Az Ujság, 1906. október (4. évfolyam, 284-299. szám)

1906-10-20 / 288. szám

Szombat, október 20. ___________AZ ÚJSÁG____________ Hogyne. Egy ember, a­ki még ott is lát foltot, a­hol senki se lát. Micsoda szeme lehet ennek becsület dolgában? Egy ember, a­ki még azt is elitéli, a­mit senki se ítél el. Micsoda mértéke lehet ennek becsület dolgában? Egy ember, a­ki a múltnak talán felmerül­hető szándékát megbünteti a jövőben. Micsoda ítélete lehet ennek becsület dolgában? Elhatároztam, hogy kifürkészem ezt az em­bert. Meg akarom ismerni és megismertetni a világgal az abszolút becsületet. (Sherlock Holmesnél.) Első­sorban a detektívek fejedelmét kerestem fel. Ha valaki, — gondoltam — ő lesz az, a­ki nyomra fog vezetni. Elmondtam neki az esetet és a kívánságomat. — Sajnálom, uram, — így szólt Sherlock Holmes — nem lehetek szolgálatára. Ekkora becsület dolgában nekem is megáll az eszem. Aztán higgje el, kifürkészni csak a gazembereket lehet. A becsületes emberek rendesen úgy elbúj­nak, hogy nem lehet a nyomukra akadni. (Az igazság őrénél.) Kedvetlenül hagytam ott a detektívek feje­delmét. Ennek is a hite nagyobb, mint az értéke. Elmegyek, gondoltam magamban, az igazság őréhez. Hátha annak az értéke nagyobb, mint a hite. Az igazság őre a tőle telhető legnagyobb szívességgel fogadott s rögtön megkínált az asztala mellett levő állóhelylyel. Arra a kérdésre, hogy ki a világ legbecsüle­tesebb embere, nemes egyszerűséggel igy felelt: — Én. Arra a további kérdésre, hogy miképp lehetne a tizenkettő közül a tizenkettediket kifürkészni, ezeket mondotta :­ — Semmi se egyszerűbb ennél a világon. Figyeljen ide. Odafigyeltem. — Nos hát semmi egyebet sem kell tennie, mint bemenni a redakczióba és írni egy kétsoros hírt. így : Mint teljesen szavahihető forrásból értesü­lünk, a mai ítélkezésnél (most írjon egy nevet, akármelyiket a tizenkettő közül) szavazott akképp, hogy Mikszáth Kálmán mandátuma megsemmisítendő. — De csak nem foghatom rá vaktában va­lakire ! Az igazság őre mosolyogva válaszolt : — Hát baj is az ? Hiszen másnapra megjön a czáfolat. Azt szépen kinyomatja és hozzáteszi a megjegyzést: Midőn a tévedést szívesen helyreigazítjuk, egyben kijelentjük, hogy a nemmel szavazó képviselő N. N. volt. (És most írja oda a máso­dik képviselő nevét.) — És ha ez is megczáfolja? — Tizenkét nap alatt szépen végig megy ■mind a tizenkettőn. És a­ki nem c­áfol, az az. Szomorúan indultam kifelé. Hiszen így való­színűleg csak tizenkét nap múlva tudom meg, hogy ki a legkényesebb ember a világon becsület dolgában. Már künn voltam, a­mikor az igazság őre ■visszahívott: — Hallja, az egész terv nem ér semmit. Hi­szen mind a tizenkettő le fogja tagadni. Minek is jön hozzám ilyen bolondságokkal? Szomorúan távoztam. (A sadagorai csodarabbi.) «- Méltóztatnak emlékezni, hogy miféle ravasz eszközökhöz folyamodott a franczia sajtó, hogy az eltűnt Delarue abbé nyomára akadjon. Vér­ebekkel kutatták, hipnotizőrökkel, indiai fakk­ok­­kal, elaltatott médiumokkal, sőt állatseregletből kölcsönkért hiénákkal is. Gondoltam magamban, hogy a legbecsülete­sebb ember felkutatása ér annyit, mint egy hun­­czui papé, a­ki az egész hajsza alatt szeretőjé­vel mulatott. Megkérdeztem hát egy spiritiszta séance-on a sadagorai csodarabbi szellemét: — Mondd meg nekem, ki a tizenkettő közül a legbecsületesebb? A körbe tett forint őrült gyorsasággal kezdett szaladni, s én a betűkből a következőket olvas­tam ki: »Mondok neked egy zsidó adomát. A paksi ember egyszer üzletet akart kötni egy gazdag