Az Ujság, 1908. április/1 (6. évfolyam, 80-92. szám)

1908-04-01 / 80. szám

. 2 irányú felszólalásokat. A­mig ellenzéken voltak, a valóságos belső titkos tanácsos­ságot is ilyen aulikus intézménynek mon­dották s erősen firtatták az esküt, melyet a kegyelmeseknek h­azafiságuk ártal­mára le kell tenniök. De mióta kormányon és többségben vannak, ez a felfogásuk is gyökeresen meg­változott. Belőlük lehetett kegyelmes és méltóságos úr, a­nélkül, hogy megszűn­tek volna független hazafiak lenni. Ha az ember jól odanéz, akkor az az optikai csalódás fogja el, mintha azok az urak, a­kikből valami osztrák méltóság lesz, kevésbé exponálnák magukat ribilliós eszmék mellett, mint annak előtte. To­vábbá, a­kik olcsóbban adják, azok kap­nak valami czímet, rangot, hogy ne, mondjuk, közjegyzőséget. De ez mind csak optikai csalódás. Ezek mellett a tünetek mellett szó nélkül elmehetünk. Megelégedhetünk a magyarázattal, hogy a függetlenségi urak hazafias meggyőződéssel csak rágalmaz­ták a kitüntetetteket, míg azok az ellen­táborból kerültek ki. S ezt megismervén, az a kötelességünk, hogy viszont mi ne rágalmazzuk őket. S ezt a kötelességet az alábbiakban is szigorúan szem előtt fogjuk tartani. Kossuth Ferencz ma annyira a nem­zet vezére, mint volt Deák Ferencz 1867 óta. S szerettük volna az ő frakkját is olyan pusztának látni, mint volt a Deák Ferenczé. Szerettük volna, ha ő is olyan nagyságosnak marad meg, a­milyen te­kintetesnek megmaradt Deák Ferencz. A Deák Ferencz politikájával egyivású­­nak elismerjük a Kossuth Lajosét. De Kossuth Lajos meghalt s Kossuth Ferencz él. A Deák Ferencz személyiségének ellen­súlyozására a függetlenségi politikának szüksége lenne a Kossuth Ferencz szemé­lyiségére. No de hát ne kívánjunk lehetetlent. Ismerjük el, hogy Kossuth Ferencz szí­vesebben lenne a haza felelőtlen bölcse, felhívására — azon tanakodtak, hogy minő ezé­­get válaszszanak az új körnek ? Egyszerre föl­kiált a derék szappanosmester, a házbirtokos : — Megvan a szégér ! . . . Ni, a kezemen épp most csíptem meg ezt a nagy bolhát. Nevezzük ennek emlékére ezt a kis tanyát Bolhá­nak ! így történt a régi Pest egyik legismertebb mulatójának a denominácziója, s nemsokára egy rengeteg kifaragott kő­bolha éktelenkedett a kapu fölött vérvörösre festve. Ez lett a híres Flori.« Hogy a czég német volt, ne csodálja senki. Magyar czímtáblát aranyért sem talált az ember sem Pest­ben, sem Ofen­ben. Egy kis hunczutság aztán lendített a dolgon va­lamit. A nagy kolera elmúltával, 1831-ben — a­melynek emlékére maradt meg állítólag a hajnali harangozás a belvárosi templomban — egyszerre páni félelem vett erőt a boltosokon. A szomorú idők különben is idegessé tettek minden embert, s azok reagáltak a legképtele­nebb fenyegetésekre is. Nap-nap után a bol­tokba köveket gurítottak, a­melyekre fenye­gető tartalmú c­édulákat ragasztottak. »Ha negyvennyolcz óra alatt magyar czégtábla nem lesz a bolt fölött, ebből az üzletből kő kövön nem marad.