Az Ujság, 1908. április/1 (6. évfolyam, 80-92. szám)
1908-04-01 / 80. szám
Budapest, 1908. II. évfolyam. 80. szám. Szerda, április 1. Előfizetési árak: Egész évre 28 k. — » Félévre 14 * — » Negyedévre 27 » — » Egy hóra 2 » 40 . Egyes szám éra helyben és vidéken 10 fillér. SZERKESZTŐSÉG: Budapest, Rákóczi-út 54.89. Telefon 56—16. KIADÓHIVATAL: Budapest, Rákóczi-út 54. be. Telefon 64—01—02—03. Hegelen hétfő kivételével minden nap, ünnep után is. Barkóczy úz Apponyi Albert jobbkeze, sőt a mai világban nagyobb dicséret, ha azt mondjuk : a balkeze. Ő állítja össze az egyházpolitika első harczosa számára, hogy a hivatott tanerők között hány perczent esik minden felekezetre, s ő prédikál a korcsvallások ellen. Ez tiszteletreméltó elfogultság, sőt azt is értenők, ha Barkóczy úr a koalíczió idejében az egyházpolitikai revízió híve lenne. De elvégre Wekerle Sándor, Barkóczy úr miniszterelnöke, elkövette azt a hibát, hogy törvényt csinált az állami anyakönyvelésről, mely a szentesítés után nemcsak Apponyit, nemcsak a királyt, hanem még Barkóczy urat is kötelezi. S íme, Barkóczy ur mint esketési tanú nem adja meg az állami institucziónak a köteles tiszteletet s nem hajlandó aláírásával elismerni, hogy ő a törvénynek aláveti magát. Ez nagy jellemre mutat, vagy legalább is arra a biztos tudatra, hogy Apponyi minisztersége alatt nem kell tartania attól, hogy a kormány körmére koppint azoknak a klerikális uraknak, akik a törvényekben válogatnak, mintha cseresnyét ennének.* A nemzetiségiek is obstruálnak, a balpártiak is obstruálnak. Ezt éles szemmel észreveszik a kormánypártiak s kimutatják, öszvérszerü következetességgel, hogy a balpártiak a nemzetiségiekkel összeszűrik a levet. Minekünk épp oly kevés közünk van a balpárthoz és a nemzetiségiekhez, mint az obstrukcióhoz, de ennek a csökönyös denuncziálásnak a mély államférfim bölcseségét mégis csak észreveszszük. Nemzetiségiek ezentúl mindig lesznek a képviselőházban, hála Andrássy Gyula honmentő választóreformjának, szoczialisták is lesznek. Már most akármifajta nemzeti ellenzék is lenne, az természet szerint mindig annak a kormánynak lesz az ellenzéke, mely ellen a nemzetiségek és a szoczialisták fognak küzdeni. Ha tehát már most nemzetellenesnek bélyegzik a helyzeténél fogva a nemzetiségekkel párhuzamosan a kormány ellen működő magyar ellenzéket, akkor kötelességévé tehetik minden magyar érzelmű ellenzéknek, hogy a hazaárulás vádját kikerülendő, ellenzéki hivatását a kormány támogatásában ismerje föl. S mivel a legközelebbi emberöltő alatt mégsem várható, hogy a nemzetellenesek kerülnek többségbe, a hősök e taktikával bebiztosították magukat. Elvégre akárhányan legyenek nemzetellenesek, ők csak a magyar ellenzéktől tarthatnak. Tehát hazafiasan csak ezt kell agyonütni, a szoczialisták és nemzetiségiek szaporodhatnak, mint a poloskák. * Ama parlamenti bizottság, mely függetlenül a kormánytól, sőt esetleg a kormánynyal szemben foglalkozik az önálló bankkal, albizottságot küldött ki, mely a szakértők elé terjesztendő kérdéseket állapította meg — Wekerle Sándor, Popovics Sándor és Zichy Aladár miniszter úr részvételével. Látnivaló, hogy mennyire független ez az albizottság is a kormánytól, majdnem annyira független, mint volt a házszabályrevíziót csináló pártközi konferenczia, mely tetszése szerint csinálhatott új házszabályokat, de ha nem fogadja elzt a javaslatot, melyet Andrássy Gyula terjesztett eléje, akkor az egész kormány lemond. S ez albizottságban abszolút többségűek a függetlenségiek s Wekerle Sándor, Popovics Sándor és Zichy Aladár mind a közös bank hívei. Képzelhető tehát, hogy a független albizottság ilyen kormány-asszisztenczia mellett mennyire a külön bank számára fog dolgozni, s a kik kiküldték, mennyire várják tőle, hogy az önálló magyar nemzeti bankhoz fogja a téglákat szállítani. Olen und Fest. — Rajzok a hál’ Isten elmúltakból. — Irta Váradi Antal. Idegen lett a magyar otthon ... A poéta nem nagyított, nem túlzott, a magyar nemzet a saját fővárosában nem tudta megértetni magát a hazai nyelvén, mert »Pesten, Budán a magyar szó — Ritka, mint a fehér holló ! . . .« Mind igaz ez. Ma el sem tudjuk képzelni. A gentry a birtokán lakott, a mágnások külföldön, ha egynémelyik haza is tért, csak igyekezett megint kifelé, mert haj, nem jó világ volt itt »a fokosnak fénykorában« ; a polgárember, mesterember, háziúr nagyobbára német, elvétve akadt közte magyar. Ne csodáljuk tehát, ha az első színészek vállalkozása sorra megbukott. Előbb kellett volna megmagyarosítani, vagy legalább a magyarságot megillető jogaiba visszahelyezni, aztán megindítani az akciót, amely egy magyar városban pártolásra is talált volna. De a színészet révén magyarosítani nem lehetett. Ellenkezőleg. A provokált német polgárság csak azért sem pártolta a neki idegen színészetet, a német direktorok pedig, kiké volt Pesten a hatalom és a dicsőség, minden kitelhető komiszságot elkövettek velük szemben. Az idegennek jó dolga volt nálunk. Pest volt a német mesterlegények Eldorádója. Esténkint utczahosszat zengett a nóta : »’S gibt nur a’ Ungarland, ’S ist nur a’ Pest...