Az Ujság, 1907. február (5. évfolyam, 28-51. szám)

1907-02-01 / 28. szám

* ROVÁS. Megtartották az előadást is. A törvény­hozásnak és a nyilvánosságnak csak a befeje­zett tények komédiás beállítása jut, a döntés és elhatározás az uraké. Tegnap kiosztották a szerepeket s megállapították a szöveget. Súgó nem kellett, de az egész Ház feszülten ellenőrizte az aktorokat, hogy nem térnek-e el a megállapítástól. Nem tértek el. Polónyi elhallgatta mindazt, a­mit mondani akart és Hoitsy Pál elmondta mindazt, a­miről jobb hallgatni. S az egész tisztelt társaság komoly képpel asszisztált s talán abban a hitben van, hogy ők nem komédiások. * Mi sem természetesebb, mint hogy a koalíczió alatt, melynek szeparáló tendencziája van s főképpen a közös intézmények ostromlá­sában tűnt ki, erősítik a közös intézményeket. Schönaich ismeri az embereit. Az ő érdeme, hogy a közös hadügyminiszter mellett közös hadügyi államtitkárok is fognak szerepelni, egy osztrák és egy magyar, teljesen paritásosan. Tehát a lebontandó közösség épületéhez két dépendence-t ragasztanak. A magyar ve­zényszó nincs meg, de kaptak érte kilencz miniszteri széket. S a paritás a hadseregben sem lesz meg, de kaptak érte még egy méltó­­ságos állást, s ennyi is elég. Wekerle Sándortól ma a másik pénzügyi meggyőződést hallottuk. Az elsőt expozéjából értette meg a tapsoló koalíc­ió, hogy nagyon is szakított a költségvetésnek eddigi irreális módjával, melylyel Lukács László csapta be annyi éven át, igen kicsi bevételt előirányozván, mely csak igen kevés igényt elégíthet ki, aztán borzasztó sok fölösleget halmozott föl, természetesen titkos czélokra. Akkor Wekerle zsebre vágta ezt a tapsot, mert hát dokumentálni kellett, hogy Lukács László szabadelvűpárti panamista volt, ő azon­ban a realitás új korszakát nyitotta meg. Azóta persze az új korszak már meg van nyitva, s Wekerle ma igen ékesszólóan fejtette ki, hogy igenis, többet kell bevenni, mint előirányozni, mert éppen ez a realitás. És tapsoltak neki, tapsoltak ennek a pénz­ügyi politikának, melyet előbb agyon kellett ütni, hogy azután mint teljesen újat ünne­peljék. Carmen Ingubre. Irta Színi Gyula. Fölöslegesnek ítélték, hogy kinézzenek az ablakon. Jégvirágokat kellett volna letöröl­­niök és virágokért mindig kár. Az életre le­gyenek kiváncsiak ? Párolgó zömök lovak, csikorgó társzekerek, görnyedő emberek, di­dergő járókelők , egy egész rabszolgavilág tá­rult volna csak eléjük. És nem irigyelték a fogatok bársonybélésében siütőket sem. Túl voltak mindazon, a­mivel az élet csalogathat vagy fenyegethet. Nekik csak csalódásaik voltak, jobban mondva hervadásaik és lemondásaik. Az ér­telem buddhistái voltak. A nagyon intelligens emberek végzete hamar elérte őket; olyan gyorsan vetették le naivságaikat, hogy nem volt többé idejük és erejük, hogy új rajon­gásokat, új ideálokat, új naivitásokat fedez­zenek fel maguk számára. Az asszonynak férje is volt, a­ki korán kelt, egész nap látott-fütött, vagyont haj­szolt, gazd­agodott, kifáradt, evett, pihent, aludt és másnap újra kezdte az egész bajszát a pénz után, a­melyet nyilván valami gonosz és kegyetlen bálványnak gyűjtött, mert a feleségének alig adott belőle valamit. Ez az ember jelentette a szemükben az életrevaló­ságot és általában az életet, a­melynek az értelmét nem tudták megérteni. Minek és ki­nek gyűjti azt a sok pénzt ? Erre az egyszerű kérdésre igazán hiába keresték a logikus fe­leletet. Azt hiszem, kissé irigyelték a naivságát. És a férfi néha féltékenykedett, hogy hátha az asszonyban mégsem tudta egészen megölni az életvágyat, sőt bizonytalan gyanúja tá­madt, hogy az a másik, az életrevaló ember nem azért gyűjti-e össze a tömérdek kincset, mert jobban ismeri az asszonyt és egy nap fel tudja benne kelteni az alvó aranyszomjúságot vagy az élet más badar, mohó kívánságát. Tíz év óta ismerték egymást. Gábor meg­hozta az asszonynak azt, a­mit a házasságá­ban nem is keresett, az első szerelmet, az első illúziót és az első csalódást. Ez a csalódás tar­totta őket összefűzve, mert az asszony hálás tudott lenni az illúziók szertefoszlásáért is. Valamit temettek mindennap, valami különös ravatalra tették le mindennap hervadt em­lékeiket. Szerették a félhomályt, a­melyben szemeik mint mécsesek lobogtak és szavaik puhán estek le mint a koszorúk. A­nélkül, hogy tudták volna, szerették a halált, a le­mondást, mert többé nem szerethették az éle­tet és naiv illúzióit. Annyira megszokták a mindennapos gyász­­pompát, hogy már a szavaikat is lassan, halkan