Az Ujság, 1909. július/2 (7. évfolyam, 167-180. szám)
1909-07-16 / 167. szám
2 Kovacsics csendőrt, vér nélkül végződött és egyelőre szétment az európai nézőközönség. Ez a zágrábi per azonban itt maradt a nyakunkon, de talán inkább a szerbség nyakán. És folyik, folyik, folyik. Most azonban már látszik az is, hogy miért nem tekerték ki a nyakát Szerbia leszerelése után pertörléssel, vádelejtéssel, vagy más perbeli eszközzel. Érdeke van benne monarchiánknak, de az európai politikának is, hogy fenékig meglássa, micsoda csirkefogó-politikával akartak a szerb hivatalos körök bennünket háborúba keverni és egész Európát belerántani a gyalázatos vállalatba. Elsősorban természetesen Oroszországot, mely mindig ott szerepel a háttérben, mint a görög eposzokban valamely pártfogó, bujtogató és minden baleset ellen biztosító olymposi istenség. A tiszta kép előállítására Nasztics volt hivatva, aki »Finale« czimű röpiratában a múlt őszszel nyilvánosságra hozta a Szlovenszki Jug (szláv dél) czimü belgrádi forradalmi szövetség titkait. Mégpedig a mi külügyminiszterünk helyett, aki szintén ott lappangott mindig a háttérben, mint valami ellen-istenség. És kémjei révén mindent tudott. Még azt is, hogy a banjalukai szerb lap szerkesztői (akik most Aradon ülnek) szerbiai pénztől fölhevülve prédikálták Boszniában a szerb fölkelést. És akiket a mi koalíciós képviselő uraink mindenképpen ki akartak volna szabadítani a fogságból. Nasztics nagyjából ugyanazt beszéli el, amit röpiratában már megírt. De megtoldva bizonyító levelekkel, tanukkal és oly bizonyított körülményekkel, amelyek egészükben tisztába hozzák az egész aknamunka képét. Rövidre fogva mindent, Szerbiában már Karagyorgyevics Péter király trónralépésekor elkezdődött a magyar birodalmi terület s e révén a monarchia aláaknázása a Szlovenszki Jug útján, mely a belgrádi hivatalos kormány, sőt a dinasztia exponense volt. Ez volt az a keztyű, amelyet a szerb »állam« a kezére húzott, hogy a készülő dinamitmerényletektől és terrorizmustól tisztán tartsa magát. De ezenkívül a »szerb testvérek és nővérek« klubja is dolgozott. A legelső bombák Nikita montenegrói fejedelemnek s úgy látszik egész családjának szóltak és a kragujeváczi fegyvergyárban készültek. De Czetinjében megcsípték őket, alighanem egy kis bécsi figyelmeztetésre. A negus-család fölrobbantása után a nagyreményű György herczeg, Péter király fia lett volna a montenegrói fejedelem. Ez lett volna Nagy-Szerbia alapja. Ezzel párhuzamosan Boszniában és a Száva mellett is elkészült a forradalmi szervezet, sőt Belgrádban erősen sürgették a délmagyarországi szerbek szervezését is, ami, úgy látszik, nem sikerült. Egyébiránt a forradalom bombavetésekkel kezdődött volna és negyven bomba már szétküldés alatt is volt. Ki volt adva a délszláv fölkelés szervezeti statútuma is. Ezt Nasztics szívességéből fotográfiai másolatban is ismerjük. Sőt Amerikában is volt már telepük az ottani szerbek közt, ami dinamitbombák és ehhez hasonló jók beküldése irányában mutatkozott hasznosnak. Úgy kell lennie, hogy Bécsben mindezt apróra tudták és látták. Azzal együtt, hogy ezek az emberek nem hogy fölkelést nem képesek csinálni, de még egy becsületes puccsot sem. Naszticsról a lefőzöttek azt mondják, hogy ő mint kém tolakodott be a Szlovenszki Jug és a belgrádi körök bizalmába. Nasztics azt mondja, hogy ez nem igaz. Ő