Az Ujság, 1909. július/2 (7. évfolyam, 167-180. szám)

1909-07-31 / 180. szám

_ ■____________ sőt még Törökország is szerepel a válto­zatos programmon, mert tervben van, hogy II. Miklós ellátogat Konstanti­­nápolyba, a­hova a czárok eddig csak győzelmes hadseregük élén óhajtottak eljutni. Az északi udvarok meglátogatását különös politikai jelentőséggel alig ruház­hatjuk fel. Oroszország természetes ellen­sége a skandináv félsziget országainak és éppen ebből a szempontból a jövőben magát megboszulandó hiba volt Norvégia elszakadása Svédországtól, a­mit csak Norvégország, Svédország és Dánia szoro­sabb szövetkezése tehet jóvá. Egyrészt ezen három ország, másrészt Oroszország között olyan érdekellentét forog fönn, a­­melyet az uralkodók ölelkezése nem tüntethet el. Egészen más megítélés alá esik az a körülmény, hogy a czár az ud­vari szokások szerint feltűnően gyorsan adja vissza a német császár látogatását. A közelmúlt eseményei után már a revali találkozás meglepetést keltett, annál több magyarázatra ad okot, hogy II. Miklós már augusztus 11-én Kielben felkeresi II. Vilmost. Annak jeléül veendő ez, hogy a keleti válság által előidézett német-orosz feszültség megszűnt és a két nagyhatalmasság, vagy legalább ural­kodóik között helyreállott a hagyomá­nyos barátságos viszony. Ha valóra válik az a híresztelés, hogy Edvárd angol ki­rály az idén is meglátogatja Ischlben felséges urunkat, akkor azt fogjuk mond­hatni, hogy a téli nemzetközi kavarodás hullámai általában kezdenek elsimulni. A fentebb említett ideli találkozó fontos­ságát fokozza, hogy közvetetlenül a czár Cherbourg­ és cowesi látogatása után fog megtörténni. A keleti válság idején éppen az angol-franczia-orosz entente és a ma­­gyar-osztrák-német szövetség szem­be­­helyezkedése nyugtalanította Európát. Cherbourgban és Cowesben a hármas entente államfői, valamint vezető minisz­terei találkoznak egymással és bizonyára alaposan megvitatják a mai nemzetközi helyzetet, a­melyre lényeges befolyást gyakorol az a körülmény, hogy a keleti válságban Magyarország, Ausztria és Németország ellen intézett angol-orosz támadás vereséget szenvedett. Valószí­nűtlen, hogy a hármas ententeban vala­mely mélyreható változás következzék be, jóllehet a perzsa események inkább gyöngítettek, mintsem erősítették a kü­lönben is mesterséges angol-orosz barát­ságot, a­melynek orosz mestere, Izvolsz­­kij külügyminiszter, közelebbről meg­válik tárczájától. Kétségtelen azonban, hogy Cherbourgban és Cowesban sző­nyegre kerül az a kérdés, hogy a hármas entente milyen magatartást tanúsítson a hármas­ szövetséggel szemben. Ezen két államalakulatnak egymáshoz való viszo­nyától függ a nemzetközi helyzet további fejlődése, a kérdés rendezésének messze­­ható hordereje tehát nyilvánvaló. A hár­mas entente aggresszív fellépése erélyes és sikeres visszautasításban részesülvén, a támadó politika folytatása nem lát­szik ajánlatosnak. A cherbourgi és cowesi találkozók eredménye ilyenformán való­színűleg az lesz, hogy a hármas entente ezentúl, legalább egyelőre, az európai egyensúly biztosítására fog törekedni az­zal, hogy békességesen elhelyezkedik a hármas­ szövetség mellett. Az a körül­mény, hogy közvetetlenül a cherbourgi és cowesi napok után a czár Kielben viszonozza a német császár látogatását, az angol király pedig Ischlben megláto­gatja királyunkat és Németországon át­utazóban összejön a német császárral, szintén azt bizonyítja, hogy