Az Ujság, 1908. április/1 (6. évfolyam, 80-92. szám)

1908-04-01 / 80. szám

Budapest, 1908. II. évfolyam. 80. szám. Szerda, április 1. Előfizetési árak: Egész évre­­ 28 k. — » Félévre 14 * — » Negyedévre 2­7 » — » Egy hóra 2 » 40 . Egyes szám éra helyben és vidéken 10 fillér. SZERKESZTŐSÉG: Budapest, Rákóczi-út 54.89. Telefon 56—16. KIADÓHIVATAL: Budapest, Rákóczi-út 54. be. Telefon 64—01—02—03. Hegelen hétfő kivételével minden nap, ünnep után is. Barkóczy úz Apponyi Albert jobbkeze, sőt a mai világban nagyobb dicséret, ha azt mondjuk : a balkeze. Ő állítja össze az egyház­­politika első harczosa számára, hogy a hiva­tott tanerők között hány perczent esik min­den felekezetre, s ő prédikál a korcsvallások ellen. Ez tiszteletreméltó elfogultság, sőt azt is értenők, ha Barkóczy úr a koalíczió idejében az egyházpolitikai revízió híve lenne. De el­végre Wekerle Sándor, Barkóczy úr miniszter­­elnöke, elkövette azt a hibát, hogy törvényt csinált az állami anyakönyvelésről, mely a szentesítés után nemcsak Apponyit, nemcsak a királyt, hanem még Barkóczy urat is köte­lezi. S íme, Barkóczy ur mint esketési tanú nem adja meg az állami institucziónak a köte­les tiszteletet s nem hajlandó aláírásával el­ismerni, hogy ő a törvénynek aláveti magát. Ez nagy jellemre mutat, vagy legalább is arra a biztos tudatra, hogy Apponyi minisztersége alatt nem kell tartania attól, hogy a kormány körmére koppint azoknak a klerikális urak­nak, a­kik a törvényekben válogatnak, mintha cseresnyét ennének.* A nemzetiségiek is obstruálnak, a bal­pártiak is obstruálnak. Ezt éles szemmel észreveszik a kormánypártiak s kimutatják, öszvérszerü következetességgel, hogy a bal­pártiak a nemzetiségiekkel összeszűrik a levet. Minekünk épp oly kevés közünk van a bal­párthoz és a nemzetiségiekhez, mint az ob­­strukc­ióhoz, de ennek a csökönyös denun­­cziálásnak a mély államférfim bölcseségét mégis csak észreveszszük. Nemzetiségiek ezentúl min­dig lesznek a képviselőházban, hála Andrássy Gyula honmentő választóreformjának, szoczia­­listák is lesznek. Már most akármifajta nem­zeti ellenzék is lenne, az természet szerint min­dig annak a kormánynak lesz az ellenzéke, mely ellen a nemzetiségek és a szoczialisták fognak küzdeni. Ha tehát már most nemzet­ellenesnek bélyegzik a helyzeténél fogva a nemzetiségekkel párhuzamosan a kormány ellen működő magyar ellenzéket, akkor köteles­ségévé tehetik minden magyar érzelmű ellen­zéknek, hogy a hazaárulás vádját kikerülendő, ellenzéki hivatását a kormány támogatásában ismerje föl. S mivel a legközelebbi emberöltő alatt mégsem várható, hogy a nemzetellenesek kerülnek többségbe, a hősök e taktikával be­biztosították magukat. Elvégre akárhányan legyenek nemzetellenesek, ők csak a magyar ellenzéktől tarthatnak. Tehát hazafiasan csak ezt kell agyonütni, a szoczialisták és nemzeti­ségiek szaporodhatnak, mint a poloskák. * Ama parlamenti bizottság, mely függet­lenül a kormánytól, sőt esetleg a kormánynyal szemben foglalkozik az önálló bankkal, al­bizottságot küldött ki, mely a szakértők elé terjesztendő kérdéseket állapította meg — Wekerle Sándor, Popovics Sándor és Zichy Aladár