Az Ujság, 1909. július/2 (7. évfolyam, 167-180. szám)
1909-07-31 / 180. szám
_ ■____________ sőt még Törökország is szerepel a változatos programmon, mert tervben van, hogy II. Miklós ellátogat Konstantinápolyba, ahova a czárok eddig csak győzelmes hadseregük élén óhajtottak eljutni. Az északi udvarok meglátogatását különös politikai jelentőséggel alig ruházhatjuk fel. Oroszország természetes ellensége a skandináv félsziget országainak és éppen ebből a szempontból a jövőben magát megboszulandó hiba volt Norvégia elszakadása Svédországtól, amit csak Norvégország, Svédország és Dánia szorosabb szövetkezése tehet jóvá. Egyrészt ezen három ország, másrészt Oroszország között olyan érdekellentét forog fönn, amelyet az uralkodók ölelkezése nem tüntethet el. Egészen más megítélés alá esik az a körülmény, hogy a czár az udvari szokások szerint feltűnően gyorsan adja vissza a német császár látogatását. A közelmúlt eseményei után már a revali találkozás meglepetést keltett, annál több magyarázatra ad okot, hogy II. Miklós már augusztus 11-én Kielben felkeresi II. Vilmost. Annak jeléül veendő ez, hogy a keleti válság által előidézett német-orosz feszültség megszűnt és a két nagyhatalmasság, vagy legalább uralkodóik között helyreállott a hagyományos barátságos viszony. Ha valóra válik az a híresztelés, hogy Edvárd angol király az idén is meglátogatja Ischlben felséges urunkat, akkor azt fogjuk mondhatni, hogy a téli nemzetközi kavarodás hullámai általában kezdenek elsimulni. A fentebb említett ideli találkozó fontosságát fokozza, hogy közvetetlenül a czár Cherbourg és cowesi látogatása után fog megtörténni. A keleti válság idején éppen az angol-franczia-orosz entente és a magyar-osztrák-német szövetség szembehelyezkedése nyugtalanította Európát. Cherbourgban és Cowesben a hármas entente államfői, valamint vezető miniszterei találkoznak egymással és bizonyára alaposan megvitatják a mai nemzetközi helyzetet, amelyre lényeges befolyást gyakorol az a körülmény, hogy a keleti válságban Magyarország, Ausztria és Németország ellen intézett angol-orosz támadás vereséget szenvedett. Valószínűtlen, hogy a hármas ententeban valamely mélyreható változás következzék be, jóllehet a perzsa események inkább gyöngítettek, mintsem erősítették a különben is mesterséges angol-orosz barátságot, amelynek orosz mestere, Izvolszkij külügyminiszter, közelebbről megválik tárczájától. Kétségtelen azonban, hogy Cherbourgban és Cowesban szőnyegre kerül az a kérdés, hogy a hármas entente milyen magatartást tanúsítson a hármas szövetséggel szemben. Ezen két államalakulatnak egymáshoz való viszonyától függ a nemzetközi helyzet további fejlődése, a kérdés rendezésének messzeható hordereje tehát nyilvánvaló. A hármas entente aggresszív fellépése erélyes és sikeres visszautasításban részesülvén, a támadó politika folytatása nem látszik ajánlatosnak. A cherbourgi és cowesi találkozók eredménye ilyenformán valószínűleg az lesz, hogy a hármas entente ezentúl, legalább egyelőre, az európai egyensúly biztosítására fog törekedni azzal, hogy békességesen elhelyezkedik a hármas szövetség mellett. Az a körülmény, hogy közvetetlenül a cherbourgi és cowesi napok után a czár Kielben viszonozza a német császár látogatását, az angol király pedig Ischlben meglátogatja királyunkat és Németországon átutazóban összejön a német császárral, szintén azt bizonyítja, hogy a