Az Ujság, 1906. augusztus (4. évfolyam, 209-238. szám)
1906-08-01 / 209. szám
e sedjék. Emberségesen gondolkozó, emberiesen érzőlélek nincs, aki örömmel ne látná, ha mindaz megvalósulna, amit a munkások helyzetének javítására tudósok és gondolkodók kieszeltek. De bármennyire érezzen is az ember együtt a munkásokkal, vannak oly viszonyok, amikor a sztrájkkal nem ■ehet rokonszenvezni. Különösen két esetben nem. Az egyik, amikor pusztán hatalmi kérdésről van szó, tehát oly követelésekről, amelyek nem a munkaerő tényleges értékesítésével függnek össze, hanem a munkásszervezet erőpróbái a munkaadókkal szemben. Ebbe a kategóriába tartozik az is, amikor egyes munkások, pl. agitátorok és felbujtók miatt a különben elégedett munkások százai abbahagyják a munkát. A másik eset az, amikor az országra nézve életfontosságú vállalatban vagy intézményben áll be erőszakos munkaszünet, mely kihat magára a termelésre, a forgalomra, a közbiztonságra s főleg a fogyasztókra. Vasutasok vagy rendőrök sztrájkja, gázgyári sztrájk, tömeges aratósztrájk végzetes hatással lehetnek nemcsak a közviszonyokra, de tömérdek egyén magánérdekeit is súlyosan érinthetik. Itt tehát már a sztrájk messze túlmegy a munkás és munkaadó harczán, mert e harcz körébe, mégpedig áldozatkörébe belevon tömérdek exisztencziát és érdeket, mely ily módon jogtalanul szenved sérelmet. Ilyenkor aztán a sztrájk társadalmi visszahatást szül és a polgári elemet szinte erőszakosan tereli az ellenfél táborába. Pedig a munkáskérdés fejlődésében igen nagy tényező a polgári osztály érzülete és gondolkodása. Csak a túlzó agitátorok hirdetik a harczot a burzsoá társadalom ellen; a józan szocziálpolitikusok nagyon jól tudják, hogy ez ellentét kiélesítése csak árthat magának a szocziális eszme fejlődésének és hódításának. Mindezek előrebocsátásával rátérhetünk a legaktuálisabb két sztrájkmozgalomra. Az egyik, amely már több nap óta tart: a malmoké. A másik, amely most készül: a mészárosoké. Nyilvánvaló, hogy oly két üzletkörről van szó, amely mélyen belevág a fogyasztó zsebébe és megélhetésébe. De még ezenfelül mindkettő az ország legfontosabb termelési ágait is érinti. A malmok nem őrölnek, — ez a gabonaértékesítésre visszahat. A mészárosok becsukják a boltot, — ez állattenyésztésünk és állatforgalmunk érdekkörébe vág. Anélkül, hogy a malomtulajdonosok és a malommunkások harczában ítéletet akarnánk mondani, konstatálnunk kell, hogy malomiparunk máris súlyos károkat szenvedett az üzemszünetelés folytán. S joggal felvetjük a kérdést, hogy a malommunkásokra az előnyösebb-e, ha egy iparágat, amely ezreknek kenyeret ad, tönkretesznek, vagy jövedelmében csökkentenek s nem inkább az-e, hogy oly másodrendű sérelmeket, mint a vasárnapi munkaszünet, békésen, türelemmel és fokozatosan iparkodjanak gyógyítani? Hisz ők tudják legjobban, hogy a hazai malomipar az utóbbi években egyáltalán súlyosan küzd a megélhetésért, hogy a malmok keresete többnyire visszament s még súlyosabb küzdelem fenyegeti azokat az osztrák liszthajsza következtében. Mit remélhetnek attól, ha a malomipart létválságba kergetik? Vájjon az ezer meg ezer munkás, aki ebből az iparágból s mellékkereseteiből él, inkább óhajtja a teljes üzemszünetet, semhogy a vasárnapiról lemondjon? S észszerű-e