Az Ujság, 1907. szeptember (5. évfolyam, 208-220. szám)

1907-09-01 / 208. szám

Budapest, 1007. V. évfolyam. 201. szám. Előfizetési árak i T m U^Jj SZ^^SZ^CS^ÉG: ^ ^ -------------------------------------------------------------­r\ k I «\ \J | Vasárnap, szeptember 1* Magyar közművelődési problémák. Ma megnyílnak újra a magyar közép­iskolák kapui és tódul a nyílt kapukon át az ifjúság. Az iskola termei megtel­nek minden évben annyira, hogy bol­dognak érzi magát a szülő, ha gyermeke helyet kapott. Mindenki lateiner pályára adja gyermekét, iparosnak, kereskedőnek senki. Az iparos szégyenli a hivatását s fiából professzort és ügyvédet farag. Ugyanezt cselekszik uraink, akár van fióknak hivatása erre, akár nincsen. Ezen az útón aztán megbomlik az állam mun­kásainak egészséges egyensúlya. De mikép segítsünk a bajon ? A felelet e kérdésre igen nehéz. Hiába tanácsoljuk az iparosnak és kereskedő­nek, hogy ne adja az egyetemi pályára gyermekét. A legtöbbször nem azért isko­láztatja gyermekét, hogy az legyen belőle, hanem hogy jobban megélhessen, mint az apja. Mert iparunk és kereskedel­münk gyenge és így nem ad elég kereseti forrást az intelligens osztálynak. A közép­iskola — így okoskodik a szülő — sze­gényes, de biztos keresetre, esetleg sze­rencsés helyzetre is nyújt reményt, az iparos és kereskedő pedig igen sokszor szűkös körülmények közt tengődik. A­míg nincs kifejlett iparunk és kereske­delmünk, addig mesterséges uton nem segíthetünk a középiskolák és egyete­mek túltömöttségén. Ipart és kereske­delmet pedig nem teremthetünk úgy, hogy méltánytalan szigorral kibuktatjuk a tanulók nagy részét, vagy hogy kizárt Fanévi! írta Kenedi Géza. Hogy előkelőbb teremtése-e az istennek az ember, mint az állat és mindenekfölött boldogabb-e, arról sokat lehet beszélni. Ha a fődologról, a teremtett világ helyes élvezésé­ről van szó, az elsőbbség az állatoké. Nem kell hozzá darwinizmus, hogy az ember ezt belássa. Az állatok föld anyánknak édesebb gyermekei, mint mi vagyunk. A­hol valamely állatnak a természeti létföltételei nincsenek meg, ott alig szaporodik, vagy egé­szen kivész. De a­hol megvannak, ott bősé­gesek az ő ivadékai és valamennyien örülnek a létnek, hogy úgy mondjam — két pofára. Teszem azt, ha az ember ebben a mi gyö­nyörű országunkban jár-kél, csak úgy hul­lámzik gabonával, hússal, tejjel és mézzel körülötte minden. Egészen bizonyos, hogy ha ezen a földön ember helyett 20 millió kétlábú állat lakna, jutna belőle bőven mindegyiknek. Nem is kellene egymást érte igen harapdálni. Csak lehajtanánk a nyakunkat , és örülnénk a létnek — megint úgy mondom — kétpofára. Most azonban hogyan vagyunk ! El va­gy­unk átkozva, mint Tantalus. Enni akarunk, félrehúzódik a kenyér. Inni akarunk, elapad a tej, a méz, a bor. Midas király legendája is előkerült, de megfordítva. Arany vesz bennün­ket körül, de ha hozzányúlunk, rög és sár lesz belőle. Nem az, hogy a földi javakban nagyon egyenlőtlenek vagyunk, nem az. Való igaz ugyan, hogy az emberi fajtának az egész világ­­történetben nincs bátorabb megtévedése, mint amilyen volt korunknak miliomos-gyártása , ámde csak a nyomorult irigység szemével lát az, a­kinek csak az fáj, hogy ő is nem lehet miliomos. Az emberiség nagy szeretete, a kiirt­­hatatlan jézusi erény csak ennyit mond és ez az igazság : • - -— Add meg a mi mindennapi kenyerün­ket. Jusson a föld és az ég áldásaiból minden­kinek annyi, a­mennyi a teremtés élvezetéhez illendő. És nem jut. Nem beszélek a glacé-kertyűkről, a bábeli női kalapokról, a drága ékszerekről és az effélékről. Továbbá az udvari és nem udvari czímekről, a mindenféle kék, zöld, piros és sárga tollakról, a­melyekkel a modern ember indiánusok módjára tanúságot tesz a maga hihetetlen fejletlenségéről. Sötét század ez nagyon. De a­ki a természetlátás magasságá­ból nézi mindezt, az nem irigységgel telik el, csak véghetetlen szánalommal. — Hanem enni, inni, ruházkodni és lakni való alkalmatosság, az igenis legyen! — De nem lesz ! Ezt mondja egy láthatatlan Daimonion, mely örömeink és az élvezetekben való tobzó­dásaink közt egészen váratlanul megjelent. Szépen letelepedett asztalunkhoz és elkap­kodja az orrunk elől a legjobb falatokat. A jó lakásokba beült és minket a szűk, egészségte­len lyukak felé szorít. Az alkalmas ruhát és a meleget elveszi tőlünk. Betegségeket terjeszt és gyűlöletet köztünk. Lassacskán kikezdi húsúnkat, vérünket, idegeinket. Sőt még gyer­mekeinket is megeszi gonosz telhetetlenséggel. Megeszi ? . . . Igenis megeszi. A­kinek a maga eszénél fogva vagy az