Az Ujság, 1906. április (4. évfolyam, 105-117. szám)
1906-04-17 / 105. szám
Budapest, 1006. IV. évfolyam, 105. szám. Kedd, április 17. Előfizetési árak iF : ^ ROVÁS: Az ország fel van osztva. Nem zsarnoki önkénynyel, hanem, mint félhivatalosan olvassuk, a jogos kívánságok lehető figyelembe vételével. Értendők alatta nemcsak a jelöltaspiránsok, hanem a választók jogos kívánságai is, mert ők még a választóknak is engednek szabadságot, ott, ahol lehet. Egyebekben pedig félhivatalosan remélik, hogy a kerületek respektálni fogják a központ döntését. Mindebből pedig konstatálható, hogy a nemzet ítélni fog, a hatvanhetes éra óta első ízben teljesen szabadon, hogy a szabadelvűpárt megérdemelte bukását, mert vagy tíz választást csináltak kormányai és még se vitték a választás technikáját annyira, amily fokon a koalíció kezdi. Végül pedig, hogy a belügyminiszteri rendelet s annak nyomán az összes törvényhatóságok tévednek, mikor úgy vélik, hogy a választások április 29-én kezdődnek, mert ime — a központ elvégezvén munkáját — a választások már megtörténtek. * »Akarom remélni«, mondja Széll Kálmán arra a kérdésre, hogy hisz-e a béke tartósságában. Dodonai, duplán dodonai körülírás. Nem hisz, nem is akar hinni, nem remél, csak akar remélni. Vájjon sikerül-e neki ? Mi bizony hiszünk. Mi látjuk az óriási befolyást, melyet a vezérek az országra gyakorolnak és ismerjük a vezéreket. Ezek bizony nem fogják a népet önmaguk ellen lázítani ez életben, ők ezentúl nem fognak a magyar vezényszó mellett ágálni, ellenben annyi ideig fogják a választást megreformálni, míg véglegmegváltoztatták azt a hangulatot, mely holmi nemzeti vívmányokat merészel követelni. Mi nem remélünk, mi nem hiszünk, mi tudjuk, hogy ezek az urak az örökkévalóság számára rendezkedtek s huszonöt év múlva sem engednek ellenzéket támadni és száz év múlva sem követelnek vezényszót, nehogy ismét az abszolutizmus jöjjön. * Hogy a szabadelvű párt feloszlott, a koalíczió sorra tessékeli ki azokat, akik hozzájuk mandátum irányában csatlakoznának, de szó nélkül akczeptálja a kerületeket, melyeknek polgárai koalícziós urakra adják le voksaikat. A voksszedésnél nagylelkűen megbocsátják a múltat, ellenben ne merjen senki kerületre találni, mely szívesen rászavazna, mert ezentúl senkit sem üldöznek többé politikai magatartása miatt, föltéve, hogy az a magatartás tetszik a magas kormánynak. Valahol Nagyváradon, Pozsonyban, meg még néhány helyütt elfelejtették ezt a szabadelvű polgárok s még Tisza István üdvözlésére is vetemedtek. Ezeknek jaj, mert ezek javíthatatlan talpnyalók. Üdvözölni a bukottat, a kitől semmit se várhatnak ? Pfuj ! Ifjak és véssik. írta Szász Zoltán. Egy elmés német mondás szerint apává lenni nem nehéz, apának lenni ellenben igenis. Az első esetben az apaság egy élettani működést jelent s ennek teljesítése valóban — pikáns életek nem ide valók — nem nehéz ; a másik esetben ellenben az apaság egy társadalmi, a gyermekeket gondozó és felnevelő apai működést és munkakört jelent, s ez valóban igen nehéz, mert a gyermekek jövőjének és érdekeinek helyes felfogását tételezi fel, tehát olyasvalamit, amit a legkevesebb apa tud. Ez azonban a család fogalmi körén belül maradó apaságra vonatkozik; ha kiszélesbítjük ezt társadalmi fogalommá, ha honatyákra, peerekre, szellemi pátriárkákra, azaz a társadalom elismert és jelenleg hivatott irányító és vezető típusaira gondolunk, akkor nemcsak azt mondhatjuk, hogy ezek az apák, ugyanis a társadalmi vezetést bíró nemzedék nem ért a fiúk, az eme hatalmat öröklők helyes neveléséhez, hanem azt is, hogy nem is akarja ezt cselekedni, azaz hogy ebből a szempontból az apák nemcsak hogy oktalanok, de határozottan gonoszak is. Azaz míg a családban az apa legtöbbször csak tudatlan, dilettáns életmestere magzatának, a társadalomban a hatalommal biró nemzedék egyszerűen ellensége, elnyomója az utána jövőnek. A jelen nemzedék mint ellensége a jövőnek, — ez egy oly jelenség, mely a társadalmi élet minden terén kimutatható. A szónak elismert értelmében vett, par excellence osztályharcz mellett, mely a termelés és javak eloszlása terén való különböző működés és részesedés által támadó társadalmi tagolódásszülte embercsoportok közt fennáll, ez a küzdelem is valami osztályharczféle számba mehet. Épp úgy, mint a nemek harcza is ennek nevezhető. Az egész társadalmi fejlődés ilyen harczok eredménye ; a jövő a jelenbeli embercsoportok háborúinak eredményéből rakódik össze. Míg azonban a proletárok és a