miniszter úr részvételével. Látnivaló, hogy mennyire független ez az albizottság is a kormánytól, majdnem annyira független, mint volt a házszabályrevíziót csináló pártközi konferenczia, mely tetszése szerint csinálhatott új házszabályokat, de ha nem fogadja el­zt a javaslatot, melyet Andrássy Gyula terjesz­tett eléje, akkor az egész kormány lemond. S ez albizottságban abszolút többségűek a függetlenségiek s Wekerle Sándor, Popovics Sándor és Zichy Aladár mind a közös bank hívei. Képzelhető tehát, hogy a független al­bizottság ilyen kormány-asszisztenczia mellett mennyire a külön bank számára fog dolgozni, s a kik kiküldték, mennyire várják tőle, hogy az önálló magyar nemzeti bankhoz fogja a téglákat szállítani. Olen und Fest. — Rajzok a hál’ Isten elmúltakból. — Irta Váradi Antal. Idegen lett a magyar otthon ... A poéta nem nagyított, nem túlzott, a magyar nemzet a saját fővárosában nem tudta megértetni magát a hazai nyelvén, mert »Pesten, Budán a magyar szó — Ritka, mint a fehér holló ! . . .« Mind igaz ez. Ma el sem tudjuk képzelni. A gentry a birtokán lakott, a mágnások kül­földön, ha egynémelyik haza is tért, csak igye­kezett megint kifelé, mert haj, nem jó világ volt itt »a fokosnak fénykorában« ; a polgár­ember, mesterember, háziúr nagyobbára német, elvétve akadt közte magyar. Ne csodáljuk tehát, ha az első színészek vállalkozása sorra megbukott. Előbb kellett volna megmagyarosítani, vagy legalább a ma­gyarságot megillető jogaiba visszahelyezni, az­tán megindítani az akc­iót, a­mely egy magyar városban pártolásra is talált volna. De a szí­nészet révén magyarosítani nem lehetett. Ellen­kezőleg. A provokált német polgárság csak azért sem pártolta a neki idegen színészetet, a német direktorok pedig, kiké volt Pesten a hatalom és a dicsőség, minden kitelhető ko­­miszságot elkövettek velük szemben. Az ide­gennek jó dolga volt nálunk. Pest volt a német mesterlegények Eldorádója. Esténkint utcza­­hosszat zengett a nóta : »’S gibt nur a’ Ungarland, ’S ist nur a’ Pest...« Persze, mert sehol sem fizették meg olyan jól őket, mint itt, az eszem-iszom hazájában. A német éhenhaló bevándorolt hozzánk s itt meghízott s aztán ellensége lett a magyarság­nak. Mikor a tizenkilenezedik század elején megalkották az első nő­egyletet, a nádor fele­sége, Hermina kir. herczegasszony védnöksége alatt, a gróf Teleki Lászlóné, az elnök, egy sereg magyar úriasszonyt toborzott zászlója alá, ezek tiltakoztak az ellen, hogy az egyesület könyveit németül vezessék, — akkor azon a ré­ven tiltakozott a német többség, hogy ha ma­gyarul vezetik a könyveket, »az tiszteletlenség az uralkodó iránt ! . . .« És a szent butaság e jegyében indul, a század, a­mely annyira döntő lett nemzeti életünkben. És ennek a határozatnak alávetet­ték magukat a magyar tagok, a­helyett, hogy egyszerűen kiléptek volna. Pedig a nő­egylet titkára Schediusz Lajos volt, az akadémia tagja és egyetemi tanár. Sehol egy magyar központ, a­hol a haza­fiak összejöhettek volna, megbeszélendők a jövő teendőit, messze jövőben még a Nemzeti Kör, a Csiga-vendéglő magyar társasága, a­mely­nek központja, lelke : Vörösmarty, derítő eleme