Az Ujság, 1907. július (5. évfolyam, 156-181. szám)

1907-07-02 / 156. szám

Budapest, 1907. V. évfolyam. 156. szám. \ J Kedd, julius 2. Előfizetési árak! ÜT SZERKESZTŐSÉG: Égre. évre - 28 k* £ » B®W fg R S Jffl C2G.­:::70 -­ Bfi m ill §§m Jr*g KIADÓHIVATAL: Esrv hóra____2 » 40 » wa MSff ||j §» f&| Bffl—Im ES Budapest, Rákóczi-út 54. sz. Bm m gS* gjrftf m wk Telefon 61-01-02-03. Egyes szám ára helyben | J|fBBfflk Megjelen hétfa kivételével V és vidéken 10 fillér. ggjf fáik Pr Miag-jPr SS VS# minden nap, ünnep után is. ■ ' ' -------- • ... ----------—== ROVÁS, /Jc^VIön nélkül kormányoznak rosszul. Mivel pedig ön nélkül teszik ezt, ön keserűen megmondja róluk és nekik az igazat. De hiába ! Az ön tragikuma immár az, hogy valameddig nem az igazságot mondja: nemzeti hős. A­mint azonban megint igazat kezd mondani: nem hisz önnek senki. Volt zsöllyetörő czimborái, kik most új zsöllyéken ülnek, legkevésbé. Most már, a horvátok révén, az egész nemzet belátja, hogy a technikai obstrukc­ió végzetes csapás. És most már mi is belátjuk, hogy az utolsó volt szabadelvű kormány az ez ellen való küzdelmet elhibázta. Tisza Ist­vánnak mindenekelőtt ostoba és perfid horvát politikát kellett volna csinálni. Czimborás­­kodni Supilóékkal, elhalmozni őket megtart­­hatatlan ígéretekkel. Ilyformán felidézte s felszarvazta volna a horvátok obstrukczióját már ő. Ha aztán nem magyarok, hanem a horvátok obstrukczióját töri vala le november 18-ikával, cselekedete dicső és örökre törvé­nyes. Minden esetleges utóbbi technikai ob­­strukcziónak meg volna egyszer s mindenkorra a megfelelő ellenmérge, é­s a mai magyar kormány nem vergődnék egy olyan technikai obstrukczió hálójában, melyet ostoba és perfid horvát politikájával maga szőtt. Bánffy kegyelmes úr ! ön most Szegeden el van keseredve a katasztrófákhoz vezető koalíc­iós kormány ellen. Miért ? Mert ön, bár nyakig beleszaladt az e kormányzásért fel­­abajgatott küzdelembe, skartba tétetett, ön is lefotografáltatta magát, mint diadalmas hős az összetört miniszteri zsöllyék roncsain. Ez rossz taktika volt. Mert ilyen fotografált dicsőség miniszterségre vihet olyanokat, kik soha azelőtt nem voltak miniszterek, de le­­sülyeszti a kormányképtelenségbe azt, a­ki már előbb a magyar korona első tanácsosa volt. Ön eljátszta méltóságát és hitelét, é­s most az ön segítségével nyeregbe jutottak, s Pemerstorfer osztrák képviselőnek csak­ugyan nincs mit keresni a magyar politikában. Ha a magyar szoczialisták meghívására abba mégis belekotnyeleskedik, a szoczialistáknak megvan az az egy mentségük, hogy a szo­­czializmus elvileg nemzetközi. De mikor a ma uralkodó és kormányzó magyar nemzeti poli­tikusok a magyar politikába szövetségesül hívták meg a cseh Klosáczot, az osztrák­­dalmát Supilót és Schönberger bárónő bécsi klienseit, s mikor cseh hazafiaknak tömeges budapesti kirándulásaiban utaztak , volt-e po­litikai idegenlégió-toborzásukra csak ennyi mentségük is ? v*­. Páriák, írta Pap Mariska. II. Naphalál. Hajnalban, ah, akkor még gyönyörűen ment minden ! A trombiták éles ujjongásától üdén lüktetett a vér a megpihent erekben. A tiszti lovak könnyedén, kényeskedve rin­gatták a derekukat, a­hogy a rézfúvók torkán felcsattant a