hármas entente az ellentétek békés kiegyenlítésének arra az útjára szándékozik lépni, amelyet Francziaország a keleti válságban is követett. A czár utazásának ezen diplomácziai mozzanatait szinte háttérbe szorítja és elhomályosítja az a nagyarányú mozgalom, amely Francziaországban, NagyBritanniában, Németországban és Olaszországban indult meg a czár látogatása ellen. Törvényhozások és népgyűlések szószékeiről mondott beszédek, a sajtó czikkei megdöbbentő színekkel ecsetelik az orosz birodalom belső állapotait és visszataszító képet rajzolnak II. Miklós czárról. Legjobban jellemzi a czár látogatása által felidézett ellenséges hangulatot a portsmouthi községtanácsban elhangzott ez a nyilatkozat: »Ha angol polgár követte volna el mindazokat a szörnyűségeket, amelyek II. Miklós lelkét terhelik, úgy már régen az akasztófán függene, vagy a bolondok házában ülnek. Mindenütt a szoczialisták szervezik és vezetik ugyan a tiltakozó tüntetést, ámde ez mégis azt a benyomást kelti, mintha a műveit emberiség lelkiismeretének felzúdulása volna, amely egyszer már meg akarja bélyegezni a népek politikai, gazdasági és erkölcsi kizsákmányolásából tengődő moszkovita rendszert. Nem kedves vendég az, akit így fogadnak. Magának II. Miklósnak ösztönszerűleg éreznie kell, hogy a látogatása által keltett vihar, amely végigzúg Nyugat-Európa legműveltebb országain, hírnöke annak a bojkottnak, amelylyel a czivilizált emberiség lesújtani készül a czári autokrácziára, vérengzésre és korrupczióra. Európa nem fogja sokáig tűrni határain belül az ázsiai despoták uralkodási rendszerét, amelynek előbb-utóbb össze kell omolnia. Ha közelebbről szemügyre veszszük Oroszország belső életét, nem látjuk azt a konszolidácziót, amelylyel a kormány indokolja, hogy a czár hosszabb időre elhagyhatja birodalmát. Legfeljebb a rémület konszolidálásáról lehet szó, amely a népeknek torkába fojtja a jajszót. A rothadás e mellett tovább folyik. A hóhér véres munkája nem szünetel. A nyomor zavartalanul tizedeli a lakosságot. A hadsereg és a flotta züllése semmivel sem csekélyebb, mint a keletim, itt vagyok, én láttam Petőfit az ISJ.9-iki csata után, én találkoztam, én beszéltem vele . .. Ilyen embert hiába keresünk, olyan azonban sokszor akadt, aki egy harmadiktól hallotta, hogy találkozott vele. Pedig mennyi jóhiszemű s mennyi nemtelen ámítás történt e részben .. .« Pedig hány ember akad, a ki esküdött rá, hogy látta ! ... Még Jókai is a hit zománczával vonja be Hazucha elbeszélését, aki a várba vezető Jezsuita-lépcsőn találkozott Petőfivel. Hazucha Petőfi legnagyobb ellenségeinek egyike volt, a Honderű-klikkhez tartozott s mint ilyen, Lázárral és Jámborral cseppet sem hizelegtek neki. S ez a Hazucia jött haza holtra sápadtan és zavarodottan, azzal a hírrel, hogy ő beszélt Petőfivel . . . Hogy mit ? . . . azt örökké titokban tartotta, mert, szerinte, Petőfi tőle, mint hivatalnoktól külföldi útlevelet kért. Ha elárulná: talán romlását okozná. Pedig Hazucha tisztességes ellenfél volt. A titkát sírba vitte magával. Barabás Károly felel az előbbeni levelekre s azt mondja, hogy »midőn a kérdéses levelet elolvastam, a magyarnak azon nemes tulajdona jutott eszembe, hogy a kit igazán szeretve tisztel, azért élni-halni kész s ha hallja, hogy nincs többé, semmiképpen sem akarja elhinni''. Ez a levél Markosfalváról kelt november 12-én. »Ez a kegyelet csalta meg tán— folytatja tovább — a kolozsvári levélíró emlékezetét, mert az ország minden részéből jöttek levelek s szorittatott kezet a segesvári csata után Petőfivel, mely eset, ha valósággal megtörtént, az a segesvári csata bött volt, mert akkor nemcsak a kolozsvári levélíró, hanem mások is, sokan, láttuk, hogy elutazott.