a czetinjei merényletnél utálta meg a kedves urakat és utálatból, valamint megtorlásból lépett nyilvánosságra, így vagy ugyen csirkefogó-összeesküvés végzetévé lett és most éles villamos világítással szolgál a tagadó és hazudozó junakoknak. És ez már érdekes, mivel van kézzelfogható tartalma. Most post festa vagyunk és bizonyos hűvösséggel nézzük ezeket a földerített aknákat. Hiszen nem nagy dolog. Ezek ugyan nem lettek volna alkalmasak nagyobb kártételekre úgy sem. De tudni jó az ilyent nekünk is, másnak is a jövendőre. Szerbia mindenesetre röstelheti, hogy forradalmi hősei csak éppen olyanok, mint hivatalos politikája. De nekünk magyaroknak még egy tanulságunk van belőle. Ugyanakkor, amikor a Szlovenszki Jugállamunk alá a dinamitot rakta, koalícziós magyar képviselő urak és más koalicziós kitűnőségek ezekkel az urakkal Belgrádban és másutt csókolóztak, s reménydús szeretettel érzületbeli szövetséget kötöttek velük. Ezt meg az igaz magyarnak jó tudni. Simi is! De most mi történjék ? Hogyan játszszanak tragédiát ? A császár egyenes parancsára csak vígjátéki színészek jöttek Párisból, Fleury és társai. Talma Bordeauxban van, Saint-Prix Parisban. Ilyen csekélység nem zavarja Napóleont. Gyorsan indul a parancs Bordeauxba és Párisba, Talma és Saint-Prix a tragédia egész »tüzérségével« négy nap alatt legyen Drezdában. És ott volt. Talmát úgy fogadták, mint valami kis királyt. De a Marcolini-palota színháza nem volt alkalmas arra, hogy ott tragédiát játszszanak. A városi nagy színházat szemelték ki erre a czélra. Az előadandó darabot maga Napoleon választotta. Racine Britannicusát, Nero — Talma, Junia — Mile Georges, Burrhus — Saint- Prix, Agrippine — Mile Mars. Az előadáson csak meghívott vendégek jelenhettek meg, Turenne gróftól ellenjegyzett, névre szóló belépőjegyekkel. A nézőtéren a szolgálatot udvari lakások teljesítették. A páholyokban csak uralkodók és királyi herczegek ültek ; a földszinten legkisebb rang volt a tábornok. Az utczák tömve voltak a legelőkelőbb idegenek százezreivel, akik közül sokan egy-egy vagyont kínáltak egy belépőjegyért a színházba, amit természetesen nem kaphattak meg. Bent a színházban királyok tapsoltak a császár színészeinek. Kint az utczákon az összesereglett Európa tapsolt a királyoknak, akik e pillanatban maguk is egy nagy tragédia első felvonását játszották. A császár drezdai tartózkodása alatt a franczia színészek voltak a legünnepeltebb, a legirigyeltebb halandók. A szász főnemesség ünnepségeinek ők adtak díszt és a szó szoros értelmében — előkelőséget, mert oda ment mindenki, ahol Talma, Fleury vagy Georges kisasszony megjelent. Az ünneplő paloták termei királyokkal teltek meg. Az osztrák császár és a császárné, vagy húsz herczeg és uralkodó fejedelem és maga a nagy hóditó, akit mindenki várt és a ki mindig utolsónak érkezett. A weimari herczeg estélyén Napoleon karszékben ült, előtte királyok állottak. Mile Georges mosolyogva súgta Talmának : »Nézd ezeket a királyokat! A császári sas kamarásai«. A színészek az udvarnál csak háromszor játszottak hetenként. A császár engedélyt adott, hogy a többi napokon előadásokat tartsanak a városban a saját hasznukra. Fényes ajánlatokat kaptak a színészek. Talmának, Mile Georgesnak tizenötezer frank fellépti díjat kínáltak. De Talma megakadályozta ezeket az előadásokat : én ő felsége a császár parancsára és