind­egyik megvívja, mert az öregek sohse adják át harcz nélkül a teret a fiataloknak. Hogy az öregeknek ezen küzdelme a fiatalokkal szemben visszaélés a hatalommal, tehát jut erkölcstelenség, az kétségtelen. A teljesen kifejlődött ifjú, a­ki férfi­kora kü­szöbéig már eljutott, okvetlenül értékesebb munkát tud teljesíteni minden téren, mint a már hanyatló, életgörbéjének lefelé menő ágán haladó öregember. Eltekintve bizonyos faji elsatnyulásoktól s a mai körülmények közt alig beálló szocziális csapásoktól (a­milyen például az inkvizíczió pusztítása Spanyolor- Feltámad­ az „eszme“. A kob­urnusban írt húsvéti vezérczik­­kek az idén erőteljesebben sikerültek, mint máskor. Az »eszme« föltámadását a diadalmas újságok túlságosan ünnepelték. Hogy sikerükben és kormány­raj­utá­­sukban mennyi része volt a gyűlölt és most jól megtiprott ellenfélnek, ha ezt elhallgatták,­­ az Úr békéje legyen velük. De az a húsvéti gondolat, hogy ime az »eszme« a nemzeteknél is diadal­maskodik, csak ki kell tartani minden poklokon keresztül, ez a gondolat ret­­tenetesen tartalmatlan. A leggyöngébb kritikával megáldott olvasó is azt kér­dezi tőlük magában: ugyan, mutassa­nak legalább egyetlenegy ilyen nemzeti eszmét, a­mit ők kitartásukkal diadalra segítettek ? Bizonyos, hogy a politikai eszmék diadalához más egyéb is szükséges, mint a törhetetlen kitartás. De ha ez a más egyéb nem volt meg és a koalíc­ió nemzeti programmpontjai elsülyedtek a fényes diadalban, annak mi örülünk legkevésbé. Ekkora áldozatok mellett és a hazafias ellenfelek ekkora lemondásai után valóban az egyetlenegy örvendetes dolog az lett volna, ha a nemzeti esz­méknek legalább egy része testté válik. Szomorúság látni, hogy nem így volt. És nem lehet érteni, hogy akkor milyen föltámadt »eszmét« ünnepelnek a kor­mánypárti újságok húsvét napján akkora törökmuzsikával ? Nemcsak mi keressük hiába ezeket a diadalmaskodó eszméket, de maguk a kormánypárti jelölt urak is hiába tekin­tenek jobbra-balra, hogy ilyent találja­nak. Alapjában véve sajnáljuk őket, hogy annyira meg kell erőltetniök kép­zelőtehetségüket, de viszont ez nekik mostan nem árt. A mandátumok ado­­mányoztatnak, pártkritika nincs, ellen­jelölt nincs, tehát ez is mindegy. Persze éles figyelemmel lessük, hogy miképpen szerepel a nemzet előtt a koalíc­iós programm legeslegnagyobb kincse: a magyar katonai szolgálati nyelv? Hát sehogyan. Ki van kapcsolva, a fogasra van függesztve, rozsda marja. Lapunk mai száma 16 oldal.

Next