Az Ujság, 1908. október/2 (6. évfolyam, 248-261. szám)
1908-10-16 / 248. szám
2 ügyet, szövetkezeti formában sikeresen szervezte, telekkönyveket hozott be s parczellázási politikát kezdeményezett. A kmet viszonynak, mely a szabad birtokforgalom egyik akadálya volt, még megmaradt nyomait is lassacskán elenyészted, s nem kétkedhetünk, hogy a provizórium ideje alatt ugyanaz az osztrák hatalom fogja osztrák közigazgatással, osztrák pénzzel és osztrák intézményekkel a maga érdekeinek biztosítani az annektált területeket. S fog magának ott egy viruló piaczot teremteni, kettős czéllal. Mezőgazdasági szükségleteinek kielégítésére újabb termőterületet nyer, ahonnan olcsón kaphat majd búzát és húst. Ipari termékeinek pedig egy gazdagodó s vámmentes területet, amelynek vásárló- és fogyasztóképességét mindenképpen ápolni fogja. Annál is inkább, mert előre gondol az esetleg beállható vámelkülönülésre Magyarországtól, s ha most keményen ráteszi kezét Boszniára, arra az időre erős fegyvert szerez ellenünk. S nem szorul majd rá a mi mezőgazdasági terményeinkre s kicsavarja kezünkből a vámpolitikai fegyvert, mert hiába koncredálunk majd alacsony ipari vámokat, Ausztria nem lesz kénytelen nekünk rekompenzácziót adni a mezőgazdasági vámoknál. Ausztria tehát gazdasági erőforrással gyarapodik s mivel hatalmában áll Boszniában lábát megvetni, ki fogja aknázni a kínálkozó összes előnyöket. Érthető tehát, hogy a hivatalos és nem hivatalos Ausztria lelkesedik az annexióért. S épp így, sőt éppen ezért érthető a magyar közvélemény hidegsége és levertsége. Hiszen minden előny, ami Ausztriára hárul az annexióból, ránk nézve súlyos és következményeiben beláthatatlan hátrány. A Szerbiából, Bulgáriából és Romániából, legújabban Törökországból is kiszoruló osztrák ipar most már mindenáron kárpótlást fog A kamarás : Esős, sáros. Ervin : Nem úgy értem. Milyenek az emberek, az asszonyok ? Nagypapa mindig elfelejti, hogy már három év óta nem voltam kinn a világban. A kamarás: A vitág mindig egyforma. Talán az emberek lettek még egy fokkal ostobábbak, de ez alig látszik meg. Ami változás van a világon, azt csak asszonyokon lehet látni. Migzi kontesz az idén fog először hálózni, még emlékszem, amikor született és nevettem rajta, hogy milyen apró keze van. A báróné pedig, akinek tavaly még hevesen udvaroltam, hirtelen megőszült és visszavonult a társaságtól . . . Általában kezd előttem furcsa lenni ez a világ. Már alig merek valami régi ismerősöm felől kérdezősködni. A felelet csaknem mindig az : »Meghalt«. És ilyenkor az ember összeborzong. A gyerekek pedig a nyakunkra nőnek és ők kormányozzák most a világot. Egy ideig győztem, hogy lépést tartsak az élettel és sorba letegeztem azokat, akik évről-évre feltűntek és valamire vitték. De most már nem bírom tovább. Olyanok lettek az idén híres, komoly emberekké, akiket még pólyában láttam. Néha megesik ugyan, hogy tetu-poharat iszom velük, de ilyenkor mindig eszembe jut a régi pelenka-szag. És a nőkkel még nagyobb baj van. A múltkor a vállamra üt bizalmasan egy bálkirálynő és ezt mondja a szemembe : »Emlékezik-e még a kis Lolára, akinek franczia alvó babát vett a születése napjára ? . . . Az a kis Lola én vagyok«. Majd a föld alá sülyedtem meglepetésemben. Ervin: A kis Lola ? Ismerem. Egy