Az Ujság, 1909. március/1 (7. évfolyam, 51-61. szám)
1909-03-02 / 51. szám
Előfizetési árak: Egész évre......... 28 k. — 1. Félévre ... ......... 14 » — » Negyedévre ..... 7 » — » Egy hóra ......... 2 » 40 » . Budapest, 1900. VII. évfolyam. 51. szám. Kedd, márczius 2. Egyes szám ára helyben és vidéken 10 fillér.AZ ÚJSÁG SZERKESZTŐSEG: Budapest, Rákóczi-út 54. sz. Telefon 56—16. KIADÓHIVATAL: Budapest, Rákóczi út 54. sz. Telefon 162-63 és 58-03. Megjelen hétfő kivételével minden nap, ünnep után iI. ROVÁS: Szerbiát tehát megbékítjük gazdasági előnyökkel. Azaz Szerbiát is. Mert hogy Törökországot már megbékítettük, az nem titok. Hogy Montenegrót szintén megbékítettük ugyanúgy, az titok ugyan, de mindenki tudja. Békítettünk és békítünk úgynevezett gazdasági előnyökkel, amimagyarán annyi, hogy fizettünk és tovább fizetünk, mint a köles. Mindenkit megfizetünk, aki duzzog az annexió miatt, s reánk háborús arczőt vág. Bolond lett volna Szerbia, ha nem adja heteken át az élethalál-háborúra elszánt haragost. Most pénzt fog kapni és kegyelmez nekünk. Nekünk, a rettentő hatalmú rettenthetetlen nagyhatalomnak, mely annál a pénznél, amit utólagzsarolnak ki tőle, előlegesen sokkal kevesebbért is megvehette volna, az okkupáczió helyett a fölösleges annexió-jogczimet, anélkül, hogy ráadásul a szandjákot és hatalmi tekintélyét is odaadta volna.* — Hát ez a baj ! — mondja Andrássy, mikor Justh az új rendszer fontosabbik politikai fórumán, a folyosón kijelenti, hogy igenis, ő és társai ragaszkodnak az önálló bankhoz. Pedig mégsem ez a baj. Nemcsak azért nem, mert Justh és társai benn a teremben végül sem fognak az önálló bankhoz komolyan ragaszkodni, hanem azért nem ez a baj, mert még ha ragaszkodnának is, ők csak következetesek és elvhívek lennének. A valódi baj az, hogy Andrássy, mint az aktív hatvanhetesek vezére, az egész új rendszeren át máig mindig úgy kaczérkodott a negyvennyolczasokkal, mintha az áttérés az ő elveikre, Andrássyékra és az országra nézve nemcsak lehetetlen, hanem nehéz sem lenne. S aztán az a baj, hogy Andrássy mindezt csak azért csinálta, hogy a negyvennyolczasokat elaltassa s szép simán a hatvanhetes alapra csalja. A legfőbb baj pedig, hogy ez a csalás végre kisült. Ami különben még nem jelenti azt, hogy utóbb is nem sikerül. * •— Wekerle el akarta napoltatni a Házat, már pedig ezt nem lehet megengedni! — Ezzel a hadikiáltással dulful a Justh-frakció, s egyben, miután a Ház még tényleg együtt van, azt is jelzi, hogy az elnapolás megengedhetlen veszedelmét neki sikerült a hazáról elhárítani. De honnan vették Justhék, hogy a haza ebben a veszedelemben forgott ? Erre semmi egyéb alapjuk és bizonyítékuk nincs, mint hogy Wekerle az elnapolásnak még csak gondolata ellen is már vagy egy héttel ezelőtt a leghatározottabban tiltakozott. Vakmerőség. írta Kálnoki Izidor. A kapitányra került a sor, a mi rejtélyes kapitányunkra, hogy elmondja élete legvakmerőbb cselekedetének történetét. Tessék csak elképzelni, mekkora izgalom fogott el mindannyiunkat. Egy ember, akinek egész élete a vakmerőségek vakmerő lánczolata, aki félelmes és ijesztő minden cselekedetében, aki megjárta a műveit és műveletlen világokat, aki egyenesen szabadúszó a kalandos vakmerőségek óczeánjában, most el fogja mondani veszedelmekkel spékelt élete legvakmerőbb cselekedetét ! A légy zümmögését is meg lehetett volna hallani a szobában, ha véletlenül nincsen tél, amikor természetszerűen nincsenek legyek. Szinte láthatóan égnek meredt a hajunk. Csak a csúfképű piktoré nem. De neki könnyű dolga volt, mert nincsen is haja. Cinikusan szólalt meg tehát epés barátunk: — Ereszd csak meg a história zsilipjét. Fogadni mernék, hogy egy régi, rossz franczia novellát ad be nekünk. És fürödni fogunk a vérben és borzalmakban. A kapitál 13' fölényesen mosolygott. Mert ha ő mosolyog, kizárólag fölényesen mosolyog. — Bolond beszéd, ostoba beszéd. A vérontásnak semmi köze se a bátorsághoz, se a vakmerőséghez. Bátorságból sohase öl senki, legfeljebb rosszaságból vagy félelemből. A legtöbb gonosztettnek a gyávaság a rugója. A piktor mozgott . E — Ej, a vakmerőség mindig pusztít és sohase épít. A teremtéshez megfontolás való, a vakmerőségnek pedig rombolás a gyümölcse. — Sári-fári — mondta a kapitány. —Vakmerőség, hogy úgy mondjam, nincsen is a világon. Mert ha valaki egy megvadult oroszlánnal puszta kézzel bírókra kel, az se vakmerőség. Az vagy szomorú kényszer, vagy még szomorúbb őrület. Mert a megszorult ember bolond volna, ha az oroszlánnal szemben is nem védelmezné az életét, amikor megtámadja. Ha