« Nagy lett a riadalom s egymás után tűn­tek el a német czégtáblák s kezdtek ékeskedni a magyar fölirások. Az első volt, a­ki a német táblát levétette, a Salvator-patika tulajdo­nosa, s Salvátor-patikából lett Megváltó-gyógy­szertár. Aztán követték sorban többen. A megijesztettek közül azonban sokan nem vették komolyan a dolgot, s csak ott­mint kereskedelmi miniszter. S ha a paktum nem kényszerítette volna a mi­niszteri székbe nemzeti túszul a paktu­­mos politika mellett, önszántából nem is vállalt volna tárczát. A többi már magától megy. Ha miniszter lett, nem utasíthatja vissza a valóságos belső titkos tanácsosságot. Ha már ez a czím di­­szesíti, nem utasíthatja vissza a többi rendjeleket, sem az osztrákokat, sem a többi külföldieket. Nem utasíthatja vissza mint udvarias ember, de főleg nem mint a függetlenségi párt vezére. Mert ez a párt féllábbal még az indexen áll, mint hazafias megbízhatatlan párt. Már­pedig elsőrangú érdek, hogy a dinasztia elő­ítélete eloszoljon, hogy ismerje meg a függetlenségi politikusokat és politikát épp oly megbízhatóknak, épp oly fogé­konyaknak a birodalmi és dinasztikus érdekek iránt, mint a hatvanheteseket. A dinasztia bizalmának megnyerésére a függetlenségi pártnak mindent el kell követnie és el is követett mindent. E magasabb érdek szempontjából csinálta meg Kossuth Ferencz a kiegyezést és szavaztatta meg pártjával a magasabb kvótát. E czélból pendítette meg ő elő­ször a házszabályreviziót s ismeri el a tiszti fizetések kérdését szocziális és gaz­dasági kérdésnek. A dinasztiát e próbák rég meggyőz­ték vol­a a függetlenségi párt föltétlen »megbízhatóságáról«, ha megértené, hogy közben a pártnak hazafias és nemzeti nyilatkozatokat is kell tennie. Ezek a nyilatkozatok, mint a nemzeti bankbéli demonstrác­ió, csak lefelé vannak adresz­­szálva, de sajnos, fölfelé is mutatnak. Ha a dinasztiával még meg lehetne ér­tetni, hogy minél szabadabban szónokol­hatnak lefelé, annál többet literálhatnak fölfelé, akkor minden rendben volna. De sajnos, odafönt e nyilatkozatokat becsü­letesebbeknek tartják, mint a­milyenek. Gyanú még mindig van, föltétlen biza­lom még mindig nincs. S e viszonyok mellett jusson eszébe Kossuth Ferencznek puritánnak lenni ? Ellenkezőleg, két kézzel kell nyúlnia a Lipót-rendek után s még álmában is frakkot kell viselnie, ő nem engedheti meg magának azt a luxust, a­mit Deák Ferencz. Neki magára kell öltenie az osztrák államférfim uniformist, nehogy Kossuth-pártinak mondják. Neki arra kell hatnia, hogy minél több elvtársának jussanak az osztrák díszek. Mert úgy áll a dolog, hogy csak akkor, ha a független­ségi párt mindenik tagja az osztrákság látható jelvényével jelenhetik meg a Ház­ban, lesz teljes a függetlenségi politika diadala. _______ AZ ÚJSÁG_________ Szerda, április 1.1 hagyták a német fölírásokat. Egy reggel aztán arra virradtak, hogy czégtábla — volt, nincs. Eltűnt! Nagy keresésre aztán egy körültekintő városi rendőr megtalálta a czégtáblákat — a város végén, az Erzsébet-téri homokbuczkák között, a­hová később a dicső német színházat építették. Akkorában az Erzsébet-tér egyetlen dísze egy magas faoszlopra csavart olaj­lámpás volt. Nem ritkán föl is akasztotta magát rá valaki, a­kit nagy későre találtak meg, mert azon a tájon csak vásárok alkalmával fordult meg sok ember, egyébkor este hat-hét órától fogva csirkefogóknál és betörőknél egyéb nem járt azon a tájon. Egész rengeteg máglya volt a »Schuster«, »Schneider«, »Junelier«, »Tischler«, s több efféle germán czégtábla-virágból a homokos tér közepén halomra hányva. A gazdáik aztán czipeltették vissza, de nem a boltajtó fölé többet, hanem a