Az Ujság, 1906. május (4. évfolyam, 133-148. szám)

1906-05-16 / 133. szám

Budapest, 1906._____________________________________IT. évfolyam,1.13. szám._____________________ Szerda, május 16. . Előfizetési­ árak: SZERKESZTÉSIG: ROVÁS. A kőnyomata bécsi félhivatalos Wekerle helyzetét a függetlenségi többség daczára ró­zsaszínűnek , festi. Jól teszi, hisz ebből él. De Wekerle nem él meg ebből. A rózsaszín festés szerint Magyarországon semmi egyéb nem történt, mint hogy Wekerle megcsinálta végre az igen üdvös parlamenti váltógazda­ságot. E komikus hazugságon egész Magyar­­ország kaczagni fog. Az egész parlament hiva­talos jelöltekből kinevezett tarka, de egyetlen kormánytöbbség — és ez a parlamenti váltó­gazdaság kezdete ! Ez meg van csinálva, de ezt sem Wekerle csinálta, hanem ama koali­­cziós pártvezér minisztertársai, kiknek őt a király fékentartó nevelőül nyakára ültette. A nevelő úr igen ügyes ember ugyan, de ő hatvanhetességét a nagy negyvennyolc­as több­ség mégis akkor rázhatja le, a­mikor akarja. Le is fogja rázni, az első konfliktus alkalmá­val. Mert a­mely parlamenti kormányelnök­nek pártja nincs, az nemhogy parlamenti váltógazdaságot, de a maga esze és elvei sze­rint parlamenti politikát sem csinálhat. * A tulipánt, mint kedves, hazafias divat­­czikket magunk is szeretjük. Mint koalícziós párt jelvényt megmosolyogjuk. Mint holmi boj­­■ KOM­áló boxermozgalom tüntető, kihívó jelét azonban a magyar hitelre, de különösen a magyar gazdákra vészt hozónak tartjuk. Az egész országra csak egy esetben nem. Ha tudniillik a magyar királyi tulipán-kormány s vele az egész nemzet komolyan el van ható­Ausztriával a nagy, döntő gazda­sági harchot, most vagy soha, meg kell vívnunk. Ha aztán a mindnyájunknak ellenszenves osztrák gazdasági fölényt le is győzzük, a kenyérmezei csatákban vagyonilag elhulló és megsebesülő magyar gazdákért ne essünk két­ségbe. A hazáért vérezni édes és dicső. Ha azonban nem akarunk harczot, minek lövöl­dözünk át Ausztriába ? Lám, onnan most már a magyar értékpapírok és agrár kivite­lünk bojkottálásával készülnek visszalőni. Már pedig ezek nem tulipános kis puskák, hanem­­ öreg ágyuk. ~ % * Polónyi Ungváron kijelentette, hogy a függetlenségi pártnak épp oly mérsékeltnek kell lenni a hatalmon, a­mily erős volt az ellenzéki harczban. Ez annyit jelent, hogy a párt eddigi túlságos kuruczkodását ezentúl túlságos labanczkodással tartozik expiálni. A­ki sokat káromkodott a templomon kívül, imádkozzék annál többet a templomban. Vagyis, határtalan lojalitás s a törvényes közös ügyes alap elszánt védelme lesz ezután a függetlenségi mamelukok becsületes fel­adata. Mi tehát az egész óriási rendszer­­változás elvi része ? — Legfeljebb az, hogy a hatvanhetes névnek negyvennyolczas­ra ma­gyarosítása miniszterileg engedélyeztetik. Az ilyesmi egyes embernek csak ötven kraj­­czárba kerül, egy országnak azonban irtó­zatos rázkódtatásokba s megszámithat t­an milliókba. A kisasszony. írta Szántó Kálmán. A kastély verandáján egy rövidre nyírott körszakálas, már-már köpczösödő úri­ember állott, barna-piros arczára keskeny karimáju lóden-kalap volt lehúzva, ugyanolyan rövid zeke és szürke kamasnis térdnadrág volt rajta. Nagy igyekezettel gyújtott rá a kis angol pipájára s mikor már jól égett, odaszólt egy tizenötesztendős formájú kamasznak : — No Rucskó, hát velem jösz-e ? A kamasz, mint­ a­ki nem tudja, örüljön-e a meghívásnak vagy visszautasítsa, felhúzta a félvállát s lebiggyesztette az ajkát. Kissé formátlan gyerek volt, csupa kéz­láb, meg orr meg fül, a rohamos fejlődésnek indult érés esetlenségével. Az apja észrevette a félvállas mozdulatot s rászólt : — A húgod elé bizony kimehetnél, ha már hívlak. — Még csak egy anziketot se küldött egész idő alatt. — Na, gondolom, te se kényeztetted el valami nagyon. — Különben ha befogatja édesapám a ponnikat a kis kosár elé és én hajtok . . . — A ponnikat ? Abba még másnak is van beleszólása. Tanár úr, hogy állunk ma Vergilius­szal ? A tanár úr, bár eddig észre se lehetett venni, rosszul szabott górokjában szintén ott ült a veranda egyik asztalánál, villámló tekin­tetet vetett Rucskára s bár ez majd felöklelte a tekintetével, könyörtelen, sőt szinte kár­­ívendő ridegséggel felelte : ------------------------------------—------------------­— Harmincz sor volt feladva az Aeneis II. énekéből s egy betűt se tudott belőle az urfi. — Igen ? . . . János ! A bricskába fogjá­tok a két derest ! Te meg, Rucskó, tanuld itthon, fiam, az Aeneist, hátha nem buknál meg a javítóvizsgán . . . De siessetek ám, mert bizony még lekésünk ! Vereczky Ádám utóbb nem is bánta meg, hogy a fiát otthon hagyta. A kis­lánya, Etti, úgy megnyúlt az utolsó esztendőben, hogy kicsit bajos lett volna, mint a­hogy gondolta, az ölébe ültetni, viszont mikor a kisérő kis­asszonyt meglátta, sajnálni kezdte, hogy mégis nem inkább a Viktóriába fogatott. Ő tudni­illik éppenséggel nem ilyennek gondolta a kisasszonyt, a­kit Etti kikönyörgött magának, hogy hazakísérje. A vasúti kocsiból egy na­gyon jól öltözött és igen jól tagolt leány pattant le, a­ki Ettit derékon kapva, szinte leemelte a lépcsőről. A leány lehetett már-már harmincz esz­tendős is, huszonnyolcz bizonyosan, de a csillogó szeme, fényes fekete haja, piros szája, a melegtől kipirult arcza nem mutatott többet huszonkettőnél. Olyasformán volt öltözve is s a kaczkiásan megtűzött Girardi-kalapja, a világos zefir­ingblúza, mely égővörös nyak­kendővel volt leszorítva, ha fiatalították is, de illett neki határozottan. Bizalmasan, sőt családias meghitten szorított kezet a tanít­ványa apjával, de ez is természetes volt. Vereczky Ádámnak tudni kellett, micsoda nagy barátságba voltak keveredve ők ketten Etti­vel. Rövidre fogva a gyeplőszárat, miután az angol pipát zsebre vágta, Vereczky Ádám vissza-visszatekintgetett egy-egy jó szót szólni a háza vendégének : mindannyiszor a leány ragyogó tekintetét, mosolytól sugárzó arczát kapta szembe s attól majdnem olyasformán érezte magát, mintha torkán akart volna akadni a szó ; pedig ez nem volt szokásban nála. Sajnálni kezdte, hogy nem Jánossal hajtat, akkor ő szembe ülhetett volna s kalap alól szemügyre vehette volna ezt a leányt. De hiszen lesz még arra jó idő ! Az ebédnél a kisasszony egész természe­tesnek találta, hogy megkínálta az asztalfővel s egész otthoniasan foglalt ott helyet. Kissé rendbeszedte magát az út után s a szépsége még megkapóbb volt. A friss viz felüditette az arczát s a Gretchen-torrat, melybe a nehéz nagy haját rendezte, még fiatalosabbá tette. Maga az ebéd kicsit feszesen indult. A gazda, a­ki a kisasszony mellett ült, sokat köszörülte a torkát, a tanár úr pedig egyszerűen bele­ejtette a kanalát a telt leveses tányérjába. Aggódó kétségbeeséssel tekintett körül, a­mi azonban Ettit nem gátolta, hogy becsületes nyiltszivüséggel el ne kaczagja magát. A leg­­meghatóbb azonban mégis Rucskó volt: nagy vörös tenyerét a fehér abroszra terpesztve, nyitott szájjal bámulta a kisasszonyt, mint valami csodát. Etti kaczagása őt is magához térítette s szügybe vágott fejjel kanalazta — életében legelőször szürcsölés nélkül — a leveset. A kisasszony érkezése, a­ki pedig egész nyárra jött, egyebekben is felforgatta az élet­rendet. Nagy munkaidő volt, Vereczky Ádám már pitymallatkor kelt s az aratók után látott. Máskor ilyenkor színét se látták délig, most három-négyszer is hazalovagolt, külön-külön mindig kezet fogott a kisasszonynyal, — hű­vös, száraz, puha keze volt a leánynak — Lapunk mai száma 28 oldal Wekerle problémái. Mi lesz a vége a nagyszabású koa­lícziós kalandnak, a jó Isten tudja. Ha a természet régi rendje megfordul, még jó is lehet. Ha nem vihart, hanem ál­dást fog az aratni, a­ki szelet vetett, még az országnak is jut valami haszon az invázióból. De mivel ez nem várható, tehát lelkesedéstől és frázisoktól duzzadó vitorlákkal viszik az országot a part nélkül való vizekre. A rajongás persze még nem látja. A kielégítésre törő szomjas és falánk önérdek pedig elhazudja. Mindennap új fiatal kenguru vagy kegyencz jut valami fontos pozíczióba. A győzök szégyen és szemérem nélkül rakják meg a hivatalo­kat és politikai pozícziókat a maguk kreatúráival. És nagy gond van rá, hogy ezt az ország a nemzeti törekvések dia­dalának lássa. Noha bizonyos, hogy a koalíc­ió nemcsak a maga nemzeti tö­rekvéseit akasztotta szögre, de azt a kész nemzeti sikert is, a­mit előtte má­sok kivívtak. Az ország azonban egyre nyugtala­nabbul kérdezi, hogy mi tehát az alapja és mi a politikai iránya az új korszak­nak? Azt mondják rá, hogy ez átmeneti korszak. De ez világosan nem igaz. A közhatalom szervezése határozottan vég­leges jellegű. Akkora berendezkedés megy végbe, a­mi egész korszakra szól. És a­mennyi konzervatív gondolkozású ember van a politikában, az most mind

Next