ke­reskedővel. Már jóformán teljesen megegyeztek, a­mikor a kereskedő egyszerre kifakadt: — Ne beszéljünk többet a dologról. Nem csi­nálok magával üzletet. — De miért nem, kérem, hiszen már majd­nem megalkudtunk. — Mindegy. Meggondoltam a dolgot. Paksi zsidóval nem kereskedem. A paksi zsidó mind K­unczut. A paksi ember feldühödött. ’¥] — Hogy mer az úr ilyet mondani. Ez egy közönséges rágalom. Sehol a világon nincs annyi becsületes zsidó, mint éppen Pakson. A kereskedő nyugodtan felelt: — Nincs egyetlenegy se. — Egy szuszra mondok százat, ha akarja. — Hát tudja mit, mondjon csak egyet. Ha egyetlenegyet mond, megkötöm magával az üzletet. A paksi gondolkodni kezdett: — Egyet mondjak? Ötvenet mondok. Annyit mondok, a­mennyit akarok. Megálljon csak. Az izé, a­hogy is híjják — nem, az nem jó, az egyszer hamis csődöt mondott. A Grünzweig, az nem, az nagyon becsapja a vevőit. A Weiszkopf, meg­álljon, az se jó, az egy komisz uzsorás ... A Grün­­hut, nem, az se ... Megálljon Csak, ötvenet mon­dok, nem egyet. — Hát halljuk, halljuk ... — Hogyne. Talán száz is van. A legbecsülete­sebb emberek a világon ... De izé, hallja csak . . . muszáj annak az embernek paksinak lenni? ...« Ezt az adomát a sadagorai csodarabbi szel­leme mondta el. És hozzátette : — Keresd fiam csak tovább a legbecsületesebb embert. De muszáj neked éppen az összeférhetet­lenségi zsűriben kereskedned? Vulpes. HÍREK. Letartóztatott szélh­ámosnő. — Saját tudósítónktól. — Körülbelül tiz éve, hogy Budapesten a fő­városi rendőrség nagyszabású csalásnak jött nyo­mára. A csalást Vesztróczy József VI. kerületi előjáró követte volt el kedvesével, Nagy Ferencz­­nével, egy fővárosi tisztviselő ifjú feleségével. A jeles pár azt hirdette, hogy nagy nemzeti sport­telepet létesít a főváros környékén és erre a czélra pénzes embereket keresett. Az elöljáró tekintélye révén a gazdag emberek valósággal özönlöttek, a­kik szívesen nyújtottak hitelt a vállalathoz, a jó nyereség reményében, így hamarosan körülbelül negyedmillió korona gyűlt össze. A pénz meg­volt, de a sporttelepből csak nem akart semmi sem lenni. Vesztróczy mindenféle ürügygyel és csala­fintasággal hitegette az embereket, mert, mint ké­sőbb kiderült, az elöljárónak gonosz szándéka volt. Nagy összeget akart összekaparitani, hogy aztán barátnőjével Amerikába szökjék. E czélból még a szegény emberek filléreit sem vetette meg. Kau­­czics alkalmazottakat fogadott 500—1000 koro­nával. Ezek voltak az elsők, a­kik feljelentést tettek ellene a rendőrségen. Annak idején Bérczy Béla akkori rendőrkapitány megindította a nyo­mozást a feljelentés ügyében és hamarosan rá­jött arra, hogy Vesztróczy barátnőjével a pénz egy részét már elköltötte, a meglevő részszel pedig szökni készül. Vesztróczyt és barátnőjét letartóz­tatták. A törvényszék mind a kettőt csalás és sikkasztásért elítélte. Vesztróczyt tíz évi, szeretőjét hat évi fegyházra, Vesztróczy tudvalevőleg meg sem kezdte büntetését, mert a törvényszéki tár­gyalás után nemsokára meghalt, ellenben Nagy Ferenczné a mária­ nosztrai fegyházba került. Három év előtt, 1904 július 17-én szabadult ki börtönéből a még mindig csinos asszony. A bör­tön levegője nem ártott meg neki. Miután jól vi­selte magát és szorgalmasan dolgozott a fegyház­­ban, néhány száz koronát szerzett. Időközben férje meghalt. Azonban volt egy fia, Ferencz, a­ki a tanári pályára készült, de később elzüllött. Ezzel együtt valahonnan megint nagyobb pénzhez jutottak, s nagy lábon éltek. Különösen a magyar fürdőket kereste fel Nagy