Az Ujság, 1906. június (4. évfolyam, 163-177. szám)

1906-06-16 / 163. szám

, melyet az április 8-diki bécsi paktumból egyszerűen kihagytak. Summa summa­rum a koalíczió nagy nemzeti vívmányai arra zsugorodnak össze, hogy a katonai iskolákban jó lenne magyar iskolai könyvtárakat is berendezni, a pótlovak sorozásánál pedig a gazdák iránt bő­kezűbben eljárni. Pénz lesz elég. Valóban Bakonyi Samu és Zichy Miklós gróf a dolgok ilyen állása mellett egészen fölösleges munkát végeztek, a mikor azt indítványozták, hogy a magyar területen levő katonai tanintézeteket vegyék ki a Reichskriegsministerium hatásköréből és helyezzék a magyar állami fenség, vagyis Apponyi Albert gróf kultuszminiszter hatásköre alá. Ez már valami. Erről lehet legalább beszélni. De a­ki a közjogi hatáskörök ilyen nagy kérdését a magyar állami szuve­­renitás nevében veti föl, az legalább legyen ember is a talpán. Fontolja meg, hogy mit cselekszik és, ha megtette, álljon is helyt érette. És ne végezze úgy, a­hogyan az albizottságban végez­ték , egy fölvetett magyar közjog cserben­­hagyásával, a­mi még sokkal rosszabb, mintha föl sem vetették volna, mivel prec­edenst teremtettek ellene. De azt el kell ismerni, hogy ez a megretirálás új. A­mit a hadügyi albizottságban máig tettek, mind csak folytatása az április 8-diki kapitulácziónak. Csak éppen abban különbözik a korábbi delegácziók le­gyalázott hazaárulásától, hogy kevesebb őszinteség és politikai tapintat, de ha­sonlíthatatlanul több képmutatás közt ment végbe. És ha valaki arra kíváncsi, hogy mi lesz a hadügyi milliomok óriási terhével, hát Isten megajándékozott bennünket azzal a csekélyke prófétai ihlettel, hogy megjósoljuk ugyanezeket a pléd­menydörgéseket és ugyanezeket a valóságos megszavazásokat. Hátra van még Goluchowski föl­­falása. Ehhez már a mártást is elő­­készítik. Vita indul egyszerre arról, a­mit eddig senki sem vont kétségbe, hogy a közös miniszterek is fele­lősek-e »politikailag«? Röviden: a ma­gyar delegácziónak van-e joga egy­magának is Goluchowskit megbuktatni? A dolog egyszeri­. A közös minisz­terek politikai felelőssége egészen két­ségtelen. Ám a delegáczió nem parla­ment. A magyar országgyűlés politikai jogai tehát arra át nem származtak. A magyar állami szuverenitás tagadása és a »Centralparlament« elismerése lenne az ellenkező. Deák művét pedig ennyire eltorzítani nem szabad. Csak az hiányzik még, hogy végre is Schmerlingnek vagy Lustkandlnak legyen igaza! Egyébiránt ez a Goluchowski-evés szerencsére még ennél is sokkal butább. Goluchowski mint külügyminiszter érde­melné meg a megbuktatást. Valóban sok hiba és mulasztás áll a háta mögött. Ámde a koalícziónak a külügyminiszter ellen semmi kifogása. Előttük a »szép Agenor« azért gyűlöletes, a­miért Pitreich bájos. A hatalomért való harczban ő is közvetített, vagyis beleavatkozott Ma­gyarország belügyeibe. Éppen mint Pitreich. Ő azonban a koalícziós vezérek ellen közvetített s állítólag Bánffy báró­nak volt a protektora, a­ki akkor szin­tén a vezérbizottság ,tagja volt, de ő is a miniszterelnök akart lenni. Igaz-e mindez és hogyan igaz, ők jobban tudják. De példát kell statuálni! Azt igenis megteheti a magyar dele­gáczió, hogy Goluchowski költségveté­sét leszavazza. De az osztrákok akkor azt annál is inkább meg fogják sza­vazni. Nincs tehát más hátra, mint a kérdést a