gyermekbálon találkoztam vele. Akkor még jó volt a lábam és vele tánczoltam. Egészen kis leány magának keresni az annektált tartományokban. Lefoglalja magának tehát az egyetlen ipari piacot, amelyre nekünk lenne szükségünk, ha majdan megteremtjük a magyar nagyipart. De hát lehet-e nagyipart teremtenünk, ha kereskedelmünk és iparunk teljesen, kiszorul a Keletről, egyszerűen azért, mert képtelen a versenyre ? S micsoda kilátásaink nyílnak az önálló vámterület korszakára, amikor mezőgazdasági terményeinkre már nem igen szorul Ausztria, ellenben mi igenis rászorulunk az ő iparára ? Ausztria talált magának piaczot, ahol kárpótolhatja magát a Magyarországon esetleg elvesző exporttöredékért. De hol találunk mi kárpótlást a sokkal nagyobb mértékben elvesző osztrák mezőgazdasági piacért ? Mit csinálunk a mi külön vámterületünkkel, ha mezőgazdasági terményeinkből nem tudunk pénzelni ? Miből vásároljuk majd az itthon gyártandó ipari termékeket, amelyekkel még magas vám mellett is konkurrálni tud az osztrák ipar, mert Boszniában szerezhet magának kártérítést ? Nincs, egy csöpp örömünk sincs és nem is lehet az annexió fölött. Mert, fájdalom, elmulasztottuk az egyetlen lehetőséget, mely a helyzetet a mi javunkra megfordította volna. Ha kormányunkban meg lett volna a bátorság tiltakozni az annexió ellen, amíg nem biztosíttatott Bosznia és Herczegovina föltétlen hozzácsatolása Magyarországhoz, akkor egy csapással megnyílt volna előttünk Magyarország gazdasági függetlenségének a jövője. Bosznia és Herczegovina mint magyar terület a mi fogyasztó piaczunkká lett volna s ipari fejlődésünk számára valóságos kincsesbánya. Bosznia és Herczegovina kizárólagos birtokában, vidáman s a siker biztos reményével készülődhettünk volna a vámelkülönülésre. S Ausztriának lett volna oka az orrvérzésre. De hát elképzelhető, hogy ez a korvolt még és oly nehezen tudom magam elé képzelni mint bálkirálynőt. A kamarás : Már menyasszony. Ervin : Ki veszi el ? A kamarás : Balázs Pisti. Ervin : Kicsoda ? Balázs Pisti ! Hiszen ez az a gyerek, aki fejbeütött a labdaverővel. Mióta nőtt meg annyira ? A kamarás : Csodálkozik ! Mit szóljak én, aki még a Balázs Pisti anyjának a keresztapja voltam ! (Az órára néz.) Már három óra. Illenék lefeküdni. Ervin: Még ne, nagypapa ! Sok mindenfélét szeretnék kérdezni. .. Milyenek ma a bálok ? A kamarás : Évről-évre szomorúbbak. Az emberek nem tánczolnak, hanem ácsorognak, a legjobb esetben beülnek a kártyaszobába. Ervin : Akkor mi szükség van bálkirálynőkre ? A kamarás : Talán azért, hogy másnap beinn legyen a nevük az újságban. Ervin : A nagypapa mindig lehűti az embert. Én az életet forró álomnak képzelem és irigylem önt, hogy benne élhet, hogy pezsgőt ihat, tánczolhat, szép asszonyoknak, leányoknak udvarolhat. Csak élni szép, csak élni jó. És hogy van az, hogy akik igazán élnek, szidják az életet, mint a bokrot ? A kamarás . Mert nagyon jól ismerik. Az élet a legreménytelenebb küzdelem. Hiába csinál az ember akármit, jönnek az évek és leigázzák. Hiába ész, erő, szépség, akarat, mindenki egyformán öregszik meg. Egy nap észreveszi, hogy már nem lát, hall olyan jól, mint addig, hogy hamar fárad, hogy túlságosan kívánja az ágyat, hogy az emlékezete meggyengült. Hiába sző nagy terveket, érzi, hány ily