emberszerető tudósok által vezetve, módjában van leszállani az életlátás nagyobb mély­ségeibe : megérti most, honnan származott a pokol világlegendája. És megtudja azt is, hogy az emberevő hatalmak közt, a­melyeket ismerünk, a drágaság a legiszonyatosabb. Nem mintha vadul és közvetlenül emész­tene bennünket, mint a tigris, a vasút, vagy az automobil. Ezek ellen mindig van valami okos megelőzés vagy védelem. De a drágaság, a mindennapi kenyér elalapodása ellen véde­lem nincsen. Láthatatlan valóság az, a­ki sehol sincs és mégis mindenütt van, mint a levegő. Az okát keresi mindenki és nem találja. Hihetetlen az, hogy ebben a pöffeszkedő században mennyire nem vagyunk képesek még az olyan társadalmi események okozati összefüggését is megtalálni, a­melyek az éle­tünket egészen közelről érdeklik. A szocziológia új tudománya volna az, a­mi erre megtanít, de micsoda rongyokká tépte ezt is, mindjárt megszületése után a mohó spekuláczió. Nem való ennek a félőrült századnak igazság, mert mindjárt kitekeri a nyakát. Száz okát adják a drágaságnak nagy bölcs ábrázattal és egyik sem az igazi. Egyet meg­szüntetnek, másnap itt támad helyette. A pénz olcsóbb lesz, a drágaság növekszik. A gabona ára leszáll, a drágaság emelkedik. Kevés a takarmány , a tej drágább. Elég ta­karmány termett, a tej megint drágább. A­mit dühösen kiabál a tömeg, hogy t. i. az államhatalom által is kegyelt osztályok fölemésztik a gyöngébb osztályok ennivalóit és életboldogságát, ez is nagyon gyönge, — ROVÁS. A horvát bán egy ideig semmit se halla­tott magáról. Csitt, mondották, ő zajtalanul dolgozik. Most igen sűrűn nyilatkozik. Tán abbahagyta a munkát ? Dehogy, már ismét van egy programmja, a zajtalan munka során isten tudja hányadik. Előbb várt a kijózano­dásra, aztán segített a kijózanodásnak, s mi­kor senki sem akart kijózanodni, elvállalta szerzőségét annak a baksis-programmnak, mely­­lyel a magyar kormány a horvátok markába nyomta az államvasutak magyarságát. S a horvátok még mindig esküdöznek, hogy ob­struálni fognak. Mit tesz Rakodczay ? Meg­fenyegeti őket, hogy csak ezután következik az igazi baksis. Csak henczegjenek ! Annyit­­ fognak kapni, hogy ha megpukkadnak is, még­sem tudnak majd elégedetlenek lenni. Úgy látszik, a zajtalan bán már ebben a programmban sem bízik, mert megint be­jelent egy újat , új többséget, a volt nemzeti pártból és a királyi biztost. Ez már alterna­tív programm. Vagy sikerül visszaállítania a régi emberekkel a koalíc­ió legyőzte régi, át­­kos parlamenti rendszert, vagy pedig a haladó­párti királyi biztossághoz nyúlnak, melyet, hála istennek, Andrássy Gyula nem tudott az alkotmány biztosítása érdekében eltöröltetni. Most már helyben vagyunk, több programmot a csöndes bán nem fog gyártani, mivel sze­rencsésen visszaérkezett Mádra. * Egy osztrák államférfitól érdekes, noha nem meglepő dolgokat hallott egy munka­társunk. Hogy bankban, kvótában a két kor­mány megegyezett, csak úgy, mint a kiegyezés gigában. Ha senki sem mondja, akkor is igaz, mivel Wekerle tagadja. S hogy a kvóta­emelés formája a közös vámbevételek elosztása lesz, az már nem is újság, hiszen már régeb­ben beadták nekünk ezt az osztrák követelést magyar nemzeti vívmánynak. Külön vámterü­let kell nekünk, hát csak nem ragaszkodunk közös vámbevételekhez ? Fokozatosan kell el­járni. Előbb a vámterületet jogilag különítjük el, erre következik a második stádium : a vám­bevételeket már tényleg elkülönítjük s ez lesz a garanczia arra, hogy majdan a vámterület is gyakorlatilag külön válik. Ez olyan gyö­nyörű logika, hogy csodáljuk : mért halljuk ezt osztráktól s mért nem boldogítja vele Wekerle az országot ? * -- Günther Antal igazságügyminiszternek erős meggyőződései vannak. Kissé túl erősek. Meg van győződve róla, hogy a kormány meg fogja valósítani az alkotmánybiztosítékokat és hogy a nemzetnek sok száz évét fogja új alapra fektetni. Hát az egyik, az alkotmánybiztosíték, sokkal közelebbi feladat, semhogy erről meg­győződéseket táplálhatna egy miniszter. Ezt a miniszternek tudnia kell s a kormánynak meg kell tennie. A másik kissé távol van, mert még Günther maga sem győződhetik meg róla, vájjon meggyőződésében nem csaló­dott-e. Századokra szóló új alap ? Ugyan, ugyan, miniszter úr, önök két esztendei át­menetre vállalkoztak s az örökkévalóságnak alapoznak ? A kvótát nem tudják rendezni tiz évre és századokat rendeznek ? Marad­janak csak meg a jelennél és rendezzék a szén­hiányt, ennek ellenében néhány évszázadot bátran hagyhatnak rendezetlenül. Lapunk mai száma 52 oldal.

Next