Az Ujság, 1906. július (4. évfolyam, 178-192. szám)

1906-07-01 / 178. szám

Búd*»’1' IV. évfolyam. 178. szám. \ ) . V v ff Vasárnap, julius 1. ______ W SZERKESZTŐSÉG 5 M fm­mr an ■■ M EB Budapest, Kerepesi-út 54. s& * jMk §Í 11 Ifi ffTM ISM MT TeleI<mJ>6—16. _ 7. ■ . Bfig Ipa J§f if 11 IH mg jam kiadóhivatal: ........ 2 » 40 » J^LJeÍ ÉSf Eh Sh III ESiiiJtÍ Hl “EH Budapest, Kerepesi-út 54. ES. fgjpBsMBS Mm Hí « if jm reá ^1 wjlk ||| Teieion 64—01—02-os. ,dS szám­ára 8 fillér. B­Wl M _ Ml J& WLJff Jff fi Iffehila Sípjelen Bidden nap, ünnep Vidéken 10 fillér. gjf és vasárnap után is. — Nem akartam, hogy két szék közt a pad alá essem. Nos hát ez az­ ígéret ? az semmi. Kerü­leti érdek ? bliktri. Adott szó ? vigye a kánya. Pártérdek? üsse kő. A mandátum maradjon meg, — ez a fő. ROVÁS. Mondjuk, hogy ez egy beszélgetés, a­mi nagyon könnyen megtörténhetett volna . — A jövő héten, akkor lesz az igazi hadd-el-hadd. — Miért ? Hogyan ? Miképp ? — Vád alá helyezzük a darabontokat. Szétszedjük őket. Megsemmisítjük minden iva­dékukat. — Bizonyos ez ? Egészen bizonyos ? — Hogyne. Olyan bizonyos, mint a két­zel kettő négy. — De hisz Goluchowskit is meg akartá­tok enni, Buriánt is szét akartátok szedni, Pitreichot is meg akartátok buktatni. — Hja kérlek, az más. Ott a pártfegye­lem megkötötte a kezünket. A paktum le­fogta a cselekvési szabadságot. — De hiszen erre is szól a paktum. A kormány kötelezettséget vállalt, hogy nem lesz vádindítvány. — Nekem mondod, a tanárnak ? Tudom én ezt nagyon jól. — Hát meg akarjátok szegni a paktumot ? Meg akarjátok buktatni a kormányt ? — Ördögöt akarjuk. Nem is fogjuk. -— De hisz akkor nem lesz vádindítvány, nem lesz kivégzés, nem lesz megtorlás, semmi se lesz. Minek kiabáltok hát ? — Éppen azért, mert semmi se lesz. Ha csinálnánk valamit, az maga beszélne, de ha semmit se csinálunk, kiabálni kell. Az ország­nak ez jó mulatság, mi meg szépen megélünk miatta.­­—— Így azonban a jövő héten kompromit­tálva lesztek az ország előtt ? — Mi ? Lehet is minket kompromittálni! A jövő héten megint verjük a mellünket és megint kiabálunk : »Hej, csak az a paktum ne volna ! De megmutattuk volna ! . . .« * összeült ma a mentelmi bizottság. Azaz, dehogy ült össze. Csak meghívták ülésre a tagjait, s a tagjai nem jelentek meg az ülésen. Vajjon mi lehet ennek az oka ? Lusták a kép­viselők ? Dehogy lusták, hisz olyan szorgal­masan járnak a minisztériumokba, hogy nézni is szédület. Félnek talán valami határozattól ? Világért se. Ezek és félni ? Hiszen múltkori­ban még jégesőben is el mertek menni a Házba. Hol van hát a hiba ? A bizottságban. Ez az a bizottság ugyanis, a­hol az immunitás köpönyegét szokták levenni az emberekről. Innen szokták kikérni azokat a tisztelt hon­atyákat, a­kik j­ártukban-keltükben, apró maa­­nipuláczióikban egyszer-másszor bele szoktak ütődni a büntető törvény kacskaringóiba. Ha már okvetlenül ki kell vájniuk egy­más szemét, legalább nem sietnek vele. * Barabás Bélának csakugyan sikerült a kis mandátum­játéka. Lemondott az aradi mandátumról, de úgy mondott le róla, hogy mégis megmaradjon. És megtartotta az erzsé­betvárosi mandátumot, d­e úgy tartotta meg, hogy elvegyék tőle. A bizottságban, a­hol a vitás kérdést ma eldöntötték, megkérdezték Barabástól, miért hozta-halogatta a lemondást, holott a váradi mandátumnál nagyon alaposan tudta, hogy mikor kell lemondani. KOBOZ KRÓNIKÁJA. Egy uj zsoldos. Aszondom néked : a császár nagy úr ! Másik uj zsoldos. Mért mondod ? Hisz teszem parancsait. Az egyik. Teszed, buzgóbban