Az Ujság, 1906. július (4. évfolyam, 178-192. szám)
1906-07-01 / 178. szám
á val és osztályosaival a létért való egyre nehezebb küzdelem gondjaiban. Magának a hazának a jó vagy rossz sorsa is részben ebben az együttérzésben dől el. Mert láttuk, hogy a közhatalom politikai elfoglalása és a sok hangzatos programm még semmit sem jelent. Akik jönnek, beülnek azok javadalmaiba, akiket kitúrtak. Magukat, rokonságukat, a hozzájuk tartozókat elhelyezik a közhivatalokba és jó javadalmakba. Ez nekik, a keveseknek kellemes lehet. A társadalom zöme azonban, aggódva tekintget a jövőbe és szorongva kérdezi, hogy gyermekei becsületes munkájukkal hogyan fognak megélni? A visszhang, amit erre az aggódó szülő vagy rokon kap a közviszonyok sziklafaláról, egyre könyörtelenebb. Látjuk mint csigázódik föl a megélés standardja egyre magasabbra. A fővárosban már szinte a kizsarolásig megy a drágaság. De országszerte fokozódik. A tömeget azonban szép szólamokkal és hitegetésekkel akarják jóllakatni. Mindazáltal a gazdasági élet törvénye az erősebb és mind fájóbban érezteti nehéz ostorcsapásait az élettel tülekedő családokkal. Elméleteket könnyű szavalni és írni. De gazdaságilag az ország kész nyomorék. Ma jobban az, mint tegnap. Egyrészt hihetetlen vagyon- és jövedelem-felhalmozás kevesek kezébe. Másrészt a két kézzel vagy művelt értelemmel dolgozó munka embereinek hihetetlenül gyors fölszaporodása. Hivatalnokok, tisztviselők, állami és törvényhatósági alkalmazottak ínsége. Ügyvédekben irtóztató tulprodukczió. Orvosokban szabálytalan, szinte ostoba eloszlás és rendezetlenség. Tanítónők ezrei kereset nélkül. A mérnökök egyre inségesebb állapotokra leszorulva. Kétségbeejtő értelmi proletariátus, mely nem tud megélni. Nemcsak a diploma értékének devalválása ez, hanem a becsületes, sőt értékes képességeknek eltiprása is. A nemzeti erő egy szakadatlan sorban érkeznek a fusinai csatorna felől. A csobogásuk olyan, mint az elfojtott kacagás. Ez a suttogó jókedv körülöleli, fölemeli és szelíden megringatja a hajót. Hány óra lehet most ? Ha nekem ajándékoznák San Marco drologiáját, a két réztitánnal együtt, én bizony akkor se kelnék föl órát nézni. Nagy távolságból azonban mérges berregés hallatszik. Egy rakodó angol óriásnak, a Reginának gőzdaruja zakatol így. A Regina hajnali háromkor indul haza Southamptonbe , most tehát még alvó éjjel van. Már elalvófélben vagyok megint, de ekkor rettenetes prüsszentés hallatszik a mellettünk veszteglő korintusi boros brigről. A klasszikus prüsszentés méltó párja a homéroszi kacsagás fogalmának. Aztán halk és szomorú madárcsicsergésre leszek figyelmes. Régen hallom már a madáréneket, de figyelni most kezdem csak. A vámhivatal vagy a Salute-templom egyik toronyi fecskéje énekel. Dur hangnemben elcsicsergi a csalogány moll-dalát. Ha otthon, a Margitszigeten éjjeli fülemiledalt hallok, mindig azt képzelem, hogy forró, piros czirádák támadnak a szemem előtt az éjjeli homályban. A toronyi fecske éles és szomorú dala hideg és lilaszínű rajz képét kelti fel bennem. Az ábrája azonban ugyanegy a csalogánydaléval. Szeretve szeretem az alvó lagúnák minden hangját, csak éppen a Canalazzo serenatáit gyűlölöm, ha meg is köveznek érte Velencze nászutasai. A vakolatát hullató palota ablakából kiszűrődő zongorahang nekem épp oly kedves,mint a gőzhajó szirénájának.bő része folytonosan, évről-évre tönkremegy. Ai értelmi proletariátust azonban még fölszívná a gazdasági élet gyakorlatiasabb fundamentuma, ha nem volna az istaltelve. Az ipar, a kereskedés, a vállalkozás, ha egészséges volna, visszahatna produktív képességével az egész magyar értelmiségre. Ám nem mondunk újat azzal, hogy a nemzeti munkának ez a fölötte becses része is a lehetetlenségig el van árasztva. A szülő, ha fiának kereskedelmi vagy ipari megélhetést keres, akkor is kétségbeesik. Még ha gépmesternek vagy szerelőnek szánja is, akkor is megijed, ha a gyakorlati életet nézi. Ott vagyunk, hogy az alsóbbrendű produktív állásokat is kapkodják már a diplomás emberek. Pedig az őrült verseny a fizetéseket is nyomja. Egy külföldi megfigyelő észleletéből veszszük azt a megjegyzést, hogy Magyarországon állandó, biztos exisztenciája megdöbbentően kevés embernek van. A bizonytalan keresetű, függő állású emberek óriási sokasága lézeng a társadalomban biztos kenyér nélkül. Az egész világon egyetlen város sincs, ahol annyi ügynök volna, mint Budapesten. A kenyérkeresetről való fölfogás természetesen ehhez mérten laza. Ahol ennyi bizonytalan keresettel bíró ember tolong, a munkának sem lehet igazi becse. Mivel élni kell és az emberek nagy sokasága biztos ,produkcióból, tehát a maga keresetéből nem élhet, valami úton-módon a máséból iparkodik megélni. És ez az oka, hogy sokszor »munkának« nevezik itt azt is, ami csak