Az Ujság, 1907. október (5. évfolyam, 245-258. szám)

1907-10-16 / 245. szám

Budapest, 1907.________________________V. évfolyam. 245. szám.__________________ Szerda, október 16. Előfizetési árak. SZERKESZTŐSÉG: Égte évre. - 28 k. -ft fill WBB H f§ H ÄH Ä J0BÍ ^ Neg^é^e":: )7» -I Jffct W 1 1 gf fi iff— KIADÓHIVATAL: Egy hóra « _ _ 2­­ 40 » ÁgS Égi |1S p|j Budapest, Rákóczi­ út 54. sz. MITWITI flM fejj $$i fel A. Wk HJ Telefon 64-01-02-03. »ssarr fi Mm­** W ft VJ skäski­­_____ _____■ —_________________________________________________________ ROVÁS. Még egyszer, huszonnégy órára félretesz­­szük a jogosult szkepszist s bizalommal vár­juk a kormány holnapi előterjesztésében a jó kiegyezési javaslatokat. Küzdünk a gyanú ellen, melyet a kormányhű sajtó előharan­­gozása nagy mértékben erősít. Nem arról szól­nak , most megtudja az ország, hogy milyen nagyszerűen tudtunk mi az osztrákkal alkudni, hanem tekintetbe vesznek holmi rendkívüli nehézségeket, az osztrák túlsúlyt, s megint azt az ostobaságot, hogy az elmúlt negyven esztendő bűneit nem lehet hirtelen jóvátenni. Szóval: nem bíznak, hanem rémizgetnek. S mi mégis bízni és remélni akarunk, s várunk minden politikai elfogultság nélkül a jó ki­egyezésre. S nagyon örülnénk, ha megkapnék, mert az ország érdekében szívesebben konsta­tálnék, hogy jó kiegyezésünk, mint azt, hogy rossz kormányunk van.­­ Még mindig benne vannak a horvátokkal való gyáva békülésben. Már arról is van szó, hogy ha a horvátoknak tetszik, feláldozzák nekik a bán személyét. Tehát a horvátok lázonganak, a horvátok obstruálnak, a hor­vátok elszakadni akarnak Magyarországtól. s Ezzel szemben nem megtorlástól kell tartaniok, hanem biztosan számíthatnak jutalomra. A bán személye nekünk Hekuba, hanem mégis tán volna valami közjogi méltóságérzet a kor­mányban ? Ő proponálta a bánt, a király ki­nevezte, s holmi Lupiték lecsaphatják. A ge­­rincztelen régi rendszer alatt az obstrukczió kérte-3'"Bánffy fejét , nem kapta meg, Bánffy feje elveszett, de harczban és nem silány alku­ban. Kérték a Tisza István fejét: nem kap­ták meg. Mert Tisza elbukhatott ugyan, de elismerni, hogy a kisebbség kormányt buk­tathat, a legnagyobb tárgyi előnyök fejében sem volt hajlandó. S most jöttek a gerinczesek, s a félhivatalosok szerint nem idegenkednek a személyi áldozattól sem, ha szükséges. A He­­ródesek ! Noha ilyen Saloméért ilyen János­­fejet feláldozni egészen kvadrál.« * / ' . A színházak, ha megnyílnak, ugyancsak gazdag műsort ígérnek. Ilyenkor több kolbász, mint nap. Természetes, hogy a fölös kolbászo­kat jégre teszik, s megint több lesz a nap, mint a kolbász. Az országházi színház is el­­szédít most a munkaprogrammj­ával. Költség­­vetés, kiegyezés, kvóta, adóreform, egy csomó névtelen reform s Andrássy javaslatai, miket most már óvatosan nem alkotmánybiztosíté­­koknak neveznek, hanem a közigazgatási bíró­ság hatásköri kiterjesztésének és hatásköri összeütközési bíróság felállításának. No meg a választóreform. Bizony ez rengeteg sok még akkor is, ha rossz. S el nem intézhető még akkor sem, ha el akarják intézni. De nem is akarják elintézni, hanem a munka tömegével