polgárság küzdelme egy hosszú lejáratú, ma talán még közepetáján sem lévő viaskodás, s épp ezért természete teljesen meg nem állapítható, a különböző nemzedékek harcza egy folytonosan ismétlődő jelenség, melynek okai és eredménye : az ifjak győzelme tisztán áll előttünk. Természetesen ez a győzelem nem jelent egyebet, mint hogy az ifjak megemberesednek s elfoglalják a megöregedő javakorúak helyét. A küzdelem lényege abban áll, hogy ezt a természetes és az öregek által is elismert öröklési jogot mily korban vehessék igénybe. Mert hisz ha két nemzedékről szóltam, az nem jelentette azt, hogy a társadalom két élesen elválasztható részre, öregekre és fiatalokra osztható. Csupán azt mondtam ezzel, hogy a társadalmi küzdelmek ezerféle fajtájában jelentős és érdekes az a harc, melyet minél előbb érvényesülni akaró fiatal egyének minél később háttérbe szorulni akaró öregekkel vívnak. Valahányszor a szépirodalom, művészet, sőt a tudomány bizonyos terein egy új irány keletkezik, valahányszor Stürmerek és Dringerek vagy »szeczessziós«-ok lépnek fel, az alapjában nem egyéb, mint az ifjak harcza az öregek ellen. Hiába adták ki a naturalizmust feltaláló franczia regényírók s az ugyanazt más téren, a dráma terén felfedező német színműírók magukat a bölcsek köve megtalálóinak ! Törekvésük lényege és igazi jogczime az volt, hogy ifjak voltak, akik helyet akartak. Ha ma Zola fejtegetését a roman experimentale-ról olvasom, megdöbbenek ezeken a felületes, zagyva s olykor szélhámoskodó elméleteken, melyek magukat valami egészen friss és kétségtelen igazságoknak adták ki. Pedig nem voltak igazságok, s mint tévedések, nem voltak újak. S mégis rokonszenves az általuk képviselt törekvés, s örvendetes, hogy hirdetőjük győzelemre jutott, mivel ez által egy csomó fiatal ember helyet kapott az öregek által megszállott területeken. Persze nem minden szellemi terület minden nemzedéke olyan leleményes és tehetséges, hogy egy egész ideológiát tudjon a maga alapjában véve gazdasági küzdelme fölé építeni, de azért a maga harczát mindegyik megvívja, mert az öregek sohse adják át harcz nélkül a teret a fiataloknak. Hogy az öregeknek ezen küzdelme a fiatalokkal szemben visszaélés a hatalommal, tehát jut erkölcstelenség, az kétségtelen. A teljesen kifejlődött ifjú, aki férfikora küszöbéig már eljutott, okvetlenül értékesebb munkát tud teljesíteni minden téren, mint a már hanyatló, életgörbéjének lefelé menő ágán haladó öregember. Eltekintve bizonyos faji elsatnyulásoktól s a mai körülmények közt alig beálló szocziális csapásoktól (amilyen például az inkvizíczió pusztítása Spanyolor- Feltámad az „eszme“. A koburnusban írt húsvéti vezérczikkek az idén erőteljesebben sikerültek, mint máskor. Az »eszme« föltámadását a diadalmas újságok túlságosan ünnepelték. Hogy sikerükben és kormányrajutásukban mennyi része volt a gyűlölt és most jól megtiprott ellenfélnek, ha ezt elhallgatták, az Úr békéje legyen velük. De az a húsvéti gondolat, hogy ime az »eszme« a nemzeteknél is diadalmaskodik, csak ki kell tartani minden poklokon keresztül, ez a gondolat rettenetesen tartalmatlan. A leggyöngébb kritikával megáldott olvasó is azt kérdezi tőlük magában: ugyan, mutassanak legalább egyetlenegy ilyen nemzeti eszmét, amit ők kitartásukkal diadalra segítettek ? Bizonyos, hogy a politikai eszmék diadalához más egyéb is szükséges, mint a törhetetlen kitartás. De ha ez a más egyéb nem volt meg és a koalíció nemzeti programmpontjai elsülyedtek a fényes diadalban, annak mi örülünk legkevésbé. Ekkora áldozatok mellett és a hazafias ellenfelek ekkora lemondásai után valóban az egyetlenegy örvendetes dolog az lett volna, ha a nemzeti eszméknek legalább egy része testté válik. Szomorúság látni, hogy nem így volt. És nem lehet érteni, hogy akkor milyen föltámadt »eszmét« ünnepelnek a kormánypárti újságok húsvét napján akkora törökmuzsikával ? Nemcsak mi keressük hiába ezeket a diadalmaskodó eszméket, de maguk a kormánypárti jelölt urak is hiába tekintenek jobbra-balra, hogy ilyent találjanak. Alapjában véve sajnáljuk őket, hogy annyira meg kell erőltetniök képzelőtehetségüket, de viszont ez nekik mostan nem árt. A mandátumok adományoztatnak, pártkritika nincs, ellenjelölt nincs, tehát ez is mindegy. Persze éles figyelemmel lessük, hogy miképpen szerepel a nemzet előtt a koalíciós programm legeslegnagyobb kincse: a magyar katonai szolgálati nyelv? Hát sehogyan. Ki van kapcsolva, a fogasra van függesztve, rozsda marja. Lapunk mai száma 16 oldal.