Az Ujság, 1908. március/2 (6. évfolyam, 67-79. szám)

1908-03-17 / 67. szám

Budapest, 1908 VI. évfolyam, 67. szám. Kedd, márczius 17 SZERKESZTŐSÉG: Budapest, Rákóczi-út 54. ST Telelőn 66—16. KIADÓHIVATAL: Budapest, Rákóczi-út 54,80, Telelőn 61—01—02—03. Kétfélén hétfő kivételével minden nap, ünnep után is. Előfizetési árak: Egész éve„ 1T1 28 k. — 1. Félévre 14 » — * Negyedévre „ 7 » — » Egy hóra _ 2 » 40 › Egyes szám ára helyben és vidéken 10 fillér.­­ ROVÁS: Hatvan esztendővel ezelőtt az akkori Kossuth kötelessége a merészség volt, ma, a mostanié, az önmérséklet. így vallja maga Kossuth Ferencz Czegléden márczius 15-én, s hozzáteszi, hogy az ő kötelessége a nehezebb, mert az nem csupa babért, hanem tövist is terem. E szerint Kossuth Lajosnak, az apának, könnyebb dolga volt, mint Ferencz fiának. Sőt még ez is éppen csak azóta fogja nehezebb végükön a dolgokat, mióta miniszter és titkos tanácsos. Ellenzéki korukban Kossuth Feren­­czéktől sohasem hallottuk az önmérséklet túl­becsülését, ellenben az akkori kormányok gyá­vaságának merész gáncsolását annál többször. Lehet, hogy Kossuth Ferencznek ma van igaza, s hogy az ellenzéki Saulusoknak joguk van kormánypárti Paulusokká felvilágosodni. Csak­hogy az igazi Saulus nem akkor lett Paulussá, mikor azért hivatal, hatalom, rang és ki­tüntetés járt, hanem mikor üldözés, gyöt­relem, szegénység és halálos veszedelem. Kos­suth Lajos csupa babérja pedig volt olyan ne­héz, hogy Kossuth Ferencz nem adná oda érte az ő könnyű töviseit. * Barabás már megint beismerte, hogy téve­dett, mikor ellenzéki korában dühösen kiabált. Mióta eszére tért, szelíden susog. Bocsássuk meg vétkeit, miképpen ő is megbocsát az ellene vétkezteknek — s legyen minden magyar egyetlen nagy koalicziós mameluk-tábor. Ezt kívánja Barabás, nyilván csak azért, hogy a­míg ő a kormánypártiságban fürdik, ne marad­jon senki a parton, a­ki elszaladhat az ő le­vetett népszerű ruháival. S hiszen, ha csak az lenne a minden magyart egyesítő koalíc­iós kar­éiból, hogy e kopott gúnyák senkinek sem kellenének többé, az nem lenne baj. Csakhogy egyéb is lenne abból. Minden magyar nemzeti ellenzék híján a természetes és szükséges ellen­zéki feladat egész nagyságában kizárólag nem­zetietlen és nemzetiségi elemekre szállna át, s azokat népszerűsítené. S itt lenne az ördög, a­mit meg Justh Gyula fest a makói falra : kialakulna a hazafiatlan ellenkoalíczió, hogy csakúgy felkínálkozzék Bécsnek, mint a­­ hazafias. * Szterényinek mindegy ő vagy új rendszer, csak hagyják őt dolgozni. Ki nem állhatja az álprófétákat, kik a népet mézes-mázos ígére­tekkel akarják megtéveszteni, s reméli, hogy a jelszavak a nagy magyar Alföldön nem ta­lálnak termő talajra. Ez a summája az okos kis beszédnek, melylyel az államtitkár minisz­terének Czegléden asszisztált. De ugyanezzel asszisztált minden volt miniszterének is min­den alkalommal, mindenütt. Már akkor is ugyanezt mondta, mikor az álpróféták az ő mai prófétái voltak, s a mézes-mázos ígéretek s jelszavak alatt a magyar vezényszót s a többit kellett érteni. Az álpróféták változnak, de Szterényi s okos kis beszéde mindig ugyanaz marad. Pasztellik. Irta Lónyay Sándorné. Rejtély. 1>Les apperences sonfc trompeuses, et a travers la matiére, notre esprit doit voir la force invisible.« Flammarion. A tömeg úgy hullámzott, mint egy sze­szélyes, egyenlőtlen, lassú vizár, Buggym csak csendesen haladhatott előre. Nagy betegség után jöttem ide, gyógyu­lást keresni. Hetekig tartó delirium után, melynek paroxizmusában csökönyösen tért vissza hozzám lázálmaim alakjai közül egy és ugyanaz az asszony. Egy nő képe, a me­lyet itt hordoztam a szivemben, s a ki után gyötrelmes vágy égette minden csepp véremet, de a kit sohasem láttam azelőtt. Őt vártam, őt lestem mindenfelől, szemeim csak őt keres­ték. Egy világ békétlensége, lázadása lükte­tett bennem s tudtam, hogy a­mit érzek, őrület, mert hiába hunytam le a szememet, hiába erőltettem meg a képzelőtehetségemet, egyetlen vonására sem bírtam visszaemlékezni, így tévedtem ide, a tengerpartra. Azt reméltem, hogy ez a végtelenség, a szép, az édes, az örökké hatalmas, megnyugtatja ide­geimet. A megelőző este sokat vesztettem a játékasztalnál s ennek következtében jó ideig álmatlanul hánykolódtam a forró párnán, így, megvallom, egy kissé elkábitott az elém táruló látvány. ... A Promenade des Anglais ünnepi díszt öltött. A czölöpökre épített kaszinó kék-fehér­­vörös zászlócskáit vidáman lengette a szellő s az óriási pálmák kecsesen ingatták legyező­­alakú leveleiket. Körülöttem