főbekólintj­ák csak az országot, hogy szédül­jön, s a képviselőházat, hogy inkább siessen, mint kritizáljon. Sietni is fognak, mert ez könnyebb, mint kritizálni. No meg a szaladás­­hoz hivatottak is, mert erre valók, a kritizálás­­hoz viszont nincs joguk, mert nem azért ne­vezték ki a képviselő urakat. Elfelejtett írók. — Emlékezések a közelmúltból. — Irta Váradi Antal. I. Ira elfelejtették őket, hát pihenjenek békével, — gondoljátok magatokban. Te pedig, jó öreg, ha van egy pár tűrhető anekdotád egyik-másikról, hát mondd el, aztán hagyj nekik békét. Magad is a felejtés Lethe-partján legázod a lábadat, beleszédülsz előbb-utóbb. Rólad ugyan nem lesz, a­ki emlékezzék. Nincs igazatok ! — mondom én, mert olya­nokat is elfelejtettünk, a­kik mindent érdemel­tek, csak feledést nem. Vörösmarty maga is azt írja : Engem is, a nyugalom napján ily év hoza létre Már késő unokát.. . A felejtés és nyugalom esztendei voltak azok is. Nem a Fidicimi Mihályokról, meg a Kazinczy-szaporította parnasszusi nyájról be­szélek én, a­melyet már Kölcsey fogadkozott kiselejtezni, hanem azokról, a­kikkel még pár esztendő előtt vígan szorítottunk kezet, a­kik vidámsága vagy dísze voltak minden körnek, sziporkázó szellemmel, arany kedélylyel, s vagy eldurrant pisztoly, vagy lassú kör ragadta, vitte őket a felejtés örvénye felé. Ma hetvenhét esztendős volna jó Balázs Sándor. Vidám, kedves öreg úr lenne, bizonyo­san fekete haja volna meg bajusza, óriás ter­mete egy kicsit meggörnyed, no, a büszke fejtartás is engedett bizonyára, de a szel­lem, a szív, a szó, az friss, eleven, sziporkázó maradt volna ma is. , A­khoz a marcziánis, óriás alakhoz roppant furcsán hangzott az a szelíden vibráló, vékony, édeskés hang, az az örök szelíd mosolygás az arezon pedig éppenséggel ellentétben volt a büszke, magas homlokkal, a fürtös fekete hajjal meg a hatalmas tag-arányokkal, melyek egy fél fejjel kiemelték a tömegből. Mikor tün­tetés volt, ő volt a zászlórúd. A­merre az ő feje járt a tömegek fölött, arra tolakodtunk mi, fiatalok. Arra rendesen melegebb volt, ott volt a góczpont. Az az édes mosolygás csak akkor homo­rult el néha, ha a ferbli-asztal mellett nem jött meg a várt háromszor, vagy a kunszt. Egyálta­lán meghazudtolta a közmondást a kártyáról meg a szerelemről. Szerencsétlen volt ő mind a kettőben. Egyszer a régi írók és művészek társasá­gában — hol ma Reich Miklós barátunk művei csodákat egészség dolgában — ott kártyáznak hárman: Balázs, Lauka, Fekete. Klabriászt játszanak, s Guszti bácsi összekülönbözik vala­miért a társakkal. — No hát, ha nem hiszitek, hát küldjétek be a párisi klabb­ász-akadémiának . . . — Onnan is csak hozzád küldenék azt le véleményadás végett, édes Gusztim ! — vibrál reá az ő édeskés hangján Balázs. Tudományára nézve mérnök volt Balázs Sándor, a­mit az ördög sem hitt volna el róla, ha nem látjuk az írásait. Ez a csupa humor, szív, pillangó­tempó, könnyűvérűség, köny­­nyelmű dobálózás pénzzel, idővel, egészség­gel, szóval : semmi realitás, csupa bolond idealizmus, s annak a fenekén egy végtelenül mélyen érző, áldott jó szív, igazi bohémszív, a­mely leánya sírján dobbant