Az Ujság, 1908. november/1 (6. évfolyam, 262-274. szám)

1908-11-01 / 262. szám

. A külpolitika terén a korona sokkal koncziliánsabb. Hogy ennek az útja si­mább legyen, ezért még vonatra is ül és Budapesten lakik. S az ügy sikerült, az annexió be van véve, mint a pirula, s a felséges udvar megelégedetten itthagy bennünket, mintha sohasem is lett volna itten. Hát így átlátva a szitán, csak hálá­sak tudunk lenni koronának és kormány­nak egyaránt, de illúzióink nincsenek. Ez csak taktika volt mellékes czél érdekében, de nem magyar nemzeti politika az udvar­tartás irányában. Vágy­­ van-e a koalí­­cziós kormány programmjában valami a nemzeti ellenzék régi tételéből, mely külön magyar udvartartást, vagy az Udvar itt idézésének legalább minimá­lis szabályozását követelte, a szerint, hogy Kossuth Ferencz-e a vezér vagy Andrássy Gyula ? Noha erről a kérdés­ről nem intézkedik tiltólag a paktum, noha minden nemzeti követelésnek le­kötése mellett ez kínálkozik önként re­­kompenzáczióul, a koalícziós uralom há­rom esztendeje alatt az udvartartásról árva szó sem esett, s bizony ezentúl sem fog esni. A koalíczió nem mer megmoz­dulni a nemzet javára, csak ha bosnyák annexióról van szó, annak a szolgálatában meri javasolni a nemzeti hiúság lekenye­rezését, de tiszta helyzetet teremteni a nemzeti jog és méltányosság alapján a korona szabadságának lekötésével, erről nem lehet szó addig, a­m­íg Wekerle alatt a koalíczió vitézei remegnek, hogy ki­találnának potyogni az abszolút szolgai megbízhatóság nimbuszából. Nem szívesen foglalkozunk ezzel az ügygyel. De kötelességünk hangot adni a ténynek, hogy noha a nemzet nagyon örült és nagyon boldog volt, még sincsen egészen elámítva. Még mindig nyitva a kérdés: hát csak annyi jussunk van királyunkhoz, a­mennyit az abszolút aka­rat és a politikai mérlegelés nekünk jut­tat ? A czivillista — hogy materialisták legyünk — azért paritásos, hogy ne is kívánhassuk annak Magyarországon való elköltését, noha a közös költségeknél már befogadott elv, hogy abból a kvóta ará­nyában kell Magyarország közgazdaságát is részesíteni. A negyvenéves király­jubileum három napra adott nekünk ki­rályt, s a bosnyák annexió két hónapra ! Lehet-e ezt keserűség nélkül elgondolni, s szabad-e elgondolni hangos, férfias szó nélkül ? Mikor jön megint a király ? Ezt a kérdést kell fölvetnünk, mikor a király távozik. Ettől függ, vájjon a puszta spekulatív itt idézésnek mégis maradtak-e érzelmi nyomai vagy sem. Lehetetlen, hogy a király olyan hidegen távozhatik, a­hogy jött. S ha a feszültség csak egy kicsit engedett, a kormánynak nem sza­bad egy második annexióra várnia. •— következetesen rajta kell lennie, hogy a magyar nemzet jogához és királyához in­tézményesen is jusson. I­gyen vitéz ember ! — mondta mekegő neve­téssel a legény. Rabinovicznak oka volt reá, hogy rossz­kedvű legyen és az inas bizalmaskodása való­sággal felbőszítette.­­—Én magának ur vagyok ! Érti ? Ur! — Jól van, Rabinovicz bácsi úr, üljön le, mig bejelentem. A méltóságos éppen fürdő­ben van. A legény fölvett az asztalról egy nagy ezüsttálczát és bevitte a lakásba. A tálczán volt a méltóságos ur reggelije : tea, vaj, tojás, sonka, gyümölcs. Még méz és vörös bor is kellett neki reggelire. Rabinovicz úr leült egy öblös nagy kosárszékbe. Ez neki törzshelye volt. Itt szokta ő idejének tekintélyes részét eltölteni. A­mint leült, orrára tette a szem­üvegét és figyelmesen megnézte a kikészített rinoczeroszfejet, mely a vadásztrófeumok kö­zött pompázott. Százszor is látta már, de mindig újból meglepődött azon, hogy a furcsa állat két szarvat visel