tarka összevissza­ságban remegett, lüktetett, csillogott az egész világ. Egyenként vonultak el mellettem a hal­ványlila orchideákkal ékes charrette-ek, a liliom és szegfűtől illatos Viktóriák, a kék hor­tenziáktól alig látszó tandemek, s a Délvidék par excellence virágaival, a pipacsokkal és futó pelargóniával elborított ealéche-ek. A virágárus leányok úgy szaladgáltak ide­­oda, mintha eszüket vesztették volna, s való­ságos virágeső támadt a levegőben : fantasz­tikus virágkévék repültek egyik kocsiból a másikba, a gyalogjárók közé, drága selyem­csokrok hevertek a lovak patái alatt, haldokló növények illatától volt mámoros a jég . . . Néhány szép asszony engemet is a figyel­mére méltatott már, s egy pár virágszál át­repült az én kocsimba is. Az apró, fehér vitor­láshajókról valóságos záporesője üdvözölt ben­nünket a sokszínü szirmoknak, melyeket fel­­felkapott a szellő s bársonyos lepkeszárnyak­ként késztetett lebegni a kék víz fölött. Eddig csak szenvedőleges részt vettem a csatában. De most egyszerre egy sötét árvács­káktól és fekete rózsáktól csaknem elfedett panter közeledett felém. Nem tudom, mily csodás erőszak kény­­szerített reá, hogy a virágok mögött rejtőzködő asszony arczát látni kívánjam. Szépséges nők vettek körül eddig is, s én e részegítő atmosz­férában, a selyemsuhogással telitett, asszonyi kaczajtól hangos világban egykedvű maradtam, csak a szemeim itták be az elém táruló kép­nek minden bájos részletét. De most sajátságos izgatottság vett erőt rajtam. Eleresztettem a gyeplőt s felálltam helye­men, hogy a haragos rózsák és irigy árvácskák titkát kikutassam. . . . Egy asszony ült mögöttük, egy hó­A nagyok sírján még magasan szár­nyal a régi szózat. Még szabadságot em­legetnek, még nemzeti dicsőséget idéz­nek, még követésre lelkesítik egymást az egyetemi ifjak, az asztaltársaságok és vi­déken a tapasztalatlan közönséget a min­den bájjal megkent népképviselők. Száll a szózat magasan, kiterjesztett szárnyak­kal, csapkodva, tüzet okádva, mikor a nagyok, a vezérek már lent ülnek a völgy­ben bevont szárnyakkal, tűzoltó unifor­misban, a sárkányok ezernyi hernyó­­lábával szórogatván a port, csak lássam lassan, lassan. Ne vegye zokon Kossuth Ferencz sem, hogy ha szemünk őt keresi, nem föltekintünk a magasba, a­hol még két évvel ezelőtt szárnyalt, hanem a porba, a­hol a sárkányok csak nagyságukkal különböznek a többi hernyóktól. Igen szépen magyarázta meg a czeglédieknek a dolgot, úgy, a­hogy az az ő egy évi számvetése szerint áll. Akkor meg kellett menteni az országot az abszolutizmus veszélyétől. De kár, hogy nem ment vissza a múltba még egy esztendővel, a­mikor a repülő sárkányok tüzet okádtak és hangos »nem alkuszunk« ordítással hitették el a néppel, hogy ha a jogok érvényesítésére belemennek valami rész­lettörlesztésbe, akkor elárulták az alkot­mányt, mely mindent kibír, csak a békés megegyezést nem. Az is igaz, hogy a fehér asszony. Meztelen nyakán és karján élet­telenül halvány volt a bőr, hosszú, kígyó­­szerűen hajlékony derekán lazán omlott alá fehér ruhája. Az arcza vértelen volt, s csak­nem ijesztően fehér, de keskeny, ivezett ajkai­ban vörösen lüktetett az élet. Nagyon szőke, finomszálú és csodálatosan sűrű haját a halán­tékára fésülve viselte, s szemeire árnyékot vetett a fehér csipkekalap. Az egész asszonyon valami különös, per­verz báj ömlött el. Olyannak látszott, mint a japáni liliom : édesnek és szépnek, de mint az, ő is bizonyára romlást hozott mindazokra, a­kik sokáig maradtak közelében. Egyenesen, mozdulatlanul ült helyén, s míg kocsija megállott, csak arczélét láthattam, mert nem fordult felém. De e látomány nyo­mán egyszerre különös, zűrzavaros emlék kelt bennem. — Hol láthattam ezt az asszonyt ? Lát­tam-e egyáltalán valaha, vagy csak valami futólagos hasonlat rabja lettem ? Most már a szemeire, a tekintetére is kiváncsi voltam. Mintha megérezte volna, mi megy végbe lelkemben, a titokzatos asszony egyszerre rám nézett. Különös remegés — a forróságnak és hidegnek vegyüléke — futott át tagjaimon a tekintetére, mely olyan elmosódott és bizony­talan volt, mint a csalagok ragyogása ködös nyári estéken. Édes-bús érzelem lett úrrá a szívem fölött e csak félig élő, álomjáró szemek látására . .. A nehéz szemhéjak meg-megrebbentek s alat­tuk mintha csak lassan indult volna meg az életfolyam, úgy éreztem, mintha ez az idegen asz­­szony valamikor az életem egy szakának ki­egészítő részét képezte volna. Valamikor, egy előttem még homályos időszakban nemcsak Lapunk mai száma 32 oldal. Sárkányok.

Next