Az Ujság, 1909. június/1 (7. évfolyam, 128-140. szám)

1909-06-01 / 128. szám

Budapest, 1909. Előfizetési árak: Egész évre.......... 28 k. — 1. Félévre .............. 14 » — » Negyedévre ......­ 7 » — » Egy hóra .......... 2 » 40 » Egyes szám ára helyben és vidéken 10 fillér. Kedd, j mil­us 1. SZERKESZTŐSÉG­: Budapest, Rákóczi-út öl.­ez. Telefon 56—16. KIADÓHIVATAL: Budapest, Rákóczi­ út 54. sz. Tolelaa 162-03 és 68-03. Meljjelen hétfő kivételével minden nap, ünnep után is. KOV­ aS. A­mit a bécsi Presse a császár elé csempé­szett függetlenségi memorandumról ír, azt nem illik elhinni. Bizonyíték, hála Istennek, nincsen, s a szégyenletes volta miatt magunk is segí­tünk a letagadásban azoknak, a­kiknek érdekük a tagadás. Azt mondja Kossuth, hogy ő nem tud róla s nem is hiszi. Bravó, ezen az alapon is le lehet tagadni. Azt mondják, hogy a­ki az udvart ismeri, tudhatja, hogy ilyen memo­randum-csempészet lehetetlenség. Bravisszimó, csakugyan lehetetlenség, noha az első nemzeti föltámadáskor Andrássynak is volt memoran­duma, melyről senki nem tudott, s Bánffynak is sikerült egyet becsempészni. Schönberger Róza úrnő is tett egyet-mást, a­mi lehetetlen­ség. De hát az érdekeltek maguk azt is mond­ják, hogy az ilyen szégyenletes leszerelés és paklizás a koronával a nemzet becsapására nekik is undorító. Akkor rendben van. Mert a lapjukban nem is egyszer megírták, hogy a király csak a szentesítést tagadja meg, de ez nem vétó. Tehát nyugodtan meghozhatják a törvényt az önálló bankról, s a király azután ne szentesítse. Hála Istennek, a memorandum mese, s a memorandumban ilyen terv nem foglaltatik, a bankosok elméjében sincs, ezt a Presse csak a bankosok ujságczikkeiből eszelte ki, tehát semmi sem igaz. * Az sem igaz, é­s ezt már a Fremdenblatt c­áfolatából tudjuk meg , hogy az osztrák kormány jegyzékben fog Wiekerle terveire vála­szolni, hanem ezt legközelebb megteszi szó­belileg. Hála Istennek ! Mert furcsa volna írá­sos jegyzéket adni valamiről, a­mi a magyar kormány állítása, illetve tagadása szerint nincs is. Hiszen olvasták, hogy Wekerle semmiféle előterjesztést nem tett az osztrák kormánynak, csak pourparler-kat folytatott vele. Tehát csak szóval lehet arra válaszolni, a­mi nincsen, mert a szó a pourparler-k folytatásául tüntethető föl. * Van-e még valami nem igaz ? Hogyne. A Lloyd híradása, mely szerint Justhék egy évre kikapcsolnák a bankkérdést, ha kineve­zik őket. Semmi sem igaz, talán még az sem igaz, hogy semmi sem igaz. Igaz csak az lesz, a­mit Ausztria végül el fog fogadni, mert bo­lond ember az, a­ki jóreménység fejében pofoz­­tatja föl magát, de ha már biztosítva van a fájdalomdíj, akkor bolond ember az, a­ki holmi szégyenkezés miatt nem pofoztatja föl magát. írta Hevesi József. A Véletlen sokszor tréfát űz az ember­rel. Enyeleg vele váratlan meglepetésekkel. Mintha a Sorsnak — vagy mint Reinke a világ intézőjét nevezi : »a kozmikus intelligencziá«­­nak — néha abban tennék kedve, hogy annyi milliárd ember közül kiszemeljen magának egyet, a­kit megtréfáljon, nem remélt meg­lepetésben részesítsen. A számtalan ilyen eset közül felhozhatom a magamét. Múlt esztendőben Münchenben jártam, az Isar mellett fekvő Athénben, melyet már húsz év óta nem láttam. Természetes, hogy a sok múzeum látogatása után nem kerülhettem el a Luitpold-kávéházat sem, a­hová a művé­szek szoktak eljárni. Hogy a kávéház felé tar­tottam, eszembe jutott, miként ismerkedtem én meg itt ebben a kávéházban egy fiatal magyar művész­növendékkel, a­kinek ma euró­pai, sőt egész világra szóló hírneve van. A memóriának csodálatos varázsszerkezete szinte megelevenítette lelkem előtt azt a helyet, azt az asztalt, a­hol találkozásunk történt. És szinte fülemben csengtek a világhírű művész­nek, az akkor még nyomorgó kezdőnek mente­gető szavai, melyekkel asztalomhoz lépett és magát bemutatta. Mikor most a Luitpold-kávéházba belép­tem, egyenesen ahhoz az asztalhoz tartottam, melynek immár szerepe jutott az én vissza­emlékezésemben. Szabad volt. Leültem. Sört rendeltem. És magyar új­ságokat. De alig fogtam hozzá a hazai áldatlan viszonyok olvasásához, következett a nagy meglepetés. Valaki odalépett az asztalomhoz és jóízű magyarsággal köszöntött. A Mester volt. A világhírű művész. Ugyanaz, a­kivel itt ismerkedtem meg húsz évvel ezelőtt, e mellett az asztal mellett, dicsőséges pályájá­nak legeslegelején. Pár nap óta­­ő