erőszakolni oly sztrájkot, mely a fogyasztók százezreit legelemibb megélhetésükben károsítja? A kenyérdrágulás elsősorban a munkást magát sújtja. Tehát a malomsztrájkkal a munkások a maguk eleven húsába vágnak. Ha valahol, ennél a sztrájknál kellene gyorsan és hatékonyan beavatkoznia minden illetékes tényezőnek, főleg engedékenységet tanúsítani mindkét félnek. Ezzel tartoznak a fogyasztónak, a ki őket táplálja s a kinek a bőrére megy a harcz. Más természetű s más tényezők beavatkozását sürgeti a fenyegető mészárossztrájk. A szerb határ elzárása folytán a budapesti piacra nem kerül annyi marha, amennyi a fogyasztásra szükséges. Ellenben a magyar marhát csak úgy felhajtják Bécsbe, mint azelőtt. A marhaárak a budapesti piacon nagyon emelkedtek s a mészárosok nem képesek a maguk szükségletét beszerezni. Az árakat sem emelhetik a végtelenségig. Úgyis rémületes már a húsdrágaság. Az a mészáros, aki nem bir elég marhát beszerezni, nem keres meg annyit, amennyi a napi rezsije s így inkább becsukja a boltját, semhogy ráfizessen az üzletre. Itt tehát kormányzati kérdéssel állunk szemben. A kormány kereskedelmi politikája okozta a válságot. Neki kell tehát sürgősen gondoskodni a baj elhárításáról. Akár azzal, hogy mihamarább rendbejön Szerbiával s megnyitja a határt, akár azzal, hogy a belföldi fogyasztás számára a kellő marhaszükségletet biztosítja. Hogy éppen az Ausztriába való kivitel megszorítása-e a megfelelő eszköz, nem dönthetjük el hevenyében, de igazságtalannak tartjuk, hogy a kormány gazdasági politikájának csak a kereskedő és iparos, tehát a marhakereskedő és mészáros, tetejébe pedig még a fogyasztók százezrei legyenek áldozatai. Utóvégre is a kormány kötelessége és érdeke gondoskodni arról, hogy az adófizető polgárok tönkre ne menjenek s a fogyasztók százezrei emberséges áron juthassanak egy falat húshoz — a mezőgazdaságára joggal büszke Magyarországon, akit nem az izzó, nevetséges, féltékeny, gyanakvó fantázia vezet és látom, hogy bolond . . . bolond... és hazudik. Hirtelen és vadul megfogta a férfi vállát, a szeme közé nézett : — Ki az a nő, akit elvettél ? . . . — és a szeme megtelt könynyel. Nagyon halkan és erőtlenül folytatta : — Sohasem hallottam a hírét. Váratlanul emelkedett föl, mint egy démon. Mióta ismered ? — és nyögve tette hozzá — mióta szereted ? —• Nem szeretem — felelte egyszerűen Sándor. — Pénze van talán ? — Nincs. — De hát akkor miért. . . miért ? ■A- II. Erre a kérdésre Sándor nem tudott egyszerű és őszinte választ adni a leánynak. De magában egészen tisztán és elég őszintén látta, hogy mi vitte rá erre a házasságra. Hiszen magában eleget évődött rajta. Szeretett éles különbséget tenni szerelem és házasság, szerető és feleség között. Amily könnyen válogatta meg a szeretőit, olyan nehezen határozta el magát arra, hogy kit vegyen el feleségül. Érezte, hogy ezt a komoly és felelősséggel teljes lépést csak tiszta, nyugodt fejjel teheti meg. És csaknem bizonyos volt, hogy nem azt fogja feleségül venni, akivel a szerelem szenzácziós és szinte emberfölötti perceit élte át, hanem egy idegen, egyszerű, szabályos nőt, a mintafeleség fogalmának valamely élő képviselőjét. Kora ifjúsága óta egészen harmincz éves koráig, amíg meg nem házasodott, ezt a nőt kereste