fűzték. Keveset beszéltek, sokat gondolkodtak és egész gondolatsorokat elfelejtettek egy­mással közölni. Mikor úgyis minden mindegy volt, Gábor magában gyakran fürkészte, hogy szerelem-e az, a­mi köztük van, vagy más. Ha az élet terminusait használta volna, sze­relemről szó sem lehetett köztük. De abban a magasabb szférában, a­melyben éltek, valami egészen mást neveztek szerelemnek, a kölcsö­nös önfeláldozásnak és lemondásnak azt a mértékét, a­mely a szerelmet hasonlatossá teszi a halálhoz , csak egyszer lehet meghalni és csak egyszer szeretni, gondolták és ezzel lemondtak arról, hogy a szívük még egyszer megnyíljék más előtt, vagyis hallgatagon le­mondtak az életről. A szerelemnek ezt a petri­­fikáczióját, márványba vésését végezték min­dennap. Temettek és újra temettek. Az asszony melódiákat talált ki. Leült a zongorához, akkordokat próbált, álmodozott és észre sem vette, hogy az ujjai már nem mozognak és egyszerre borzongva riadt fel, a férfi keze után kapott, mintha mondaná : — Láttalak holtan. Gyönyörűt álmodtam. Keresték a megborzongás okát. Az ablak­deszka résein talán belopózott a hideg. Gábor azonban sejtette, hogy az asszony meg fog halni. Oly csöndesen, észrevétlenül lopózott mögéje a halál, hogy már csak későn vették észre. Az asszony talán még biztosabban tudta, hogy az elmúlás közeledik. És ha gondolat­sorokat hagyott ki, a­melyeket Gáborral nem közölt, ez azért volt, mert gyakran töprengett rajta: váljon az ő szerelmük erősebb-e a halálnál. Hátha ez a még mindig csinos férfi mégse tudta egészen megölni magában az életvágyat, hátha túl fogja élni őt és egy idegen nő fel tudja majd benne kelteni a csókszomjúságot vagy az élet más badar, mohó kívánságát. * Az életükben változás történt. Ama vak véletlenek egyike lépett közéjük, a miknek sem értelmük, sem czéljuk nincs, a mikkel az »élet« szolgál és a melyek ellen nincs segítség. Választások Ausztriában. Ausztria népei választás küszöbén állanak. Új parlamentet kell választaniok. Kormányuk választási programmot is adott, ha ugyan­annak nevezhető az osztrák hivatalos lap egy nem hivatalos közleménye, melyet tegnap ismertettünk. Hogy milyen lesz az új parlament, aligha van róla sejtelme valakinek. De hogy a Beck-kormány kész az eddigi taktikát tovább követni, az bizonyos. Ez a taktika pedig abban áll, hogy a parlament erősebbik, vagy mondjuk, ha­­talmasebb oldalához fog húzni s poli­tikáján annak megfelelőn jobbra vagy balra kész tolni. Nem lévén parlamenti kormány, természetes, hogy megint csak a pártok fölött akar állani s a többséget ott szerezni magának, a­hol tudja és a­hol szüksége van reá. Két vezérmotívum csendül ki azon­ban, minden általánossága és szürkesége mellett, az osztrák kormány választási felhívásából. Az egyik: a nemzetiségi kérdés leszorítása a napirendről, a másik: a gazdasági érdekek homloktérbe állí­tása. A­mi az elsőt illeti, semmi lénye­geset nem mond az osztrák kormány, csak reményt fejez ki és ezt erősen hangsúlyozza, mintegy utasításképpen a választóknak, hogy azokra a jelöltekre szavazzanak, a­kik a nemzetiségi kérdést alá tudják rendelni az úgynevezett osztrák birodalmi érdeknek. Minket az osztrák választásoknak ez a része köz­vetlenül nem érdekel, de annyit tudunk, hogy a mostani választások nem fogják egyszerre elnémítani a nemzetiségi hang­zsivajt. A néplélekbe sokkal erősebben beleszövődött ez a motívum, semhogy egyhamar feledésbe menne. A hege­móniáért való harczot ez az uj választás sem fogja elállitani, mert harmincz esz­tendeig oltották bele az osztrák népekbe épp ennek a viszálynak a csiráit s egy uj választás gyönge lehelle­te nem bírja azokat egyszerre elfujni. S minthogy az osztrák új parlament munkaképessége épp ezen fordul meg, erősen tamás­­kodunk benne, hogy a helyzet odaát Ausztriában a múlthoz képest gyökere­sen meg fog változni. Az osztrák kormány felhívásának derék része a gazdasági és szocziálpoli­­tikai érdekekkel foglalkozik. S itt, ha jól odafigyelünk, hallunk valamit, a mi bennünket is igen közelről érdekel. Ho­mályos allúzió ugyan, de mégis érthető. Arról beszél az osztrák kormány, hogy az uj parlament egybehivásáig elkészíti Lapunk mai száma 24 oldal IS * 1 Budapest, 1907. V. évfolyam. 28. szám. Péntek, február 1. Előfizetési árak. SZERKESZTŐSÉG: Egész é­re­­ — ~ 28 k. f. ■■ H ■ ■ ■ <£■ M lfm I I 1 a\ Msm ..2­«* BA S B laLiUll *^«552^* Egyes Szám ára 8 fillér. ] JM[VB ^—~ St», IH M WkJH Meilen hétfő kivételével Vidéken 10 fillér, minden nap, ünnep utá n la.

Next