kérdésben opponál Bécs akaratával ? S elképzelhető, hogy most már, a fait accompli-val szemben sarkára áll s megvédi közjogaink mellett közgazdasági érdekeinket ? Mire nekünk eszünkbe jut kivenni részünket Bosznia piaczából, az osztrák már rég lefoglalt előlünk minden kaput, a melyen bejuthatnánk. Boszniát és Slerczegovinát az osztrák ipar kedvéért annektálták s az osztrák gazdasági érdekszférába kebelezték be. S ebben az osztrákoknak kezükre járt az a kormány, mely Magyarország függetlenségét és gazdasági felvirágoztatását ígérte. Ilyen szolgálatot Ausztriának még nem tett soha magyar kormány. Segített nekik lánczot emelni a magyar érdek ellen, miután már gondoskodott muníczióról a kvótaemeléssel és gondoskodni fog őrségről a létszámemeléssel. Magyarország pedig koldulhat az ilyen bosnyák politika után. AZ ÚJSÁG Péntek, október 16. BELFÖLD. Minisztertanács. Ma déli egy órakor az országháza épületében minisztertanács volt, amelyről a kormány félhivatalosa azt írja, hogy a legutóbbi minisztertanács óta felhalmozódott folyó ügyekkel foglalkozott és hogy a választói jog reformjának kérdése e minisztertanácson nem került szóba. Városi tisztviselők kérelme. Ma délelőtt az ország házában a törvényhatósági joggal felruházott és a rendezett tanácsú városok tisztviselői nevében küldöttség tisztelgett Wekerle Sándor miniszterelnöknél és Andrássy Gyula gróf belügyminiszternél a szóban forgó tisztviselők tegnapi gyűlésének határozatával. A küldöttség soraiban voltak Lovászy Márton, Szilassy Zoltán, Kelemen Samu és Mansdorff Géza báró országgyűlési képviselők. Wekerle Sándor miniszterelnök a gyűlési határozatot és kérelmet átvéve, a többi között ezeket mondotta : — Gondoskodtam arról, hogy az ország teherviselő képességének határai között módunkban legyen a városok anyagi helyzetén segíteni, már csak azért is, hogy a városi tisztviselőknek helyhogy már gyönge a kivitelhez és az ember kezdi visszafelé nézni az életet ; nem azt, ami lesz, hanem azt, ami elmúlt. És az ember ilyenkor sírni szeretne . . . Ervin : Én legalább nem fogok megöregedni. Az apám is huszonhat éves korában halt meg. Csak legalább ismerném az életet, hogy ne vágynék annyira reá! Örökké le vagyok itt lánczolva és álmodom az életről, amely nem az én számomra virágzik. A kamarás : Mondok magának valamit. .. de adja a kezét rá, hogy nem fog szólni senkinek. Ervin: Szavamat rá. A kamarás : Megházasodom. Ervin (meglepetve) : De nagypapa ! A kamarás: Tudtam, hogy össze fog szidni érte. Kár, hogy megvallottam. Ervin : Legalább mondja meg, hogy kit akar feleségül venni. A kamarás : Maga persze most azt gondolja, hogy az én koromban minden házasság könnyelműség. Talán titokban már ki is nevet, hogy valami fiatal, bolondos csitri leány elcsavarta a fejemet és a kamarási czimem fejében hajlandó ideadni tizenhét tavaszát. Ilyen ostoba nem vagyok és csak annyit mondhatok magának, hogy észházasságot kötök. Ervin : Nem szükséges magát mentegetnie. Mondja meg inkább, hogy kit szemelt ki feleségül. A kamarás : Egy egyszerű és hozzám illő korú leányt. Huszonnyolc éves. Rendes, takaros, takarékos, okos és megbízható nő. És a mi fő : gyöngéd. Az én koromban az emberek már nem vágynak viharos szenvedélyekre. Gyöngédségre vágyunk, mint a gyermekek vagy a betegek.