hang. Ütemesen hullámzott össze a halk fegyverzetes és a földre dobbanó sok ezer láb. A nap akkor még csak lágy melegen sugárzott az éghatár alján, hűvös rózsaszín párákba takarózott, úgy jött, mint egy álmo­san közelgő fiatal asszony. A napról később lefoszlottak a rózsaszín párák és a kábító, tüzes aranytest mezítelenül égett a kék magasságban. A szellők elültek. Megcsendesedett a vizek folyása, elbágyadtak az erdők, és kioltott nyelvvel lihegtek a lázas vadállatok a fülledt zugokban. Az emberi arczokról hullott a gyötrelem vize. Mind hal­kabb lett a fegyverzeret és mind lassúbb a lábdobbanás. Forrón és rekedten hörgött elő a hang a trombitaszájon. A tánczos és karcsú paripák testéről nagy czafatokban csüngött alá a szennyes tajték. Vonagló orrlikakkal fújta a tüzet az állat, az ember meg tátott torokkal pihegett egy kis levegő után. A magasságból lassan, mint olvadt ólomba már­tott fátyol, ereszkedett alá a nehéz és forró ájulás. A szörnyű égi kohó már szinte csur­gatta a megolvadt lávát és szórta az arany­színű hamut az izzó utakra, a néma mezőkre, a tágulva égő emberi szemek közé. Pont délben, mikor beomlott, sárgatüzű­ pokol volt már a róna, közlegény Szil Péter, az utolsó sorból, nagyon halkan és némán leszédült a mezei útra, egy kopaszon zörgő ördögbokor mellé. A lazán és szakadtan támolygó ember­sorokon meg se látszott a csorba. Nem nézett hátra senki. Emberi szokás. Igen,­­ kedves, virágos tájon, enyheárnyú, lágyfü­vű ösvényen járva, visszanéz sokszor, kényes mosolylyal: beh kár, hogy a kedves út olyan gyorsan fogy mellőlem, mint a jóleső álom ! Beh kár, hogy olyan közel van már a buta határkő ! . . . De a kínok sivatagjában, a zord pokolúton — ki nézne vissza ? A kinek reszket a vére és a veleje forr, a kinek tűz-szilánkok marják a szemét, miért fordulna meg ? Látni, mily hitványul rövidke itt, min annyi gyötréssel küzdte át magát, látni, hogy az őrjítő Gol­­gothának mily beérhetetlen távola terül eléje még, — ah, látni ki szeretné ? Csak porba sütni a csüggedt szemet, csak nem nézni fel! Csak menni, menni, menni, és belerogyni az áldott, puha, szürke este álomölébe, kiégve, sebesen, bután, mint egy megszakadt barom . . . Közlegény Szil Péter néptanító volt, szép halavány és szőke. Közlegény Szil Péter a polgári életben mindenekfölött a könyveket szerette. A mélyremerülő és magasraszálló emberi gondolat szépségeit és igazságait. És egy szomorúszemű és édesszájú asszonyt is szeretett Szil Péter, a­ki a felesége volt. És még valakit, a­ki még nem volt, a­kit az őszre ígértek neki, a­ki édes formátlanságban lükte­tett és pihegett valahol egy igen titokzatos világ mélyén. Ezenkívül Szil Péter szerette a tiszta ruhát, a takaros lakást és sok egyéb apró finomságot, a­miről a polgári józanságú néptanítók szépen lemondanak. Mivel pedig mindazt, a­mit szeretett, az élet nem oszto­gatja ingyen, Szil Péter sokat dolgozott és keveset­ evett. A napot csak tavaszszal tűrte, mikor enyhetüzü, fiatal és gyöngéd volt, mint egy szőke gyerekleány, meg őszszel, mikor vissza­visszatért bucsúzkodni és könyezni, mint egy epekedő, szomorúan bájos, vénülő asszony, ki még sárga selyemruhát ölt, hogy kellesse magát. Nyáron Szil Péter hűvösre függönyö­­zött