Megyeri, Szentpéteri és az ő anekdotáik. Az egész város — elenyésző csekély kivétellel — sült német, így hát persze hogy nem volt kedve senki­nek a magyar színházba menni. Az a pár magyar család, a­kiben még élt a hazafias érzés, meghozta a legnagyobb áldozatot. Felgyalo­goltak nedves őszszel, fagyos télen a Vár­hegyre, vagy beültek fagyoskodni a Rondellába, mely a mai Petőfi-tér északi oldalán állott, mint a régi Pest erősségeinek utolsó és már nagyon romlandó tanúja. Abban meg majd az Isten hidege vette meg az embert, bundát, lábzsákot vittek magukkal az emberek, pláne mikor a »szépítési bizottság« lebontatta az egyik oldalát s szabadon fújt bele a dunai szél. Ne higgjék, hogy ez mese , sok egyéb szekatúrá­ban is volt része a magyar színészeknek. A praktikus német publikum távol tar­totta magát a színháztól. Hogy mennyire prak­tikusok voltak, csak egy példát. Volt egy gazdag szappanos, a­kinek egész sereg bér­házában száz meg száz lakó tanyázott. Minden házának az udvarára kiköttetett egy sovány disznót, a­mely éktelenül visított egész nap. Mikor aztán a »portás«-ok panaszra mentek hozzá, azt felelte nekik : — Tudják, miért visít az a disznó ? Mert éhes. Adjanak neki enni, mindjárt elhallgat. Mit volt mit tenni a lakóknak, a csöndes­ség kedvéért hol ez, hol a másik adott neki enni, s igy hizlalt föl a derék szappanos évente vagy busz sertést. Csönd is volt a házban, meg a gazda is örült. Ez az ember árvák atyja volt a városnál és a házait jótékony czélokra hagyta, így a többi között az Erzsébet-tér és Bécsi­ utcza sarkán levőt, a­melyben valamikor a Posner Károly Lajos üzlete volt, a városi kórházra testálta. Egyik külvárosi házából mulatóhelyet csinált a Stáczió-utczában, kert­tel és tánczteremmel. Mikor megnyitották a régi Pestnek ezt a sokáig nevezetes korcsma­­kertjét, nevet kerestek neki. Ennek a histó­riáját Karacs Teréz, a­mi kedves és a múlt emlékeit gonddal jegyezgető Teréz nénink, a következőleg adja elő : »Midőn a kicsinosított hajlék megnyitási ünnepét ülték, a derék polgártársak — a háziúr Lapunk mai száma 28 oldal. Szent Lipót. A holnapi hivatalos lap közli majd Kossuth Ferencz kitüntetését a Szent Lipót-renddel. Ma utazott Kossuth Fe­rencz Bécsbe, audiencziára. A félhivata­los magyarázat szerint csak folyó ügyek­ről referál, de melleseg megköszönheti a legfelsőbb kitüntetést is, melyet mint miniszter és ember derekasan meg­érdemelt. Mint politikus azonban ? Akár­hogyan nézzük is a dolgot, mégis csak furcsán fest a függetlenségi frakkon a Szent Lipót-rend. Nem magában véve, hanem függetlenségi szempontból. Ez a szempont vallja sérelemnek, hogy ma­gyar államférfiak osztrák rendjelet visel­jenek. Mit gondolnak : a magyar állami­ságot nagyon kidomborítja, hogy az osztrák rendjelek elfogadásához nem kell idegen rendjel viselési engedély ? A­kik ezt a magas kitüntetést eddig kapták, mind a függetlenségi szempontból haza­­fiatlan cselekedetekkel érdemelték ki. Függetlenségi okoskodás szerint minden rendjel arra való, hogy a nemzetet meg­­foszsza a hazafiak hűségétől s a dinasztia rabjaivá tegye. Akárhányszor olvastunk ebbeli fejtegetéseket, hallgattunk ilyen

Next