lomtárba. Féltek, ha még egyszer leszedik , meg is gyújtják. Hogy kik, örök titok maradt. Nem sült ki sohasem. Milyen tüzilárma lett volna belőle, ha csak­ugyan ráér a delinkvens arra, hogy egy kis csóvát rakjon a német fölírások alá ! Kongat­ták volna az ősi hagyományos szokás szerint, szótag-nyelven, a veszedelmet. Hogy miféle szó­­tag-nyelven ? Az megint ofen-pester külön­legesség. A régi Pest városháza­ tornyából ugyanis, mint később is, mindig leste valaki a tüzet. Ha aztán lábot vetett valahol, akkor tudatta a város lakóival azt, hogy melyik városrész­ben van a tűz. Tudatta pedig a következőleg : A­hány szótagja volt az akkori város­részeknek, annyit kongatott. Ha a belvárosban volt a tűz, egyet-egyet kondult a vészharang : — Stadt. Ha a Ferencz­városban gyuladt ki valami, az ő szótag­számát kongatta a harang : — Franz-stadt. Ha a Józsefvárosban volt a tűz, akkor hármat kongott egyfolytában a vészharang : — Josef -stadt. Ha a Lipótvárost érte a szerencsétlenség, az ő négy szótagja kongott egyfolytában : — Leopold­stadt. Végre, ha a Terézvárosban égett, a leg­hosszabb, az öttagú kongatás adta tudtul a városnak : — Theresienstadt. Ebből aztán mindent megtudott a német spitzbürger. A magyarnak úgyis alig volt va­lamije Pesten. Azt tehát nem érdekelhette, hogy hol ég. Ha pedig érdekelte : tanuljon meg németül. Alig is volt olyan magyar lakója Pestnek vagy Budának, a­melyik nem tudott volna németül. Hogy azonban a németek magyarul tudtak volna, arról kevés adat van. Ezért járt aztán a magyar közönség is a német szín­házba, s mikor egy-egy színésztrupp betévedt Pestre, abból a pár szál magyarból állott a törzsközönség, a­mely úgyszólván a világítást sem fizethette. Karacs Teréz, a mi múlt időnk­ről mesélő Teréz nénink, így emlékezik a színészjárásról az ő ifjúkorában : »Zajos örömmel fogadta a magyar lakos­ság a szellemi örömeket osztó színészeket. A működő tagok már többnyire ismeretesek voltak abból a korból, midőn az úgynevezett »Rondella«-ban s a Hacker-teremben tartottak BELFÖLD.­ ­ A képviselőház ülése. A képviselőház szerdán délelőtt tíz órakor folytatja a h­ázsza­­bálymódosítás tárgyalását.­­ Kossuth a királynál. Kossuth Ferencz kereskedelemügyi miniszter ma délután egynegyed hatkor Bécsbe utazott és holnap délelőtt külön kihallgatáson jelenik meg a király előtt. A mi­nisztert Szterényi József államtitkár, továbbá Tormay Géza dr. és Pallag Sándor dr. titkár kísérte Bécsbe. Az elutazás alkalmával a nyugati pályaudvaron Marx János államvasúti elnök- h­elyettes, Korányi igazgató, Décsey üzletvezető és több magasállású államvasúti tisztviselő kö­szöntötte a minisztert. Kossuth este Bécsbe érkezése után nyugalomra tért, Szterényi pedig a tegnap óta Bécsben időző Lersch és Mah­omes osztálytanácsosokkal értekezett. A kereskedelem­ügyi miniszternek holnapi kihallgatása már körül­­belül tíz nappal előbbre volt tervbe véve, de akkor, — félhivatalos jelentés szerint — a király gyön­­gélkedésére való tekintettel elmaradt. Kossuth ez­úttal nemcsak mint miniszter, hanem főleg mint pártvezér jelenik meg a király előtt, mint a képvi­selőház ezidőszerinti többségének irányítója. Je­lentést tesz a királynak arról, hogy pártja a függő kérdéseket, különösen a katonai ügyeket, a bank dolgát milyen formában óhajtja megoldani. Meg­

Next