Az Ujság, 1908. április/2 (6. évfolyam, 93-105. szám)
1908-04-16 / 93. szám
VT. évfolyam. 93. szám. Budapest, 1908. Csütörtök, április 16. Előfizetési árak: Egész évre _ „“C. 28 k. — 1. Félévre „ ......... 14 » — * Negyedévre m 7 » — * Egy hóra „ _ 2.» 40 » Egyes szám éra helyben és vidéken 10 fillér.AZ ÚJSÁG SZERKESZTŐSÉG: Budapest, Rákóczi-út 54. SS. Telefon SS—16. KIADÓHIVATAL: Budapest, Rákócziért 54. as. Telefon 61—01—02—03. Megjelen hét kivételével minden nap, ünnep után is. ROVÁS. A sürgős interpelláczió még be sincs jelentve, s az ágens-ügyet már szépen elintézték azok, akik összegabalyitották. Andrássy lapja fentart mindent, csak éppen Aerenthalt menti ki az ügyből, mert tudósítója tévesen hallotta a dolgokat Aerenthaltól, s a képviselő urakat koncredálja ki az ódiumból. Maradnak a hangsúlyozottan egészen jelentéktelen ágensek, akik idegen államok szolgálatában állanak. Ezeknek a neveire senki sem kiváncsi, s a haza mentve van, mihelyt nem képviselő urak árulgatják és literálják. A félhivatalos is segít rendet csinálni. Nem cáfol, csak kijelent. A dolog meseszerűen hangzik, a külügyminiszter úr nem ér rá ágensekkel foglalkozni, s amennyiben ilyenek vannak, hát a magyar hatóságok dolga utánuk nézni. Azaz: nem igaz, hogy Aerenthal maga áll ki a keleti pályaudvarra detektívkedni, s tessék Wekerlének ügyelnie az ágensekre. Ez csak kategórikus ? Azt különben jóslás nélkül már tegnap megmondtuk, hogy a két hajbakapó portentum megelégszik majd azzal a kijelentéssel, hogy amit egymás fejéhez vágnak, azt nem a másikra értették. * Ma már egészen és teljességgel a király privát passziójának tették meg a darabont tisztviselők fizetését, s a világ minden kincséért sem hajlandók belemenni a kérdésbe: alkotmányos országban belenyugodhatik-e az alkotmányos kormány ilyen privát passziókba ? Nem arról van szó, hogy a darabontoknak bélyegzett szegény emberek sokasága ne jusson ehhez a kegydíjhoz, hanem egészen másról. A koalíció szerint ezek a szegény emberek a nemzet elítéltjei, hazaárulók. S ehhez nekik semmi szavuk, ebbe nem szabad beleavatkozniok. Mihelyt a pillanatnyi kényelemre ezt a tételt fölállítják, vájjon mi akadályozza meg esetleg a koronát, ha kedve támad a nemzetnek más, igazibb és veszedelmesebb ellenségét privátkasszájából támogatni ? Mit szólnának egy királyi magánpénzzel támogatott alldeutsch akcióhoz, nemzetiségi izgatáshoz ? Mit szólnának, ha magánpénztárából a korona Horvátországban az Ausztriához való csatlakozás mozgalmát szítja ? Kimenekülni egy kellemetlen pozícióból nagyon kellemes dolog s elismerjük: ezt a kérdést a koalíczió a maga részére fölötte kényelmessé tette azzal a tétellel, hogy a korona a maga pénzével tehet, amit akar. De hát ők volnának a nemzeti politikusok s ilyen tág felhatalmazást adnak a privátpénztárnak! * " Egyikük sem tudja, miről tárgyalt Aerenthal Wekerlével, de ma már egyértelműleg nekiesnek Aerenthalnak is, a kamarillának is, sőt néhány zabszemet még magasabb helyre lövöldöznek. Tehát haragszanak — ma. Mégpedig az ő kitűnő külügyminiszterükre, aki elődjére ráfogja, hogy negligálta Magyarországot s önmagáról elhiteti velük, hogy ő ilyet nem tesz. Tehát haragusznak rá ma, mert engedelmeskedniök kell nekik holnap. S ha majd bevasalja rajtuk, amivel megharagította őket, akkor megint tisztelni fogják, nehogy ők lenézessenek. Az ember igazán nem győzi őket bámulni, milyen kevéssé feszélyezi őket az egyik véleményük szemben a másikkal. Aerenthal úr nekünk mindig rossz külügyér úr, de nekik hol tetszik, hol meg nem. S Aerenthal úr, úgy látszik, ismeri őket, mert mai haragjuk mellett is számít a holnapi szolgálatkészségükre. Egy házasság. Irta Biró Lajos. Gyűlölöm a szerelmi drámákat. Gyűlölöm a bordarepesztő sóhajtásokat, a rémes fogcsikorgatásokat, az ádáz lihegéseket, a búgó felhördüléseket, a szörnyű arcrángásokat, a nagyszerű gesztusokat, a mindent, ami vonaglás, boszu, ölés, öngyilkosság. Gyűlölöm a szerelmi tragédiákat. Ha íó volnék, királyi biztosságú és határtalan erejű, újra írnám a világliteratúra öszszes szerelmi eseteit, a drámákat és melodrámákat, a tragédiákat és balladákat, Othellótól a nagy Galeottóig és Dantétől Bürgerig. Megmutatnám a tragédia másik oldalát, paródiát, igen, paródiát írnék róluk, az emberek zengenének a nevetéstől és a szerelmi dráma meghalna szégyenletében, így csak gyűlölni tudtam a hangos és harsogó szerelmi eseteket. És szeretni Koncz Miklóst, a barátomat, a vidéki doktort, a bölcs, jó doktort. Koncz Miklós földim és iskolatársam volt. A nyolczadik gimnáziumba jártunk, amikor egy napon Miklós