Az Ujság, 1906. május (4. évfolyam, 119-132. szám)
1906-05-01 / 119. szám
„ Árulás! — kiáltottak ők erre a beszédre. Mindenki áruló volt, aki le akart mondani a harczi politikáról. Mi is. S most kérdezzük: az a felelet, melyet a nemzet a mostani választásoknál ad, kit igazol? Őket-e, akik a harczban és nem megadásban hirdették a hazafiságot, vagy bennünket, akik az alkotmányrontó kérdések elejtését kívánták az alkotmány rendje és az ország fejlődése érdekében? Ha a nemzet mostani verdiktumát az ő egy esztendőn át hirdetett elveikre és politikájukra alkalmazzák, nem volna-e megsemmisítő erre a politikára és azokra az elvekre? Állhatna Kossuth Ferencz emelt fővel és nyitott kebellel választói elé, ha a verdikttel szemben azt vallaná, amivel egy éven át az abszolutizmusba lázította az országot? Tessék a nemzet ez egyetemes akaratával szemben hirdetni a magyar vezényszó és a passzív rezisztenczia tanait. De szerencsére, mikor ez az akarat megnyilvánul, ők már letettek erről a politikáról és kisajátították a mienket. Mire az eső megered, az ő harczi buzogányuk esernyővé változott. S az a verdikt, mely a mi tanainkat nemzeti akarattá avatja, már őket találja apostolai gyanánt. Hát ez bizony jut kisajátítás, de mi nem óbégatunk, hanem örülünk, hogy így történt és nem bánjuk, hogy az ő emelkedésükkel történt így. S bizakodva az alkotmányosság megmentett alapján, kedvvel és jó reménységgel fogunk második hivatásunkhoz: azokat, akiket az alkotmányosság helyreállítása hatalomra segített, az ország érdeke és a politikai becsületesség alapján a hatalom polczáról le kell dönteni. Meg kell ismernie a nemzetnek, hogy akiket pajzsukra kapott, mert hisz bennük, rutul megcsalták, s akiktől minden jót vár, kormányzati tehetetlenségükkel és személyes kapzsiságukkal tönkre fogják csalni. A munkának ez a része tovább fogtaikülön hatottak az illető területekre, s minden fejedelmi udvarnak az volt a becsvágya, hogy minden tekintetben különb legyen a szomszédnál, s ha lehet, valamennyinél. Mi történik vala, ha Olaszország már a tizedik századtól kezdve egységes mind mai napig, ha egy a főváros : Róma, és egy az ur : a pápa ? Ha a többi góczpont nem góczpont, nem fejedelmi székhely, hanem a központtól függő vidéki város, akkor nincsenek vala meg azok a föltételek, melyekből a velenczei üvegipar, a firenzei bankügy, posztógyártás, Tizián, Veronese, Correggio, Giorgone , Sansovino és Donatello kisarjadzottak. Akkor most nem csodálnék a Medici-skápolnában Michelangelo remekeit . Firenze nem lenne a renaissance fővárosa. És Németország példátlan szellemi és ipari fejlettségének mi az egyik titka ? A sok dinasztia, a sok udvar (mely a középkorban még sokkal több volt), tehát a sok góczpont, a czivilizácziónak mindmegannyi külön bölcsői. A sok kis, de nyelvre nézve mind német ország és fejedelemség, melyeknek mindegyikében meg volt az a becsvágy, hogy minden tekintetben különb legyen a másiknál. Ha ősidőktől fogva csak Berlin a központ mind mai napig, akkor Németországnak nincs akkora ipara, akkora tudománya és művészete, mint most, mert minden Berlinbe összpontosult volna, s a városokait a maguk erejére bizták volna, így azonban az önállóság folytán s az egyes fejedelmi udvarok becsvágyása folytán, melyek kiválóvá igyekeztek tenni a maguk