az orrán, a­mi Rabinovicz úr véleménye szerint nem lehet nagyon kel­lemes. A fürdőszobából vízzuhogás és a méltó­ságos úr jókedvű prüszkölése és dúdolgatása hallatszott. A jóérzésnek ez a hangos meg­nyilatkozása megint dühbe hozta az öreget. Hogyan él odabenn az az ember ! Hogyan él, az ő, a Rabinovicz pénzén ! Délben kel, ki­­lenczfélét reggelizik és rinoczerosz-fej­eket sze­gez az előszobája falára... ő pedig, Rabi­­k­ovicz, fűtetlen szobában alszik, az Egyenlő­ség -kávéházban reggelizik és vért izzad, ha arra gondol, hogy sohasem fogja visszakapni a tenger­pénzt, a­mit ennek az embernek kölcsön adott. Sándor megint megjelent az előszobában. — Parancsoljon befáradni ! — mondta gyanús udvariassággal. Az öreg valamit morgott, a­mit, az egy akasztófa szó kivételével, nem igen lehetett megérteni és döngő léptekkel bement a sza­lonba. A két szeme villámot szórt. A méltóságos úr a velenczei kandalló mel­lett állott, zsebre tett kezekkel, vastag szivar­ral a szájában. A reggelijét már megette. Hosszú, délereg termetén világoskék pijama­­ruhát viselt. A szemén monokli csillogott. Csinos ember volt, csak a koponyája volt olyan furcsán csúcsos, mint a kókuszdió. — Mondja, kedves Rabinovicz bácsi, tet­szik magának ez a Ruyder-kép ? — kérdezte. — Tegnap vettem, félig ingyen, ötszáz frankért. A kép egészen fekete volt, a feketeségéből vörhenyes lámpafény csillogott elő, mely vissza­tükröződött valami fekete vízben. A méltóságos úr látható élvezettel nézte a festményt. Rabinovicz azonban botjával a padlóra ütött. Már a rinoczerosz-fej is nagyon fájt neki, de ezzel a Ruyderrel végleg betelt a mérték. — Kérem a lássan, — mondta a haragtól remegő hangon — most már elég volt! Én tudom, hogy a pénzem odaveszett. Méltó­ságod nagybátyja hatvanegy esztendős korá­ban ikreket­ kapott. Onnan nem fog örökölni méltóságod egy ütyinget sem. Az én pénzem odaveszett. De bolonddá nem engedem maga­mat tétetni! Csődöt fogok kérni méltóságod ellen. Erre a becsületszavamat adom. Méltó­ságod alkalmasint nem tudja, hogy mi az a csőd. De majd meg fogja tudni. Erre a be­csületszavamat adom. A méltóságos úr csodálkozva és részvét­tel mérte végig a haragos öregét. Aztán busán bólintott a fejével. — Szegény barátom, — szólt én min­dig mondtam, hogy ön nagyon is naiv és fan­tasztikus ember. Eszes ember, de fegyelmezet­len és inkább hallgat a szívére, mint az eszére. Az ilyen ember legyen költő, de ne legyen bankár. Mert előbb-utóbb el fogja veszteni a pénzét és, a­mi talán még annál is rosszabb, el fogja veszteni hitét az emberekben. A méltóságos úr az utóbbi szavaknál Rabinoviczhoz lépett és jóakaróan a vállára tette a kezét. Az öreget pedig a guta kerül­gette. — Kérem a lássan, ne bolondozzon velem a méltóságos úr ! — kiáltotta.­­*■ Kedves Rabinovicz, — szólt hideg nyugalommal a házigazda — ön az imént becsületszavát adta, hogy csődöt fog ellenem kérni. Ha ön tisztességes ember, — és én azt hiszem, hogy az —­ akkor be is fogja váltani a szavát. — Mérget vehet rá, hogy beváltom ! — Erre tehát kár több szót vesztegetni, ön azonban dühbe jött az imént, midőn azt mondtam, hogy naiv és fantasztikus ember. Pedig semmi sem könnyebb, mint hogy ezt bebizonyítsam. Hallgasson rám öt perczig, ez a tanulság nem kerül pénzébe. A méltóságos úr szivarokat tett Rabino­vicz elé, az öreg azonban egy megvető moz­dulattal visszautasította. A méltóságos ekkor mosolyogva mondta : — Ön, ugyebár, azt hiszi magáról, hogy jó üzletember. Rólam pedig meg van győ­ződve, hogy esztelen, költekező ember vagyok . A dolog azonban fordítva van és én súlyt vetek rá, hogy ön ezt megtudja, ön bizony­talan remények fejében egy nagy vagyont költött reám. Valósággal kidobta a pénzét, a gyermekei pénzét, az ablakon. Ha ez nem volt esztelen költekezés, Rabinovicz úr, akkor nem értek a dologhoz. A nagybátyám öröksége hipnotizálta önt, mint a gyermeket a szivár­vány. Ha ön nem fantasztikus ember, Rabi­novicz úr, akkor nem tudom, hogy kicsoda az. Én pedig . Öt esztendő alatt közel kétszázezer AZ Ú­JSÁG­Vasárnap, november 1.