és olyan híven, szívósan kereste, hogy végre is meg kellett találnia. Egy tánczmulatságon akadt reá, ahol rosszul érezte magát, mert minden kaczér mosolyban, minden szilajabb mozdulatban a nők ingatagságát, megbízhatatlanságát látta. És csodálkozott, hogy talál mégis nőt, akit a táncz és a vele járó mámor nem érdekel, aki a farsangi környezetben is komoly, szelíd, korrekt tudott maradni. Amint a mulatság kissé iigabb és duhajabb kezdett lenni, a leány felállt és maga intette az anyját : — Kezdődnek az ízléstelenségek, menjünk. Ezzel a néhány szóval már tökéletesen megnyerte Sándort. Engedelmet kért a leánytól, hogy hazakisérhesse. A leány az anyjához utasította. Az anyja becsületben őszülő, szigorú, de szerető magatartású asszony volt és az engedelmet azért adta meg, mert a férje még nem érkezett meg a mulatságra és így szükségessé lett a férfikiséret. Az utczán, pedig az éjjel már rég elmúlt, a legszigorúbb illemszabály szerint mentek, nem egymás mellett, hanem a leány anyja volt középütt, annak jeléül és ellenőrzéséül, hogy semmi bizalmaskodás ne történhessék. Sándor tökéletesen el volt ragadtatva. Megfogant a bizalma, amelyet az emberek informácziói csak megerősítettek. Blanka azért született és azért nevelték fel, hogy egy boldog és megelégedett polgárnak házias erényekkel sugárzó felesége legyen. Maga járt a piaczra, úgy hogy már kis leány korában teljesen tisztában volt a pénz értékével és asszony korában már különben tudott alkudni mint Shylock. Főzni is maga főzött és a szakácsnéktól, akik féléven túl nem tudtak a házuknál maradni, eltanulta azt a művészetet, hogy azzal a sok zsírral, tejföllel és egyéb vaskos barbár dologgal, amiből a mi konyhánk áll, a jóllakás és jóemésztés illúzióját keltse fel éhes gyomrokban. A kézimunkák különböző házi fajtáit, amelyek kényesebb ízlésű embert kissé a lombfűrészelés lelketlen másoló munkájára emlékeztetnek, nagy buzgalommal gyakorolta. Varrni is tudott annyit, amennyire egy gondos háziasszonynak szüksége van; hogyha leszakadt a férje mellénygombja, nem kellett mindjárt a szabóért küldeni. A háziasságon kívül még két erény ékesítette Blankát. A takarékosság és a szigorú erényesség. Ez a hideg, állig begombolkozott, ladylike erényesség voltaképp megbecsülhetetlen kincs egy férj számára. És Sándor jól tudta ezt. Ő a házasságban nyugodtan akart aludni a felől, hogy neje nem fog bolondságot elkövetni egyszer sem. Mint ahogy korrekt emberekről csaknem feltétlenül bizonyos, hogy az élet bármiféle körülményei közepett sem fognak megfeledkezni azokról a külsőségekről, amelyekkel társadalmi becsületüknek tartoznak, Blanka asszonyról is egészen nyilvánvaló volt, hogy ha maga az ördög jönne hozzá kisérteni még ebből sem fog semmi kellemetlenség a férjére hárulni. Nem kell azt hinni, hogy Blanka asszony ügyes képmutató volt. Elvégre akiben kis gyermekkorától fogva bizonyos hajlandóságokat ápolnak és kifejlesztenek, ezekről később sem tud leszokni. Ha Sándor azok közé az emberek közé tartozott volna, akik »úgy veszik az életet, amint van«, világéletében a legnagyobb boldogság közepett terpedhetett és hízhatott volna. De a kritika szelleme túlságosan ki volt fejlődve benne. Igen hamar megértette, hogy feleségének AZ ÚJSÁG Szerda, augusztus 1.