pedig nem támadja meg, még a bolond is kétszer meggondolja, mielőtt nekimegy. Az ilyen dolgokhoz tehát semmi köze a bátorságnak. Sőt a haditettekhez sincs sok köze. A háborúban többnyire nem is jut hozzá az ember, hogy bátor legyen vagy vakmerő. Csak akkor fanyalodik rá, amikor nincs meg a kedvező lehetőség, hogy kár nélkül gyáva is lehessen. — Tehát nincsen is bátorság a világon, hős kapitányom ? — kérdezte a piktor gúnyosan. — De van. Azonban csak olyankor, ha muszáj. Kivéve egy dolgot, amelyben mindig van vakmerőség. Még akkor is, ha ez a vakmerőség nyilvánvaló ostobaság. És ez az egér dolog a szerelem. A kapitány most körülnézett, mintha azt várta volna, hogy erre a váratlan mondásra egyikünk-másikunk lefordul a székről. De mivel senki se fordult le a székről, a kapitány folytatta : — Becsületemre mondom, csak a szerelemben van vakmerőség. — Egyéb bizonyítékod nincsen ? — kérdezte a keserű piktor. A kapitány az ilyen rosszmájú megjegyzések alkalmával mindig nagyot hall. Folytatta tehát, mintha mi se történt volna. — S most kezdődik az én történetem. Az életem legnagyobb vakmerőségének a története. Nagyot fújt most. — Húsz éves voltam. Képzelhetitek, hogy nem mai történet, amit elmondok. Ma már az ősz dere ül a fejemen, de azért úgy emlékszem minden részletére, mintha tegnap lett volna. Tehát fiatal legény voltam, hogy ne mondjam sihedet, s egy fiatal házaspárnál laktam hónapos szobában. A Kinizsi-utczában volt, egy csöndes kis házban. Ma már oda se találnék, vagy ami még valószínűbb, az utcza sincs már meg, s a ház még kevésbé. Az ember valami kézműves volt. Azt hiszem, kovács. Mindenesetre valami vasmunkás. Az asszony meg olyan igénytelen szőke kis asszonyka. Se nem csinos, se nem fut, se nem nagyon kívánatos, se nem visszataszító. Olyan tucatasszonyka volt, akit az ember szívesen megnéz, amikor eléje kerül és könynyen elfelejt, amikor nem látja. Lusta kutya voltam én már akkor is. Már tudniillik annyiban lusta, hogy vasárnapokon bizony ellustálkodtam az ágyamban délig is. Hát egy vasárnapon volt és én az ágyamban feküdtem. Dél felé járt az idő. Nyár volt és meleg. Valami nagy forróság volt a levegőben és a véremben. Egyszer megnyílik az ajtó és bejön hozzám az asszony. Amikor belépett hozzám, nyitva hagyta maga után az ajtót. Tárvanyitva. És én beláttam a másik szobába, az ő szobájukba. Ott ült a kovács barátom egy kis asztalka előtt. Borotválkozott. A szappanos képén szorgalmasan babrált az éles szerszám, s igazán mulatságos volt, ahogy a borotválkozó ember a kés alatt az arczát fintorgatta. Egyszer fölfújta a pofáját, aztán félrefordította a képét, majd meg lehúzta a bőrét, már ahogy a borotválkozó ember szokta. Semmi kárpótlás! A nemzeti korszakban lassacskán leszoktunk arról, hogy a képviselőház külpolitikai kérdéseket firtasson. Különösen olyan kérdéseket, amelyek közvetve Bécsben, közvetlen pedig a kormánynak okozhatnának kellemetlenséget. Hisz még az annexió kérdésében is meglapultak s szinte suttyomban siklottak át a kérdésen a delegácziókban, ahol pedig — az osztrákok példája mutatja — alkalom is, ok is lett volna bőven bizonyos kérdések felvetésére s bizonyos elhatározások és cselekedetek számonkérésére. Hetek óta háborús kilátások riogatják a nemzetet. Bárhogy titkolják, tudjuk, hogy közel a szerb és montenegrói határhoz csapatösszpontosítások történnek s hogy minden pillanatban készen várják az illetékes helyeken a mozgósítási parancsot. A legelemibb kötelessége ilyekor a népképviseletnek, hogy egyrészt tájékozást szerezzen az országnak a helyzetről, másrészt tanú jelét adja annak, hogy a béke és háború eldöntésében az ingerencziának őt megillető részét gyakorolni tudja is, akarja is. A koalíciós parlament nem kiváncsi arra, mi történik az ország határain, nem érdekli, hogy tömérdek magyar vér és magyar pénz forog kockán, hanem rábízza az ország sorsát vakon és meghunyászkodva Aerenthalra. A bécsi parancsra adni fog pénzt és katonát, de ahhoz nincs és nem lesz bátorsága, hogy véleményt mondjon és direktivát adjon a kormánynak. A népképviselet e mulasztását a főrendiházban pótolta ma Tisza István gróf, a midőn az újonéz vita keretében megrajzolta a külpolitikai helyzetet s megjelölte azt az álláspontot, a melyet a magyar érdek úgy a pillanatnyi, mint egy később beállható helyzetben követel. Politikai megfontoltság, diplomatikus mérlegelés, de egyúttal jogos önérzet hallatszott ki szavaiból a magyar álláspont megrögzítésében s a miniszterelnök kénytelen volt ez álláspont jogosultságát és Lapunk mai száma 33 oldal.