« Persze, mert sehol sem fizették meg olyan jól őket, mint itt, az eszem-iszom hazájában. A német éhenhaló bevándorolt hozzánk s itt meghízott s aztán ellensége lett a magyarságnak. Mikor a tizenkilenezedik század elején megalkották az első nőegyletet, a nádor felesége, Hermina kir. herczegasszony védnöksége alatt, a gróf Teleki Lászlóné, az elnök, egy sereg magyar úriasszonyt toborzott zászlója alá, ezek tiltakoztak az ellen, hogy az egyesület könyveit németül vezessék, — akkor azon a réven tiltakozott a német többség, hogy ha magyarul vezetik a könyveket, »az tiszteletlenség az uralkodó iránt ! . . .« És a szent butaság e jegyében indul, a század, amely annyira döntő lett nemzeti életünkben. És ennek a határozatnak alávetették magukat a magyar tagok, ahelyett, hogy egyszerűen kiléptek volna. Pedig a nőegylet titkára Schediusz Lajos volt, az akadémia tagja és egyetemi tanár. Sehol egy magyar központ, ahol a hazafiak összejöhettek volna, megbeszélendők a jövő teendőit, messze jövőben még a Nemzeti Kör, a Csiga-vendéglő magyar társasága, amelynek központja, lelke : Vörösmarty, derítő eleme Megyeri, Szentpéteri és az ő anekdotáik. Az egész város — elenyésző csekély kivétellel — sült német, így hát persze hogy nem volt kedve senkinek a magyar színházba menni. Az a pár magyar család, akiben még élt a hazafias érzés, meghozta a legnagyobb áldozatot. Felgyalogoltak nedves őszszel, fagyos télen a Várhegyre, vagy beültek fagyoskodni a Rondellába, mely a mai Petőfi-tér északi oldalán állott, mint a régi Pest erősségeinek utolsó és már nagyon romlandó tanúja. Abban meg majd az Isten hidege vette meg az embert, bundát, lábzsákot vittek magukkal az emberek, pláne mikor a »szépítési bizottság« lebontatta az egyik oldalát s szabadon fújt bele a dunai szél. Ne higgjék, hogy ez mese , sok egyéb szekatúrában is volt része a magyar színészeknek. A praktikus német publikum távol tartotta magát a színháztól. Hogy mennyire praktikusok voltak, csak egy példát. Volt egy gazdag szappanos, akinek egész sereg bérházában száz meg száz lakó tanyázott. Minden házának az udvarára kiköttetett egy sovány disznót, amely éktelenül visított egész nap. Mikor aztán a »portás«-ok panaszra mentek hozzá, azt felelte nekik : — Tudják, miért visít az a disznó ? Mert éhes. Adjanak neki enni, mindjárt elhallgat. Mit volt mit tenni a lakóknak, a csöndesség kedvéért hol ez, hol a másik adott neki enni, s igy hizlalt föl a derék szappanos évente vagy busz sertést. Csönd is volt a házban, meg a gazda is örült. Ez az ember árvák atyja volt a városnál és a házait jótékony czélokra hagyta, így a többi között az Erzsébet-tér és Bécsi utcza sarkán levőt, amelyben valamikor a Posner Károly Lajos üzlete volt, a városi kórházra testálta. Egyik külvárosi házából mulatóhelyet csinált a Stáczió-utczában, kerttel és tánczteremmel. Mikor megnyitották a régi Pestnek ezt a sokáig nevezetes korcsmakertjét, nevet kerestek neki. Ennek a históriáját Karacs Teréz, ami kedves és a múlt emlékeit gonddal jegyezgető Teréz nénink, a következőleg adja elő : »Midőn a kicsinosított hajlék megnyitási ünnepét ülték, a derék polgártársak — a háziúr Lapunk mai száma 28 oldal. Szent Lipót. A holnapi hivatalos lap közli majd Kossuth Ferencz kitüntetését a Szent Lipót-renddel. Ma utazott Kossuth Ferencz Bécsbe, audiencziára. A félhivatalos magyarázat szerint csak folyó ügyekről referál, de melleseg megköszönheti a legfelsőbb kitüntetést is, melyet mint miniszter és ember derekasan megérdemelt. Mint politikus azonban ? Akárhogyan nézzük is a dolgot, mégis csak furcsán fest a függetlenségi frakkon a Szent Lipót-rend. Nem magában véve, hanem függetlenségi szempontból. Ez a szempont vallja sérelemnek, hogy magyar államférfiak osztrák rendjelet viseljenek. Mit gondolnak : a magyar államiságot nagyon kidomborítja, hogy az osztrák rendjelek elfogadásához nem kell idegen rendjel viselési engedély ? Akik ezt a magas kitüntetést eddig kapták, mind a függetlenségi szempontból hazafiatlan cselekedetekkel érdemelték ki. Függetlenségi okoskodás szerint minden rendjel arra való, hogy a nemzetet megfoszsza a hazafiak hűségétől s a dinasztia rabjaivá tegye. Akárhányszor olvastunk ebbeli fejtegetéseket, hallgattunk ilyen