is a régieknél, Kiket kimartunk a szolgálatából, De ! . .. A másik. Mit : »de« ? — Az egyik. De a kimart régiek A kevesebbet csöndesen tevék, Mi meg, a többet hetykén, zúgolódva. Hányavetin beszélünk, szitkozódunk, Hogy ilyen-olyan terhes, megalázó, Elvünkbe ütköző szolgálatunk ... Ez, azt hiszem , bolondság. S ezt a császár jó néven nem veszi ! A másik. Már mért ne venné ? Ha mindent megteszünk, mit ő parancsol : Mit bánja bármi durván kotyogunk ! Az egyik. Hapták ! Ám itt jő a császár maga. A másik. Él­jen az uj rend s a Felség joga ! Az egyik. Éljen a császár ! A másik. Éljen ! Éljen ! Éljen ! A császár. Dank schön ! De zsoldos ne sokat beszéljen, Hanem parancsom némán megtegye. Ezért fogadtam. Ez nem vármegye. Hallom: fecsegtek únos untalan, Pedig a sok szó mind haszontalan. (El.) Az egyik zsoldos. No, mit szólsz hozzá ? A másik. Mit ? — Hogy nagyszerű Ez üde jókedv, e kegyes derű ! Ah, mily felséges leereszkedés ! Ezt meghálálni : egy élet kevés. Az egyik. S te ezt a fricskát zsebre így rakod ? A másik. Biz igy ! . .. S ha én, te is felfoghatod, Hogy ez kedélyes bizalom jele. Az egyik. Nem­­­régi zsoldos ilyet nem nyele. A másik. Mert ki sem érdemelte, de nem ám ! Az halk, hideg, kimért hab volt, komám. Nem szitkozódott s nem imádkozott, Az elvi áldozatot nem hozott. Az így szólt : »a mi szükség megadom, Mivel közszükség, önkényt, szabadon«. Mi meg igy bőgünk : »adná a fene ! Elvünk szerint: kutyának kellene ! S mégis megadjuk, bár szivünk megfájdul, De csak kipaktált császári muszájbuli. Az egyik. Aha, már pedzem roppant érdemünket, Melyért a császár fricskával kitüntet. A másik. S minél több fricska, annál jobb nekünk, Mert zsebre annál többet tehetünk. Lapunk mai száma 48 oldal. -------1-— M . --- . T— ...'13 a kenyér. A politika nagy dolog, de az állam­polgárok kenyeret esznek. Lehetőleg még mást is, a­mi a létföntartáshoz szükséges, h­a van. A megélhetés gond­jait szép elméletekkel és szólamokkal csillapítani olykor lehet, de az élet nagy realitásai mindig visszatérnek és köve­telik a magukét. Jó-e valamely politika vagy rossz, átlagban sohasem az hatá­rozza el, hogy milyen tetszetős, hanem végre is az, hogy az állampolgárok miliomjai egyenként és összesen szen­vednek-e tőle vagy prosperálnak? Ez maga a haza. Most a körmönfont politikai okos­kodások és az indulatgerjesztések mű­vészete háttérbe szorul egy pillanatra. Az ország egyik része — a beati possi­­dentes — arat, a másik része pedig nyakig úszik abban a gondban, hogy az iskolából kikerülő vagy abban előre­lépő gyermekeinek milyen pályát vá­­laszszon, a­hol meg is élhet ? A jövendő nemzedék elhelyezésének egyre verejté­­kesebb gondjai ezek. Lehetetlen, hogy a figyelő hazafi testvéri módon ne érezzen együtt a tű­nődő magyar családokkal, honfitársai­ Maniek a lagúnában. írta Herczeg Ferencz. Valami szörnyű hang ver föl éjjeli álmom­ból. Egy czirkáló útjára induló torpedónaszád gótesipja. Úgy üvölt, mint a gonosz démon, kinek farkát egy kardcsapással lenyisszantotta valamelyik harczias arkangyal. Aztán megint mélységes csönd és sötétség vesz körül. Egy pillanatig gondolkoznom kell, hogy hol va­gyok tulajdonképpen. A hideg rézrúd, melyet a könyököm alatt érzek, útba igazít. Egy igen keskeny ágyban vagyok. Az ágy pedig a vitorlásom hálókamrájában van. A vitorlás meg a velenczei Giudeccán macskázik, vagy harmincz lépésnyire a Punta della Salute nagy aranygolyóbisától. Két arasznyira a fülem mellett halkan csobogó hullámok verdesik a hajó bordáit. A párhuzamos hullámgyűrűk

Next