a hármas entente az ellentétek békés kiegyenlíté­sének arra az útjára szándékozik lépni, a­melyet Francziaország a keleti válság­ban is követett. A czár utazásának ezen diplomácziai mozzanatait szinte háttérbe szorítja és elhomályosítja az a nagyarányú moz­galom, a­mely Francziaországban, Nagy­Britanniában, Németországban és Olasz­országban indult meg a czár látogatása ellen. Törvényhozások és népgyűlések szószékeiről mondott beszédek, a sajtó czikkei megdöbbentő színekkel ecsetelik az orosz birodalom belső állapotait és visszataszító képet rajzolnak II. Miklós czárról. Legjobban jellemzi a czár láto­gatása által felidézett ellenséges hangu­latot a portsmouthi községtanácsban el­hangzott ez a nyilatkozat: »Ha angol polgár követte volna el mindazokat a szörnyűségeket, a­melyek II. Miklós lel­két terhelik, úgy már régen az akasztó­­fán függene, vagy a bolondok házában ülnek. Mindenütt a szoczialisták szer­vezik és vezetik ugyan a tiltakozó tünte­tést, ámde ez mégis azt a benyomást kelti, mintha a műveit emberiség lelki­ismeretének felzúdulása volna, a­mely egyszer már meg akarja bélyegezni a népek politikai, gazdasági és erkölcsi ki­zsákmányolásából tengődő moszkovita rendszert. Nem kedves vendég az, a­kit így fogadnak. Magának II. Miklósnak ösztönszerűleg éreznie kell, hogy a láto­gatása által keltett vihar, a­mely végig­­zúg Nyugat-Európa legműveltebb orszá­gain, hírnöke annak a bojkottnak, a­melylyel a czivilizált emberiség lesújt­­ani készül a czári autokrácziára, véreng­zésre és korrupczióra. Európa nem fogja sokáig tűrni határain belül az ázsiai despoták uralkodási rendszerét, a­mely­nek előbb-utóbb össze kell omolnia. Ha közelebbről szemügyre veszszük Orosz­ország belső életét, nem látjuk azt a konszolidácziót, a­melylyel a kormány indokolja, hogy a czár hosszabb időre elhagyhatja birodalmát. Legfeljebb a rémület konszolidálásáról lehet szó, a­mely a népeknek torkába fojtja a jaj­­szót. A rothadás e mellett tovább folyik. A hóhér véres munkája nem szünetel. A nyomor zavartalanul tizedeli a lakos­ságot. A hadsereg és a flotta züllése semmivel sem csekélyebb, mint a kelet­im, itt vagyok, én láttam Petőfit az ISJ.9-iki csata után, én találkoztam, én beszéltem­ vele . .. Ilyen embert hiába keresünk, olyan azon­ban sokszor akadt, a­ki egy harmadiktól hallotta, hogy találkozott vele. Pedig mennyi jóhiszemű s mennyi nemtelen ámítás történt e részben .. .« Pedig hány ember akad­, a ki esküdött rá, hogy látta ! ... Még Jókai is a hit zomán­­czával vonja be Hazucha elbeszélését, a­­ki a várba vezető Jezsuita-lépcsőn találkozott Petőfivel. Hazucha Petőfi legnagyobb ellen­ségeinek egyike volt, a Honderű-klikkhez tar­tozott s mint ilyen, Lázárral és Jámborral cseppet sem hizelegtek neki. S ez a Hazucia jött haza holtra sápadtan és zavarodottan, azzal a hírrel, hogy ő beszélt Petőfivel . . . Hogy mit ? . . . azt örökké titokban tartotta, mert, szerinte, Petőfi tőle, mint hivatalnoktól külföldi útlevelet kért. Ha elárulná: talán romlását okozná. Pedig Hazucha tisztességes ellenfél volt. A titkát sírba vitte magával. Barabás Károly felel az előbbeni levelekre s azt mondja, hogy »midőn a kérdéses levelet elolvastam, a magyarnak azon nemes tulaj­dona jutott eszembe, hogy a kit igazán szeretve tisztel, azért élni-halni kész s ha hallja, hogy nincs többé, semmiképpen sem akarja el­­hinni'­'. Ez a levél Markosfalváról kelt november 12-én. »Ez a kegyelet csalta meg tán­­— foly­tatja tovább — a kolozsvári levélíró emléke­zetét, mert az ország minden részéből jöttek levelek s szorittatott kezet a segesvári csata után Petőfivel, mely eset, ha valósággal meg­történt, az a segesvári csata bött volt, mert akkor nemcsak a kolozsvári levélíró, hanem mások is, sokan, láttuk, hogy elutazott.