szolgálatára jöttem Drezdába. Úgy tekintem magamat, mint aki ő hozzá tartozik. Nem játszhatom a városban pénzért. Ő felségének nem lehet szándéka, hogy Drezda városával fizettesse meg azokat, akik az ő személyéhez tartoznak. A császárnak elmondták a történteket, de nevet nem említettek. — Ez Talma ! — kiáltotta a császár. — Nos, vallják be, ugye hogy Talma ? Ráismerek ! Jól van, nagyon jól van ! A drezdai szép napok véget értek. A színészek parancsot kaptak, hogy menjenek vissza Párisba. A Marcolini-palota udvara föloszlott. Napóleon elindult arra az útra, amelyen elveszítette koronáját. Oroszországból visszatérve, egy darab papirosra írta azt a néhány sort, amelynél nagyszerűbbet alig irt még le halandó kéz . »Miután a szövetséges hatalmak kijelentették, hogy Napóleon császár az egyetlen akadálya az európai békének. Napóleon császár — híven esküjéhez — kijelenti, hogy a maga és örökösei nevében lemond Francziaország és Olaszország trónjáról, mert nem ismer olyan áldozatot, ha életébe kerülne is, amelyre kész ne lenne Francziaországért«. Ezernyolczszáztizennégy márczius harmincnegyedikén a fegyveres Európa elözönlötte Páris utczáit. A külvárosokban orosz és porosz katonák tábori tüzeknél főzik a levest és a párisi polgárság kíváncsian állja körül az idegen katonákat. A szövetséges királyok, Ferencz császár, Sándor czár és Vilmos király a Tuilériákban alszanak. A Théatre Francais bevétele ezen a napon (A férjek iskoláját játszották) kétszáznegyvenöt frank. Egész Páris az operába tódul, ahova az orosz czárt és a porosz királyt várják. Dörgő taps, leírhatatlan lelkesedés fogadja az idegen uralkodókat. A falak megreszketnek a harsány kiáltástól : »Éljen Vilmos ! Éljen Sándor ! Éljen XVIII. Lajos ! Éljenek a Bourbonok !« Az opera nyitánya után az egész közönség tombolva követeli az »Éljen IV. Henrik . . .« kezdetű dalt, amelynek minden strófája után kitör a falrengető taps. Kendők, kalapok lengenek az egész nézőtéren, az emberek ölelkeznek, mintha most — a visszaállított Bourbon-királyság égisze alatt — kezdődnék a nagy, az igazi testvériség korszaka. Szédület ragad el mindenkit, az egész nézőtér együtt énekli a színpadi énekesekkel IV. Henrik dalát, közbe-közbe ordítva : »Éljenek a Bourbonok ! Éljen XVIII. Lajos !« AZ ÚJSÁG Péntek, 1909. Július 16. BELFÖLD, a Bosznia-Herczegovina kormányzója. A Pester Lloyd föntartással közli azt az értesülését, hogy őszszel az eddigi zárai katonai parancsnokság helyett, amely már eddig is a hadtestparancsnokság szolgálati funkcióit teljesítette, tizenhatodik hadtestparancsnokságot létesítenek, amelynek Mostarban lesz a székhelye. Ez a hadtestparancsnokság Herczegovinát és a déli Dalmácziát foglalja majd magában, míg az eddig túlságosan terjedelmes szerajevói tizenötödik hadtest körébe Bosznia és északi Dalmáczia tartozik majd. E két hadtestparancsnokság fölé kerülne a szerajevói csapatfőfelügyelőség, amelynek háború esetében mint hadseregparancsnokságnak kellene szerepelnie. Még az őszszel csapatfőfelügyelőnek Varesi Varesanin Marián gyalogsági tábornokot, a szerajevói tizenötödik hadtest mostani parancsnokát nevezik ki. A tartományi főnök katonai állásának megváltozásával kapcsolatban politikai állása is meg fog változni. Eddig »az országos kormány feje« volt a hivatalos czíme és az okkupárt területet igazgató közös pénzügyminisztérium végrehajtó