azt mondta nekem, hogy ő meg fog házasodni. Kinevettem. — Te szamár, — mondtam neki egy tizennyolcz éves ember egész bölcseségével — megházasodni butaság. Terheket venni magadra, lekötni magadat, gyermekeket eltartani... Ostobaság feláldozni a szabadságunkat. Miklós védte a házasságot; engem természetesen nem tudott meggyőzni, de gyanú támadt fel bennem. — Te ! Te talán már ki is szemelted a jövendőbeli feleségedet. — Igen. — Ki az ? Nem akarta megmondani. Titkolózott. Hosszas faggatás után végre a kettőnk testvéri barátságára hivatkozva és az én baráti titoktartásomra bízva megmondta : — Kölner Annuska. Kölner Annuska is földink volt , a tanítónk lánya, a Miklósék szomszédja. A szomszédság összehozta őket, sokat beszélgettek, nyári éjszakákon együtt sétálgattak a ház előtt az akáczfák alatt, ők eljegyezték magukat. Kölner Annuska ekkor tizenöt éves volt. Miklóssal azután felkerültünk az egyetemre, én jogász lettem, ő medikus. Az egyetemi évek kissé eltávolítottak bennünket egymástól, mert én mulattam, ő pedig tanult, de csak térben távolodtunk el, a barátságunk változatlan maradt. Szerelmi dolgokban én ekkor jutottam el a gőgös czinizmus, a minden nőben bestiát látó bölcseség éveibe és valahogyan úgy éreztem, hogy Miklósnak is mosolyognia kell az ő »eljegyzésén«. A második év végén azonban, húsz éves korunkban, úgy volt, hogy másnap együtt utazunk haza. Hívtam Miklóst egy éjszakai kóborlásra. — Nem mehetek! — mondta. — Miért ? — Tudod, hogy én vőlegény vagyok. Elbámultam. Azon bámultam legjobban, hogy nincs zavarban, amikor ezt mondja. Hogy nem szégyelli az érzelgősségét, a hűségét, hogy nem szégyel komolynak és tisztának lenni. Miklós azonban nem zavartatta magát húsz évemnek semmiféle öreg bölcsesége által, hanem nyugodtan és egyszerűen elutasított. Ekkor lassanként kezdett nekem imponálni a nyugalma, a hűsége, a következetes, tiszta, szép szerelme. Érdeklődni kezdtem Kölner Annuska iránt. Tizenhét éves volt ekkor. Szép, komoly, barna lány. Miklós minden délutánját vele töltötte. És Annuska mindenről tudott, amit Miklós olvasott, amit látott, amit tanult. Annuska járatos volt a szövettanban és a kórboncztanban. Ekkor egészen feladtam a kételkedésemet és a csendes gúnyolódásomat és — egyébként összes czinikus és leánylenéző elveimet fentartva — berendeztem a lelkem egy szögletét az Annuska iránt való respektus, a Miklós iránt való bámulat és a mindkettőjük iránt való szeretet számára. Lassanként, amint a huszadik év határtalan bölcseségét az idő kiölte belőlem, egész kultuszt csináltam az Annuska és a Miklós tiszteletéből, őket tartottam a legszebb, legderekabb, a boldogságot legjobban megérdemlő emberpárnak. Azok is voltak. Okosak, kedvesek, jók, derekak, szorgalmasok. Annuska otthon dolgozott, olvasott és tanult. Miklós pedig csodákat művelt az egyetemen, így telt el még két év. Annuska tizenkilencz éves lett, Miklós huszonkettő. Ekkor meghalt az Annuska apja. Egyedül maradtak az anyjával és valami koldusnyugdíjból kellett élniök. Annuska dolgozni készült. Nem tanult semmi olyant, amiért bizonyítványt kapott volna, hát varrni akart. Ekkorra azonban három kérője akadt. El akarta venni az a fiatal tanító, aki az apja helyére jött, megkérte a kezét egy kereskedő, aki özvegy ember volt és a két gyerekének anyát keresett ; és el akarta venni egy Kulin Mihály nevű bérlő, egy gazdag ember, egy ötvenéves agglegény, aki a kocsijáról látta meg, amikor a házuk előtt elhajtatott. Annuska elutasította őket. Az anyja és a rokonsága, szegény, éhes emberek, nekiestek és reggeltől estig és estétől reggelig gyötörték biztatással, váddal, szemrehányással. Annuska tűrte az ostromot, bár minden nap Lapunk mai száma 30 oldal. Két úri katona. A Palkovics-testvérpár szomorú esete nem tartozik a szorosan vett katonai élet világába. Vagy csak kisebb részében oda. Nagyobb részében a magyar társaságbeli élet egyik tragikus esete ez is. A két boldogtalan ikertestvér magyar családból származott. Rokonaik, barátaik magyarok voltak. Hitelezőik is jobbára azok. Életük drágán megvásárolt örömeit is az előkelő magyar társaságbeli étel adta és onnan szivták a gyilkos mérget is, mely őket elemésztette. Az eset tehát a mienk — bár ne volna az — és a belőle vonható megdöbbenések is minket illetnek meg. Az öngyilkosságok egyébiránt közönségesen nem romantikusok és nem is tragikusok. Az az ósdi erkölcsi, helyesebben csak lovagiassági felfogás, hogy az öngyilkos a maga halálával bűneit és adósságait tekintteli, ma már csak igen kevés, ásatag vagy dekadens ember életszabálya, helyesebben halálszabálya.