« De nem fárasztom a tisztelt olvasó becses figyelmét az efféle kitérésekkel, a tárgyhoz szólok, még pedig nem hallomásból, — mint ezt minap tevém — hanem, mint a Bánságból Erdélybe a borgói táborhoz visszaparancsolt és 1840. évi julius 22-ik napján Szász-Régenbe, a, Damaszkin ezredes parancsnokságához meg­érkezett s másnap, azaz julius 23-án a régeni hídnál ágyufedezeten volt Mátyás-huszár­­század őrmestere. Ezen nap máig is eleven emlékezetemben van, mivel akkor oly időtöltésbe elegyedtem volt, hogy a szórakozás közben csákómat is ott felejtettem. Szász -Régentől Erdő-Szent- György felé hátráltunk, innen július 26-ik napján — s ezt jól megjegyeztetni kérem — Vásárhelyre megérkeztünk ; másnap a volt királyi táblai ülnök, — a kinél három évig irnokoskodtam volt — mélts. Balla Mihály urnál tisztelkedni jártam. A tisztelt úr igen szívesen fogadott s a közelebbi vasárnapra ebédre parancsolt, de én — minthogy nem tudhattam, meddig lehetünk Vásárhelyt — nem ígérkeztem, mire azt mondta : »No hát mindennap jöjjön el hozzám ebédre, mig itt lesznek!« Használtam is az alkalmatosságot s vasárnap is, azaz julius 29-ik napján is ott ebédeltem. Ebéd után az utczára kimentem s más két bajtársaimmal találkozván, hol­miról szót váltottunk. Egyszer csak sebesen elhalad mellettünk egy szekér két ismeretlen tiszttel. »Kik lehetnek ezek !« kérdők a félén­ken közeledő, kis termetű s jóformán barna fiatal tiszttől. «— A jobbfelöl ülő az Petőfi Sándor! — felelé a tiszt. Erre mindnyájan felkiáltottunk : — Ejnye, az angyalát, hogy nem tudtuk, hogy itt van ... megismerkedtünk volna vele ! A másik tisztnek is megmondta nevét, de azt számba se vettük. Maros-Vásárhelyt voltunk 30-ikán, 31-ikén és augusztus első napján is, a­mikor az a szo­morú hir terjedt el, hogy Bem a segesvári csatát elvesztette s maga is egy pocsolyába lovastul beleesett s belemerült. Mihelyt ezt a hirt hallottam, — minthogy rokonom, Lőrinci hadnagy sorsa érdekelt — felsiettem a fő­hadiszállásra, hogy tudakozódjam róla, de Bemet éppen akkor fü­rösztötték a sárból s e miatt személyesen nem láthattam. Lőrinczet sem láttam sehol. Miután jó darab ideig vára­koztam s még sem bocsátottak be, azon hírrel, hogy nagy csata volt Segesvár alatt s istenes ember, ki megmaradhatott, szállásomra vissza­mentem. Alig füröszték ki Bemet ma a sárból, már másnap, azaz augusztus másodikán a vallott kudarczot megboszulandó, a tábor egy részét Gálfalvának, a mást Tordának indította. Én a Torda felé indított csapattal mentem s mint láttam, a parancsnokok is mind jöttek. A kolozsvári levél pedig azt állítja, hogy augusztus ötödikén is még Vásárhelyen voltak a főhadiszálláson parancsvétel végett, de hogy ezen állítása tévedésen alapul, bizonyítja elől említett barátom naplója, mely szerint Bem tábornok 1849-ik évi augusztus ötödikén Sze­­bennél az oroszokat keményen megverte s Szebent másodszor is bevette. A kolozsvári levél írója ugyanis azt állí­totta, hogy Petőfit a segesvári csata után öt nappal látta. Barabás Károlynak ez a levele meglehetős AZ T­JSÁG Szombat, 1909. júliuss 31....­— 11 ............— ■ MP­—»

Next