székhelyét, Drezda megkapta a műgyüjteményeit, a Madonna Sistinát annyi más remekkel együtt. Münchsen a két glyptothékát, a tani, de könnyebb lesz. Csak vaktában hozzá kell nyúlni bármely dolgukhoz s ámítás és hazugság ragad a kezünkbe. Ámítás és hazugság már a választás mostani eredménye is. Alakult egy kormány átmeneti programmal, koalícziós alapon, s a nemzet felelete ennek az ideiglenes programainak szól. Ők azonban a béke mellett való ezt az egyhangú megnyilatkozást pártprogrammjaik között kontingentálják, mely programmok erre a cziklusra egyáltalán ki vannak zárva. Hiszen értelmetlenség, hogy függetlenségiek, alkotmánypártiak és néppártiak kerüljenek ki ebből a választásból, amelynél a népnek meg van mondva, hogy akármilyen pártit választ is, pártprogramja megvalósításáról szó sem lehet. Ha becsületesen és hátsó gondolat nélkül lépnek a nemzet elé, akkor nem sütik ki a pártprogramnak felfüggesztésének a hazugságát, mert programmot felfüggeszteni nem lehet; nem áltatják a népet azzal, hogy amit elejtettek, azt továbbra is fentartják, hanem egyszerűen azt mondják: erre a cziklusra nincsenek pártok, mert nem lehetnek pártprogrammok, hanem tessék nyilatkozni: akarjátok-e a királylyal kötött paktum végrehajtását, vagy folytassuk-e a harczot? Ha ezt a kérdést, az egyetlent, melyre a nemzet igazán felelt, fölteszik, akkor a nemzet akarata nyilvánvalóan, egészen kétségbevonhatatlanul előttünk áll. ők azonban fentartották pártkereteiket a választásokon, azokat a kereteket, melyeket nem tartanak fönn a törvényhozásnál. S megváltoztatták a pártarányokat szédítő eltolásokkal, miknek numerikus eredménye, hogy Magyarországnak a mai naptól fogva újabb alkotmányharczba kell bocsátkoznia a perszonálunióért. S provokálván, kidomborítván ezt az akaratot, nyomban arczul is csapják azzal, hogy rá se hederítenek. Akik a koalíczióban a hatvanhetes propylaeumokat, más székhely mást, csillagvizsgálót, vagy könyvtárt, vagy művészeti akadémiákat, tudományos akadémiákat, egyetemeket és könyvtárakat, stb. Mert mindent felsorolni úgy is fölösleges. S viszont mik lennénk most mi, minden török- és tatárdúlás daczára, ha Buda, Kassa, Pécs, Szeged, Temesvár, Debreczen századokon keresztül mindmegannyi külön magyar fejedelmi székhely, tehát fejlődési góczpont s műveltségforrás lett volna ! Mennyire meg tudnánk most élni a múlt századok nemes versengéseiből, a kis fejedelmi udvarok olympiai játékaiból. Most nem néznének le bennünket hatalmasabb s kedvezőbb múlttal biró szomszédaink elmaradt kultúránkért s nyelvileg sem vonhatnák kétségbe a magyarság túlnyomó fölényét, mert az apró magyar udvarok egyszersmind mind megannyi magyarosító központ is lett volna. Tehát ha van versengés, akkor van kultúra is, arányban az előbbivel, s ha nincs versengés, legalább egyugyanazon országnak a városai közt, akkor beáll a tespedés, s a központtól távol eső részek annál szegényebbek lesznek vérben, mennél távolabb esnek. A közlekedés gyorsasága és olcsósága most nagyon könnyűvé teszi a nemzetek versenyét és a minden téren való olympiai játékokat, tehát megadja a haladás feltételeit. Azóta igazán rohamos a fejlődés és gyors a szellemi élet, mióta meg vannak könnyítve a nemzetközi mérkőzések, mióta egyik világkiállitás, nemzetközi műkiállítás, tudományos vagy ipari kongresszus