utolsót, mel­lette a kiürített méregpohárral... ez volt Balázs Sándor. A bohém­ szegénység bántotta folyton. Bár egyszerű családból származott, — apja jóra­­való, derék szücsmester volt Kolozsváron — mégis úgy dobálta a pénzt, mikor volt neki, mintha Rothschild lett volna az édesapja. A mellett folyton meg akart gazdagodni. A leg­lehetetlenebb ideákon és találmányokon törte a fejét, a­melyekkel ha nem is milliókat, de százezreket lehessen szerezni. Ilyen találmány volt a lánczhidi patent-szekér. Hosszú morfondírozás után kisütötte, hogy Budapesten a halandóság a lánczhíd-járás miatt növekszik. Az embereknek hova­tovább több a dolguk, mert az élet drágul, s annál többet kell szaladgálni, különösen Budáról Pestre, a­honnan a szegény emberek jönnek a gazdagokhoz, s viszont Pestről Budára, mert innét meg a gazdagok mennek a szegények­hez, dolgoztatni velük. Nyáron megizzadnak, télen megfáznak, kész a betegség, veszedelem. Ez ellen találta ő ki a patent-kocsit, a­mely nyolc­ vagy tíz egyes­ülésből állott volna. Mindegyikhez külön ajtó nyílik, de oldalt, elől, hátul leereszthető köz-ablak van mind­egyiknél, úgy hogy ha beszélgetni akar a szom­szédjával, hát megteheti, csak le kell eresztenie a köz-ablakot; ha nincs ínyére, felhúzza az ablakot és ül magában. Se szél, se eső nem bántja, e mellett ül, s három krajczárért átviszik a lánczhídon. Nyolcz ilyen kocsi köz­lekedik, minden forduló három hatost hoz, de fordul egy-egy kocsi naponta legalább ötvenszer, a­mi tizenöt forint, s nyolcz­­szor tizenöt az százhúsz forint biztos napi bevétel. Ez havonta háromezerhatszáz forin­tot teszen ki, azaz évente több mint negyven­ezer forintot, a­mi, ha mindjárt a felét meg­eszik is a lovak meg a kocsisok, húszezer kapunk mai száma 24 oldal. A király na£yfieie&. A­z emberi természet legnagyobb gyar­lóságai közé tartozik, hogy a jó egész­séget és a jómódot, az, a­kinek van, ha­mar megszokja és vajmi hamar olyannak tekinti, a­mivel neki a természet és tár­sadalom tartozik. Csak ha veszendőben van, akkor érti meg annak igazi értékét és múlandó természetét. E­lső Ferencz József király korszakos fejedelmi személyének egész nagysága, valamint az elvesztéséhez — quod Deus avertat — fűződő beláthatatlan követ­kezések is csak most kezdenek igazi mé­reteikben föltűnni, a­mikor a bölcs feje­delem és az idők »nagy mártírja« kór­ágyba dőlt, először életében. Mindenki szívszorongva lesi a betegségéről érkező híreket és mindenki el van telve eddig ismeretlen aggodalmakkal. H­ogy az emberek szívében a szá­nalom érzése van fölül ezekben a válsá­gos napokban, az oly igen természetes. Hiszen ez a legközösebb mindnyájunk­kal. De azonfelül is annyira érthető, hogy mély részvéttel kísérjük egy oly ember sorsát, a­kinek élete egy emberkort meg­haladó időn át mindnyájunk szeme előtt folyt le és a ki azonfelül, hogy koronánk bölcs és lovagias viselője, még mint hoz­zánk hasonló ember is föltétlenül meg­érdemli a ragaszkodást, sőt a csodálatot. A ki végiggondol e »koronás mártír« életfolyásán, a fölötte átviharzott egész korszakok változandóságain és azokon az óriási csapásokon, a­melyek szivét áll.

Next