­ BELFÖLD.­ ­ A nagyszerb izgatás. A Reichspost ma ismét hosszabb czikket ir a nagyszerb propaganda és a függetlenségi párt között volt viszonyról, fentartja Kossuth Ferenczre a dologban való részessége miatt hangoztatott vádjait s Kossuth­­ Ferencz egyik 1905. évi hírlapi czikkére hivat­kozik, a­melyben Kossuth azt írta, hogy a — monarchia ellen irányult — szerb-bolgár vámunió eszméje Magyarországon nem antispatikus. A Vaterland, segédkezik a Reichspostnak s távira­tokat is közöl. Ezekre nézve a kormány egyik fél­­hivatalosa kijelenti, hogy azok a híresztelések, nevezetesen hogy Kossuth Ferencz kereskedelem­ügyi miniszter a nagyszerű, valamint az olasz irredentista, mozgalommal érintkezésben volt, valót­lanok és így minden ezzel­ összefüggő állítás tel­jesen légből kapott. A Vaterland-ban közölt táviratváltás egyszerűen udvariasság volt. Zágrábból jelentik, hogy a horvát-szerb koalíczió végrehajtó-bizottsága legutóbbi ülésén elhatározta, hogy a »Budapest­« ellen sajtópert indít, mert október 6-iki számának vezérczikkében azt írta, hogy a horvát-szerb koalíczió 100.000 dinárt kapott Szerbiából választási czélokra.­­ Boszniai küldöttség a királynál A boszniai és h­erczegovinai szerb önálló párt küldöttsége ma délelőtt tizenegy órakor volt kihallgatáson a király­nál, hogy átadja azt a memorandumot, a­melyben az annexió alkalmából a királyt alattvalói hűsé­géről biztosítja s felsorolja az annektált tartomá­nyok szerb népének kívánságait. A küldöttség vezetője Dimitrievics Lázár dr. szerajevói orvos volt, tagjai néhány pap, tanító, kereskedő és föld­­mives. A földmivesek nemzeti viseletükben jöttek s a király nagyon megnézte a varrottas és sujtásos népviseleteket. Dimitrievics Lázár dr. a következő beszédet mondotta: — Császári és apostoli királyi felség! Az önálló szerb nemzeti párt és egész hazánk képvisele­tében megjelentünk felséged legmagasabb trónja előtt, hogy gyermeki engedelmességgel átnyújtsuk ezt a feliratot, a­melyben köszönetet mondunk azért, hogy felséged elhatározta a Habsburg-ház szuverén jogait hazánkra kiterjeszteni és egyúttal hazánknak alkotmányos berendezést adományozni. Kifejezést adunk továbbá rendíthetetlen hűsé­günknek és kérjük felségedet, hogy atyai gondos­kodását, melyben a magasztos osztrák-magyar monarchia annyi népe részesül, határtalan kegyel­mével fordítsa hazánk felé is. Fogadja, felséged hódoló bálánkat, valamint a Habsburg-ház dicső­séges trónjához való rendíthetetlen hűségünk és ragaszkodásunk kifejezését, melyet e bizottság úgy a saját, mint a szerb önálló néppárt nevében, valamint hazánk összes vidékei nevében tolmá­csolunk. Zsivió ! Zsivió ! Zsivió ! A király figyelemmel hallgatta az üdvözlő beszédet, azután a következő feleletet olvasta fel: — Saját és küldőik nevében kifejezett lojális és hazafias érzelmeiket szívesen veszem tudomásul. Legyenek meggyőződve, hogy atyai gondoskodá­somban épp úgy részesíteni fogom hitsorsosaikat, mint Bosznia és Herczegovina többi lakosát. Hazájuk fejlődése és jóléte az a czél, melynek elérésére kormányomnak mindenkor kötelessége lesz törekedni. Közöljék honfitársaikkal üdvözle­temet !

Next