Ferenczné, a­hol több előkelő társadalmi állású férfivel kötött ismeret­séget. Persze azt senki sem sejtette, hogy az úri modorú, elegáns asszony már hat évet töltött a börtönben. Előkelő rokonsággal kérkedett és azt állította, hogy férjétől elvált, mert az tüdőbajos. Azt mondta, hogy férje, a­kinek gazdagságáról regényeket tudott mesélni, Afrikába költözött s onnan küld pénzt. Múlt esztendőben esztendőben volt egy ismert budapesti úri­emberrel, a­kitől tízezer koronát lopott. A meglopott gavallér föl­jelentette a rendőrségen, de később az asszony kö­nyörgésére odamódosította panaszát, hogy a pénzt elvesztette és­­ megtalálta. Az idei nyarat az asszony Pöstyénben töl­tötte, a­hol ugyancsak nagylábon élt. Augusztus közepe táján egyik fővárosi napilapban azt olvasta, hogy Köcher Frigyes cs. és kir. huszárkapitány el akarja adni budapesti házait, mert új állomási helyére, Bécsbe költözik. Nagy Ferenczné levelet irt a kapitánynak, hogy hajlandó házát megvásá­rolni. Levelében találkát adott a kapitánynak augusztus 28-ra. A találkára fiával jött el, a kit mint sziklavári Nagy Ferenczet mutatott be s azt mondta, hogy az fővárosi gimnáziumi tanár. Maga magáról azt állította, hogy nagykiterjedésű birt­­toka van Szabolcs megyében. Aznap délután Nagy Ferenczné, a fia és a kapitány áthajtottak kocsin Budára, a Szallay­ utcza 4—6. számú házhoz, a­mely a kapitány tulajdonát képezte. Az asszony meg­vizsgálta a házat, aztán pedig megállapodott a kapitánynyal, hogy a házat 180.000 koronáért megveszi. A kapitány kikötötte, hogy 40.000 koronát azonnal köteles az asszony lefizetni. Nagy Ferenczné azonban arra való hivatkozás­sal, hogy­­minden pénze ingatlanban fekszik, október 15-ikéig kért halasztást, addig is 40.000 koronáról váltót adott a kapitánynak. — Ne aggódjék kedves kapitány úr, — mondta az asszony — én Pitreich hadügyminiszter unokahuga vagyok, ha informácziót akar, tessék csak hozzá fordulni; ha pedig kell valami, — ezzel bizalmasan megveregette a kapitány vállát — számíthat rám ! A kapitánynak imponált a dolog s mint nők­kel különösen udvarias ember, nyugodtan el­utazott Bécsbe. Az asszony beköltözött a Szallay­ utczai házba, hitelbe bebútoroztatta lakását, átalakította a ház egyik részét és aztán egy pénzügynök útján 4000 koronát szerzett, a­mely összegből az ügy­védet, közjegyzőt fizette ki, végül a házat átíratta fiára. Csakhamar újabb ismeretségre tett szert és egész társaságot gyűjtött maga köré, néhány hét óta pedig estélyeket rendezett. Időközben a kapitány arról értesült, hogy az asszonynak egy krajczárja sincsen s hogy már el is volt zárva. A dolog úgy pattant ki, hogy az asz­­szony fia, Nagy Ferencz Erdélyben járt és birto­kot keresett, a­melyért ki akarta cserélni a házat. A birtok tulajdonosa véletlenül ismerte az asz­­szonyt és tegnapelőtt hosszú levélben megírta a dolgot Köcher kapitánynak. Ennek már gyanús volt az a körülmény is, hogy Nagy Ferenczné e hó 15-én nem fizette meg az esedékes 40.000 ko­ronát. Ma Budapestre jött és miután meggyőző­dött arról, hogy szélhámosnővel van dolga, a fő­­kapitányságra sietett, a­hol Kolozsváry rendőr­tanácsosnak elmondta az ügyet. Kolozsváry de­­tektíveket küldött az asszony lakására, a­hol éppen nagy dáridó volt. Több előkelő budai pol­gár volt jelen Nagyné estélyén. A ház úrnője születésenapj­át ünnepelte czigánybandával. Úgy­­látszik, az asszony el volt készülve a két meg nem hívott vendég megjelenésére, mert minden ellenkezés nélkül követte őket. _ ______________________________

Next