szobák árnyában bújta a könyvet, vagy rótta a betűt. Hát halavány volt a szelíd arcza. Kár, hogy a válla olyan szép széles lett. Kár, hogy olyan sudár magasra nőtt a karcsú teste. Ha kisebb, ha véznább,­­ ma reggel nem fújják a fülébe trombitával a halálindulót. Égett a kopasz ördögbokor mellett a föld, az ember és a levegő. Az utolsó sorból kiszédült Szil Péter aludt, halálos lángú álmokat aludott. A szorosan hunyt, összepörkölt szemhéjaira furcsa látások, tarka víziók rajzolódtak. Először csak szelídek, szépek. Az anyja szobáját látta, a pirosra sütött vaskályhát, minek háta mögött lomhán gubbaszt az égő­­szemű macska. Ő az ágyban fekszik, hatalmas fehér pihedombok közt, és hársfateát iszik sokat, nagyöblü bögréből, forrón, a­hogy csak nyelni tudja. Aztán az anyja betakarja fülig, még a fejére is bolyhos kendőket borít és a fülébe édes ígéreteket suttog : — Meséskönyvet kapsz holnap Peti fiam, ha türelmesen izzadsz . . . És Szil Péter türelmesen izzad . . . Aztán a saját néptanítói konyháját látja, az agyonsúrolt haszin kis kalyibát. Sütni való kenyeret akar belapátolni a tüzes kemencze­­szájon a kis tót cselédjük. A felesége is ott van Az amerikai kivándorlás. Elismerést érdemlő munka volt az, a­melyet a Gyáriparosok Országos Szö­vetsége által összehívott ankét teljesített. Sok jóakarat, sok tudás nyilvánult meg azon, s abban szépen egyek voltak, hogy egyaránt beismerték a baj nagy vesze­delmét. De a praktikus segély szempont­jából az eredmény alig volt több a jó­szándéknál. Nagy hiba volt az, hogy a segélyt a szerint kereste mindenki, a­hogy többet használhatna az ő agrárius vagy merkantilis álláspontjának. Ezen két irány szembeállítása nemcsak ezen, de minden téren tévesztett dolog. Termé­szetes az, hogy elsősorban mindenki azon irány szekerét tolja szívesebben, mely neki kenyeret ad. De külön után az ál­talános eredmény mindig meddő marad. Nem szabad az agrárizmusnak s az ipar­nak és merkantilizmusnak egymással szemben államok. Mind a kettő kölcsö­nösen táplálja egymást s egymás nélkül tönkre kell menniök. Azon agrár és merkantil irányban mintegy külön tárgyalt segítségek czél­­hoz vezetni soha nem fognak. Bármelyik iránynak kedvezőleg szüntették meg a kivándorlást, az ártana a másiknak. Ne­kem akár az egyik lábam fáj, akár a másik, mind a kettőt éreznem kell. A bonumot az univerzumnak kell megsze­rezni. Nézetein szerint a szög fejére legjobban ráütött Lázár Zoltán. Megállapította, hogy az ipar és a földművelés nem lehetnek ellen­lábasok. Megengedte, hogy a kötött birtokok parczellázása lehet kerékkötője a kivándorlás­nak , de az meg bizonyos, hogy csökkentené az ipar ma is elégtelen számban lévő mun­kásait, oly térre terelvén azokat, a­mely a magyar nép természeti hajlamának s notórius földéhségének jobban megfelel. Tovább menve, nagyon helyesen rámutatott arra, hogy a ma­gyar ipar mai megteremtésének a forszírozása elhibázott dolog, mert a teremtendő ipar el­vonná a ma létező ipartól a munkásokat s igy megbénulna a ma is nehezen mozgó ipar. Az ajánlott módok egyike se fogja a ki­vándorlást megszüntetni. A gyökeres segítségnek egyetlenegy módja volna : az állam kivándorlási tilalma. S hasz- Lapunk mai száma 28 oldal.

Next