furfang vagy éppen csalárdság. Ez egy idegen, gyakorlati ember észlelete, noha az idegeneket mi rendesen hízelgésre szoktuk kötelezni. De ki ne írná alá ezt a kíméletlen gazdasági kritikát, aki a mi életünket és az emberek óriási többségének kínos-keserves kenyérkereseti viszonyait ismeri? És melyik mélyebben járó magyar elmét ne töltené el kínos nyugtalansággal az a gése, vagy az osteriából hazabaktató forlano borízű gajdolása. Éppen csak a Canal grande lampionos hangversenyeit nem kedvelem. Ezeknek a serenatáknak az én szememben az a hibájuk, hogy meg akarják magyarázni a megmagyarázhatatlant, a lagúnák királynőjének bűbájos álmait. A magyarázat barbár módon nyers, tolakodó és együgyű. Mert ha valaki, akkor a szép Francia, a Bucentoro nevű énekes bárka tenorinója az, aki nem sejti, hogy miről álmodik Venezia. Aki meg akarja tudni, az evezzen ki éjfél tájban, mikor nincs holdvilág, a laguna morta felé. Ha betelt a gyöngykagylószínt és végtelenül puha mélységéből előszűrődő csodás hangokkal, akkor darabokra fogja törni gitárját és meg fog rá esküdni, hogy sohasem énekli többet a Barcarolát. Mert a kottába szedett hangulat épp annyira elszomorítóan nyers paródiája a valóságnak, miként a színpadi holdfény paródiája a tenger fölött lebegő csillag különös és szomorú szépségének. A naplopók éjjeli kurjongatása és dudálása nem bánt. Ezek magának Velenczének hangjai, amelyeket az éj enyhe szirogatása csal ki a pihenő lagúnákból. Diszharmóniájuk is naiv akkordokba olvad össze. Megint újabb hangot hallok az éjben. Evezők ütemes loccsanása. Egy elkésett gondola siklik el a hajóm bordái mellett. Nem visz utast, mert a gondola falán álló pope és segédje hangos párbeszédet folytatnak. Az egyiknek, bizonyára a popénak, mély basszus hangja van. A másiknak fiatalos baritonja. Jókedvű energiával forgatják az evezőket; jó keresetük lehetett az este. Egyszerre beszegénység és kenyérha, még a jobb módú embe kivéve, ha szolgai megspaszkodik bele a hatalon ruhaszegélyébe és nyomosul vagy alacsony szolgáié nem hizelgi a pozicziót vagy a kenyeret, a melyet joga volna önérzettel kiérdemelni. A kenyérért egyre nehezebben viaskodó sok miliőr hazafi és állampolgár szívén tartjuk a kezünket a családi aggodalmak e nehéz napjaiban. És azt kérdezzük: megoldja-e a magyar polgári családok eme nehéz életproblémáját, vagy bár törekszik-e erre egy olyan politika, mely folytonosan az indulatok felizgatásával kendőzi magát s csúfos közjogi és gazdasági kapitulácziók árán elterpeszkedvén a hatalom birtokában, a keveseket, az ő kegyenczeit pozicziókba ülteti, a tenger sokaknak pedig egyetlen gazdasági vívmányul — adóemelést kínál. Magyarország munkát és kenyeret kereső polgári társadalma nem kiskorú többé. Vagy ha az, nagykorúvá tette a létért vívott folytonos harczok szenvedése. A frázisoknak, tehát véget kell vetni és oly gazdasági politikát kell folytatni, amiből kenyér lesz. És ez lesz az egyedül helyes nemzeti politika is. Ha pedig erre a hatalom birtokosai képtelenek, akármilyen szép frazeológiájuk legyen is, csúf és nemzetietlen politikát űznek. Tehát él velük! AZ ÚJSÁG BELFÖLD. " A képviselőház hétfőn délelőtt tiz órakor tartja legközelebbi ülését. Jönnek laaza. — Saját tudósítónktól. — A magyar delegáczió ma végképp befejezte a dolgait s ezzel egy nagy rekordot ért el. Hosszakkal megelőzte az osztrák delegácziót a szavazásokkal. Még ezek jóformán lábra se kaptak, a magyarok már jönnek is haza, az elsőség határaival. szélnek mind a ketten és mégis megértik egymást.) • Csend lesz, majd szapora léptek konganak a távoli part kőlapjain. Egész csapat ember siet valamerre. Az egyiknél mandolina van, azt néha megczinczogtatja , a többi ka* czagva disputál valamin. Valakit biztatnak, hogy énekeljen. Most megállnak mind. Most énekelni fog. A mandolina megszólal, aztán egy öregesen mekegő tenor belekezd valami nagyon patetikus operai áriába. Aranyat érő zenei hallása van, de a hangja nem ér egy lyukas soldót sem. A refrént megismétli, édesen tremolázó, fedett hangon, de aztán megcsuklik a hangja és az éneke húsz érczes torok hangos kaczagásába fulad. Futó lépteket hallok és zajuk hamarosan beleolvad a hullámcsobogás harmóniájába. A hullámgyűrűk hosszabb szünetekben, de élesebben verik a hajó oldalát. A habok szakadatlan és fojtott kaczagását valami titokzatos karmester kórusba tömöríti. Az ágyam erősebben inog. Majd zizegő hangot hallok a fejem fölött: a reggeli szél gitározik az árbocz drótkötelein. A fedélzet palánkjain mezítláb megy végig valaki. Valami láncz csörren meg odafenn. Majd halk horvát káromkodást hallok. Iván ! Alkalmasint valami rendetlenséget talált a vasmacska körül. Később erélyes kopogtatás hallatszik az ajtómon. . •— Mi baj ? — Megeredt a levante-szél. Fölszedjük a macskát ?