s egyéb összejövetel a másikat követi. A nemzetek e játékai sem mások voltaképpen, mint olympiai játékok, elveket akarják diadalra vinni, akik azt hirdették, hogy ez az alkotmányharc rehabilitálni fogja a hatvanhetes alapot, meg vannak elégedve ezzel az eredménynyel ? Akik fegyvertársai az abszolút többségű függetlenségi tábornak, szentnek és igaznak vallják-e, hogy az átmeneti programai alapján megválasztott függetlenségi tábor valóban a nemzetnek a perszonálunióra irányuló akaratát fejezi ki? Elég nekik, akik féltik országukat ettől a politikától, — hiszen ha nem féltenék tőle, nem volnának hatvanhetesek — hogy ez a függetlenségi politika két esztendei moratórimot ad a dualizmusnak s azután ránk zúdítja mindazt a bajt, amely miatt ők nem függetlenségiek ? Rettenetes lelkiismereti kérdés volna ez, ha az illető urak nem volnának lelkiismeretlenek. Ez ők ezzel a kérdéssel nem foglalkoznak. Mi foglalkozunk vele, de nem aggódunk. Ez az ország a paradoxonok hazája. Mi lelkiismeretleneknek, hatalomravágyóknak, népbolondítóknak és elvekre fütyülőknek ismerjük őket. Ebben bízunk. Jaj volna az országnak, ha becsületes politikusok csinálták volna ezt az alakulást. Akkor két év múlva a most elmúlt alkotmányválság oly irtózatos vehemenciával újulna föl, hogy igazán beválnék forradalomnak. De szerencsére az ország sorsa az ő kezükben van, ők két év múltán gondoskodni fognak róla, hogy a függetlenségi politika ne jelentsen perszonáluniót. AZ ÚJSÁG Kedd, május 1. BELFÖLD. — Minisztertanács. A miniszterelnökségen ma délután fél négy órakor miniszteri tanácskozás volt, amelyen részt vettek a kormány öszszes tagjai. Az esti negyed nyolcig tartott tanácskozás után a miniszterek, mint a miniszterelnök vendégei, a késő esti órákig együtt maradtak. S e mindenféle szellemi és anyagi versenyek után (vagy mellett) a világ ime ismét ott tart, hol harmadfélezer évvel ezelőtt. A sport százada a mi századunk, ismét nagy értéke van a testi erőnek s dicsőségnek tartjuk a testi szépséget. Mindjobban közeledünk a régi hellén fölfogáshoz, mely egyebek közt a művészetek fejlődésének irányára is nagy hatással van. Mióta lelkesen űzzük a sportot s műveljük az emberi test szépségének kultuszát, azóta jelennek meg a női és férfiaktok a festészetben, de különösen a szobrászatban, s ezért virágzik a nuditás, nem pedig egyéb hajlamokból, mint a németországi katolikus papok és prude areopágok állítják. Az emberi test kultuszát űzve szakítunk végleg a múlt fölfogásaival, ha tudniillik ismét dicsőségnek tartjuk a külső szépséget, a férfias erőt, az arányosan fejlett izmokat, melyeket valaha az aszketizmus és farizeusság korában mesterségesen megnyomorítani igyekeztek. Korunk karaktere a létért való elkeseredett küzdelem, s mivel ez mind nehezebbé válik, érezzük, hogy ehhez erős szellem, tehát erős, szép test is kell. Ezért vagyunk megint ott, hol harmadfélezer év előtt a görögök, kik az erős egyedekben az állam fönmaradásának biztos oszlopát látták. Ezért gondolunk büszkeséggel diadalt nyert atlétáinkra s vagyunk rájuk legalább is oly büszkék, mint egy poétára vagy tudósra, mert az ő győztes testi erejük szimbóluma annak a törekvésünknek, hogy mint erős egyedek erős, szívós nemzetet alkothassunk, s biztosan megállhassunk a nemzetek kíméletlen versenyében.