maga helyére, a magyar kép­viselőházba átplántálni. A­hol természe­tesen Wekerle testén keresztül vezet az út Goluchowskiig. Vagy Schmerling után indulni és az 1867: XII. egyik nem­zeti biztosítékának megsértésével az osz­trákoktól közös »centralparlamenti« ülést kérni Goluchowski kivégzése végett. Szóval a bécsi paktumot egyszerűen fel­öklelni és a hatalmat elveszteni. Megint érezzük a prófétai ihletet. Nem, ez az utolsó alternatíva semmi esetre sem fog elkövetkezni. Ha Wekerle szép szerével nem tudja rábírni Golu­­chowskit a visszavonulásra, a magyar delegáczió összes pléd­ menydörgéseinek fülsiketítő zaja mellett szépen meg fogja szavazni Goluchowski Agenor grófnak is a maga költségvetését. Nem bolond a vármegye, hogy ilyen csekélységért ki­­szalaszsza kezéből a hatalmat. Rugdosni és üldözni csak itthon és lefelé van fölhatalmazása a kormánynak és pártjának. Bécsben és fölfelé április 8-ika óta ez szigorúan tilos. Mindössze csak azt a fogást van joguk meghosz­­szabbítani, a­hová az elveket föl szok­ták akasztani. Hát nem elég nemzeti vívmány ez is? az igazság­, nem igazság ám. A bor, s általá­ban minden szeszes atyafisága roppant hazug szerzet. Igaz, hogy sokszor gyönyörűen is tud hazudni. Olyankor kedves költő. De vi­szont sokszor rémes, elkeserítő gonosz rágal­makat és kaján bántalmakat hazudik. S ilyen­kor égetni való pletyka-boszorkány. Embere válogatja, kivel hogy bánik a szesz. Egygyel így, mással úgy. A­kivel jól bánik : szeresse, nyelje le. A­kivel rosszul : utálja, köpje ki. De sajna, az emberek nagy­része csupa szerencsétlen De Grieux lovag. Megható ostobasággal rajong a megrontójáért. Azt már én is értem, hogy ez a nagy dalszóval, hatalmas, biztos, elsodró léptekkel masérozó három katona, a­ki elől a kocsiútra menekülök, becsületesen felöntött a garatra. Mindegyik kis­ istennek érzi most magát. A duzzadó jó érzésektől alig férnek a bőrükbe. Kurta szuronyaik markolatán bizsereg a ke­zük. Dicső verekedhetnékük van. Szerencse, hogy valamennyien tágulunk marsuknak sod­rából. A ki utjukba tántorodik, az repül, erőteljes rúgásaiktól középen találva. Dong a hid ütemes katonalépéseik alatt. Távolodva dong, egyre odább és odább. Isten véletek, hősök, erősök! Isztok ? Helyes! Ti csak igyatok. De mi a manónak iszik ez a nyomorult, vézna, halálsápadt kis pékinas, a­ki reszkető kézzel kapaszkodik a hidkorlátba ? Magánkívül lógatja kalapjavesztett, hideg verejtékes fejét a víz fölé. Ismerem szegényt látásból, ő hordja házunkba a süteményt. S most — »Így kell-e téged látnom óh Nagy Napóleon ? . . .« De ne félj, én soha ez életben nem fogom szemedre vetni, hogy részegnek láttalak. Mert valóban, te szegény, nem is vagy részeg, csak kimondhatatlanul beteg. Heveny alkohol­mér­gezésben szenvedsz, s éppen itt a gyötrelmes válság. Micsoda kínok, mily dísztelen, aljas vergődés ! Ámbár, ha e szörnyű perczekben volna erőd és kedved szétnézni magad körül és tudnál deákul idézni, azt sóhajtanád : salamon miserum socios habuisse malorum. A nyomoruknak vigasztalás, ha bajukban mások is szenvednek. Nos, a tiedben pedig szen­vednek, jobbra is, balra is elegen. Egész fe­kete sora a heveny alkohol-mérgezetteknek épp oly kétségbeesetten kapaszkodik a kor­látban s épp úgy kínlódik az undok válsággal. Ha Dante járt v volna valaha ilyen része­gek hidján s látta volna ezt , az