is Münchenben időzött, ő sem kerülhette el a Luitpold­ot, a­hol a sze­szélyes Véletlen velem hozta össze. Természetes, hogy a lelkében zsongtak itt eltöltött fiatalságának emlékei. A szárny­­bontás nagy izgalmai. A művészi álmok szí­nes lepkéi. A küzdelmek, a nélkülözések, min­den nagy pályának alapvetői. — Ott jártam a kis hónapos szobám­ban is, — beszélte a múlt emlékeinek melan­­chóliájától egészen elérzékenyülve — kerestem a Frau Grethét. De már meghalt szegény. A szobában azonban most is festőnövendék lakik. Nagyon meghatott engem az a kis szoba, melyben első vázlatát készítettem az én Sansculotte-omnak. Igaz ! Ezt a vázlatot ön­nek adtam a müncheni napok emlékéül. Rötli­­vel van rajzolva. Megvan még ? — Persze hogy megvan ! Dolgozószo­bámnak égyük büszkesége. Ha az Íróaszta­lomról feltekintek, mindig felém vigyorog kaján arcza. — Istenem, mennyi ambíczióval rajzol­tam és milyen büszke voltam, mikor díjat nyertem vele. — Szédületes karriert futott be azóta, Mester. — Bizony, álszerénység volna tagadni. Az Isten különös kegyelemmel volt hozzám. A­mi tehetséggel fölruházott, annak érvényesülésé­ről is gondoskodott. Mert nagyon sok igazi nagy tehetség kallódik el csupán csak azért, hogy nincs alkalma vagy tere alkotásaival ma­gára vonni a figyelmet. Ha ön akkor, pályám kezdetén, nem ajánl engem annak a fejedelmi udvarnak . . . — Hagyjuk ezt, kedves Mester, az ön nagy zsenialitása akkor sem hamvadt volna el a véka alatt ... És a családi élete ? — Boldog vagyok. Nagyon boldog. A feleségemet bizonyára ismeri. — Nincs szerencsém. — Oh, dehogy is nincs, ön ismeri őt nagyon jól. Ugy­e látta az én képemet : »La Florá«-t ? — Hogyne. — Nos hát, az a feleségem. — Gyönyörű kép ! Gyönyörű asszony ! — Nem szép öntől, hogy — külföldön barangolva — engem még föl nem keresett. — Csakugyan nagy mulasztás a részemről. — Mira is igen szívesen látná. — Mira ? — Igen, a nőm. — Hát nem Flórának hívják ? — Nem bizony. Nem ismeri ön a házas­ságom történetét ? — Tudom, hogy egy előkelő . . . — Oh, nem arról van szó. Az én házas­ságom művészi szempontból érdekes. Tudja, én azt tartom, hogy mindenki teljesen töltse Poshadás. A poshadt vizeken békalencse úszkál s a rothadás termékei rakódnak egy­másra. Oka: a vegybomlás, a­mely a szerves anyagokban végbemegy. Ilyen holt vizhez kezd hasonlítani a válságos politikai helyzet is Magy­arországon. S a bomlási termékek itt is napról-napra tömegesebben úszkálnak a felszínen. Az ország is, a kényszerrel egybe­tartott koalíc­ió s abban a pártok is, undorodnak már e poshadástól. De nincs, a­ki a megoldás eleven forrásával frissít­hetné fel a holt vizet. Ezért úszkálnak annak felszínén újabb meg újabb hazug­ságok, kísérletezések, gyanúsítások és becsmérlések. Mintha mérget választana ki minden politikai irány. Bizalmatlan­ság és önzés bomlasztja szét a pártokat. Terveket kovácsolnak, a­melyekről eleve tudjuk, hogy képtelenek; jelszavakat hangoztatnak, a­melyek mögött ámítás lappang; igaznak hirdetik, a­mi már messziről hazugság, s megc­áfolják, a mit a verebek nyíltan csiripelnek a háztetőkön. Nem mer senki egy őszinte, nyílt, becsületes szót mondani, a mely a válság lényegére vonatkoznék ; min­denki csak kertelget s formulákon töri a fejét, a melyek mögé valódi szándékait bujtatja. Az idő telik, a helyzet pedig elmérgesedik. Ausztriában merev elutasí­­tása mindennek, a­mi a függetlenségi pártnak támaszt adna lefelé, itthon pedig a szélsőségek csapongása oly szférákban, a­hová a higgadt elmék nem követhetik. Mintha szándékosan azon mesterkednék mindenki, hogy a kibontakozás szálai sorra szétszakadozzanak s ne lehessen megtalálni a kivezető utat a válság labirintusából. A bonyodalmak egyik állandó for­rása a kormány magatartásában rejlik. Senki sem tudja, szolidárisak-e valami­ben a kormány tagjai, s ha nem, mi az, a­mi éket ver közéjük. A koaliczió for­málisan még nem bomlott szét, a kor­mány úgy viselkedik, mintha még rendel­keznék a többséggel s mintha a ki­bontakozás szálait még mindig a kezé­ben tartaná. Holott a többség már rég züllőfélben van, s pártok és csoportok nyíltan szembehelyezkednek a kormány egyes, nekik nem tetsző tagjaival. Az egyik táborból Andrássyt, a másikból Wekerlét, a harmadikból mindkettőt szidják; a negyedikben Kossuth és Apponyi kétszínűsködése fölött botrán­­koznak meg. Az egyik napon holt bizo- Lapunk mai száma 24 oldal.

Next