« De nem fárasztom a tisztelt olvasó becses figyelmét az efféle kitérésekkel, a tárgyhoz szólok, még pedig nem hallomásból, — mint ezt minap tevém — hanem, mint a Bánságból Erdélybe a borgói táborhoz visszaparancsolt és 1840. évi julius 22-ik napján Szász-Régenbe, a, Damaszkin ezredes parancsnokságához megérkezett s másnap, azaz julius 23-án a régeni hídnál ágyufedezeten volt Mátyás-huszárszázad őrmestere. Ezen nap máig is eleven emlékezetemben van, mivel akkor oly időtöltésbe elegyedtem volt, hogy a szórakozás közben csákómat is ott felejtettem. Szász -Régentől Erdő-Szent- György felé hátráltunk, innen július 26-ik napján — s ezt jól megjegyeztetni kérem — Vásárhelyre megérkeztünk ; másnap a volt királyi táblai ülnök, — a kinél három évig irnokoskodtam volt — mélts. Balla Mihály urnál tisztelkedni jártam. A tisztelt úr igen szívesen fogadott s a közelebbi vasárnapra ebédre parancsolt, de én — minthogy nem tudhattam, meddig lehetünk Vásárhelyt — nem ígérkeztem, mire azt mondta : »No hát mindennap jöjjön el hozzám ebédre, mig itt lesznek!« Használtam is az alkalmatosságot s vasárnap is, azaz julius 29-ik napján is ott ebédeltem. Ebéd után az utczára kimentem s más két bajtársaimmal találkozván, holmiról szót váltottunk. Egyszer csak sebesen elhalad mellettünk egy szekér két ismeretlen tiszttel. »Kik lehetnek ezek !« kérdők a félénken közeledő, kis termetű s jóformán barna fiatal tiszttől. «— A jobbfelöl ülő az Petőfi Sándor! — felelé a tiszt. Erre mindnyájan felkiáltottunk : — Ejnye, az angyalát, hogy nem tudtuk, hogy itt van ... megismerkedtünk volna vele ! A másik tisztnek is megmondta nevét, de azt számba se vettük. Maros-Vásárhelyt voltunk 30-ikán, 31-ikén és augusztus első napján is, amikor az a szomorú hir terjedt el, hogy Bem a segesvári csatát elvesztette s maga is egy pocsolyába lovastul beleesett s belemerült. Mihelyt ezt a hirt hallottam, — minthogy rokonom, Lőrinci hadnagy sorsa érdekelt — felsiettem a főhadiszállásra, hogy tudakozódjam róla, de Bemet éppen akkor fürösztötték a sárból s e miatt személyesen nem láthattam. Lőrinczet sem láttam sehol. Miután jó darab ideig várakoztam s még sem bocsátottak be, azon hírrel, hogy nagy csata volt Segesvár alatt s istenes ember, ki megmaradhatott, szállásomra visszamentem. Alig füröszték ki Bemet ma a sárból, már másnap, azaz augusztus másodikán a vallott kudarczot megboszulandó, a tábor egy részét Gálfalvának, a mást Tordának indította. Én a Torda felé indított csapattal mentem s mint láttam, a parancsnokok is mind jöttek. A kolozsvári levél pedig azt állítja, hogy augusztus ötödikén is még Vásárhelyen voltak a főhadiszálláson parancsvétel végett, de hogy ezen állítása tévedésen alapul, bizonyítja elől említett barátom naplója, mely szerint Bem tábornok 1849-ik évi augusztus ötödikén Szebennél az oroszokat keményen megverte s Szebent másodszor is bevette. A kolozsvári levél írója ugyanis azt állította, hogy Petőfit a segesvári csata után öt nappal látta. Barabás Károlynak ez a levele meglehetős AZ TJSÁG Szombat, 1909. júliuss 31....— 11 ............— ■ MP—»