Inferno-beli bünhödések még egy szörnyűséggel gazdagab­bak volnának. Elü­ti undort és szánalmat keltő szörnyű képek ! Félrefordítom fejemet. Nem a tragikus felfogású középkornak vagyok gyermeke, ha­nem az okosabb, léhább újé. Ne Inferno-i nekem, hanem Vígszínházát ! Az is van, hál’ Istennek! íme, itt közéig felém, lassan, de nem biztosan. Igazi vígszínházi hármas : férj, feleség, meg a­­ harmadik. Mi tagadás, e hármasban a középsőnek, a feleségnek csinos lábacskái vannak, egészen elbizonytalanodva. Igen, e kivételes esetben ő nagysága az, a­ki mindkét oldalról támaszra szorul. Ez érdekes, erre ügye­lek. Mert a rendes tuc­at-eseteknek — me­lyekben a közbülső elázott mindig a férj, kinek lecsüggedt feje fölött a feleség meg a házibarát értik egymást — már oda se nézek. Ez már banális operett. Meguntam. Hát lássalak csak vígszínházi hármaskám ! Bravó ! Hisz ezeket ismerem. A férj derék asztalosmester , csináltattam már nála valamit. Már akkor szemembe tűnt­, milyen csinos, rendes, kívánatos felesége van. A me­nyecske közel lehet már a negyvenhez s min­den irányban igen domború, de e mellett fürge mint az orsó. Csupa polgári tisztaság és tisztesség. S bizonyos jól együtt tartott sima keménység jellemzi, mint általában mind az ilyen jóra való és szemre való, gusztusos asszonyokat. Áldás az effajta nő, úgy is mint feleség, úgy is mint anya. És ezt az áldást májszt’ram ünnepen elczipeli valami műborkotyvalékos zöld korcs­mába és berugatja. Májszt’ram, ez otromba tréfa magától!............ Emlékszem, hogy májszt’ram nekem is dicsekedett, hogy ő végtelenségig bírja az italt s mindenkit el­áztat, a kivel csak leül. Szép tehetség, de okos ember a saját feleségével szemben ne éljen vele. Kivált akkor ne, mikor ott van a harmadik is. De igaz,­­ hát a harmadik ? Az Máté, az öregsegéd. Nem tudok be­­­csületesebb mester­legényt az egész világon. Kezében úgy áll a gyalu s a többi szerszám, hogy az gyönyörűség. A­mi beteg szekrényhez, asztalhoz, székhez csak hozzá nyúl, az gyó­gyul, mintegy csodára. És Máté csöndes, szelid, szíves, egyszerű, férfias. Sohasem sztráj­kol. Munkabérével, sorsával mindig elégedett. Tizenöt esztendeje szolgál­­egyazon mesternél, s még csak a maga önállósítására sem gondol soha„ AZ ÚJSÁG Szombat, június 16. BELFÖLD*­ ­ Választások. Nagyszent­miklóson ma volt a képviselőválasztás. Rónay Ernő pártonkívü­li mérkőzött Telbisz Alajos hivatalos függetlenségi jelölttel. Telbisz 1104, Rónay Ernő pedig 813 szavazatot kapott és így Nagyszentmiklós kép­viselője Telbisz Alajos lett 241 szótöbbséggel. A körmendi függetlenségi párt Beck Lajos budapesti ügyvédet jelölte. Zimony város képviselője, Koszovácz Fri­dolin, a­ki egyszersmind Zimony város polgár­­mestere is, lemond mandátumáról a most ki­nevezett horvát igazságügyi osztályfőnök, Badaj Sándor javára. Zászló alatt. — A magyar hadügyi albizottság.­­ (Távirati tudósitások.) A bécsi magyar ház ormára ma kitűzték a nemzeti lobogót. Egy hatalmas nagy piros­­fehér-zöld zászlót és a fája egy kisebbet, a horvát lobogót. A zászló bámulat tárgya volt Bécsben, s ott lengett a palota ormán, a mig a magyar delegáczió hadügyi albizottsága ülésezett. Mikor az ülésnek vége lett, bevonták a zászlót. De addigra már megszavazták a hadügyi költség­­vetést általánosságban. Zászló nélkül se szavazhattak volna meg többet. *

Next