Az Ujság, 1910. január/1 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1910-01-01 / 1. szám
Hímek a péld Budapest, 1910. az ára Budapesten és a vidéken 20 fillér. Till. évfolyam. 1. szám. Szombat, január 1. Előfizetési árak: egész évre... „ ... 28 k. — £ ''élévre ... „. .„ ... 14 » — negyedévre ... 7 » — » gy hóra__... 2 » 40 » Egyes szám ára helyben és vidéken 10 fillér. SZERKESZTŐSÉG: Budapest, Rákóczi-út 54. sz. Telefon 56—16. KIADÓHIVATAL: Budapest, Rákóczi-út 54. sz. Telefon 162—63 és 58—03. Megjelen hétfő kivételével minden nap, Ünnep után is. * ROVÁS: Justh Gyula meg volt lepve , ekkora merevséget mégsem várt a királytól. Igaz, hogy király már áprilisban megmondta Kossuthnak, hogy az önálló bankhoz nem járul hozzá, s ezért lemondott a koalíciós kormány először igaz, hogy azóta egyéb baj sem volt, csak hogy a király mást akar, a képviselőház többsége is mást akar, az is igaz, hogy az összes kibontkozási kísérletek, közöttük a Kossuth Ferencz mécsa is arra irányult, hogy az önálló banktól miképpen szabadítsák meg a meggyőződéses ■azafiakat, az is igaz, hogy Justh Gyula éppen csak egy királyi deklarácziót akart hallani, nem is önálló bankot kapni, végül igaz, hogy az egész országot az lepte volna meg, ha a krály hozzájárul az önálló bankhoz, de azért Justh Gyulát az lepte meg, hogy nem járult hozzá. Ami semmit sem von le Justh Gyula retélyes jelleme értékéből, éppen csak azt a kérdést veti föl, milyen országvezér s majdan -miniszterelnök lett volna Justhból, ha ilyen meglepetések meglepetésül érhetik. A vezért különben, aki oly hősiesen állt helyt a bécsi parketten, lelkesen fogja körüli tábora és esküszik rá, tele harczi kedvvel. Mégis, a Royal parkettjén a szolgák másnap ,ürü foltokat találtak, s megállapították, hogy árvérzéstől erednek. Mert legyünk őszinték, a fene egye meg, mégis csak jobb lett volna, ha Justh Bécsben kevésbé keményen, s Budapesten annál szilárdabban állhatott volna meg. Az ember nemcsak képviselő, hanem ember is és mint ilyen jobb szeret képviselő lenni a kormány oldalán, mint pusztán hazafi a hordó tetején. A jövőbe nem látunk, de az embereket ismerjük. A Royal-klubban ahány éljen és helyeslés hangzott el hangosan, annyi dühös, elfojtott káromkodás gyötört hazafias kebleket, akik mennek ugyan nemzetileg ellentállani a királyival szemben, de ha tehetnék, mégis csak visszaküldenek Justhot Bécsbe, hátha az audienczián szétfoszlott félreértést nemzet és király között ismét helyre lehetne állítani.* Lukács László eddig kikapott a kooperálóktól, mert Justhtal tárgyalt, most már kikap Justhéktól, mert természetesen Andrássyékkal tárgyal. A tegnapi becsületes alkusz ma már becsapó, aki jégre akarta őket vinni, de felsült, mert nekik rettentő sok eszük volt, a jégen is. Isten ucscse, nem tudjuk, mit mondott Lukács Justhnak, de Isten ucscse, azt nem mondta neki, hogy 1911-re fölállíthatja a bankot. Sőt Isten ucscse, Justh éppen azt hallotta tőle, hogy 1911-re nem állíthatja föl az önálló bankot. Ezért nem hiszszük mi, hogy Lukács be akarta volna csapni Justhékat, még kevésbé, hogy Justh be akarta volna az audiencziával csapni Lukácsot. Az urak szándéka egymás irányában kétségtelenül lojális és tisztességes volt, s mindössze az lehet igaz, hogy közös megegyezéssel, siker esetén mindannyian becsapták volna az országot. KOBOZ KRÓNIKÁJA. Az emberfaj bármit csinál is. Nincs semmi új a nap alatt. Az újév, az is csak banális, korlátolt földi gondolat. Áll az idő, a ki tudja hosszát ? Nem érül, újul, mert örök, Bármily pedáns szakokra oszszák Naptárcsináló szakkörök. Azért hogy itt lakunk mi rajta, E kicsi föld nem a világ. Valami ostor körbe hajtja, Mint gyermek a pergő csigát. De, nagyra venni bár nevetség, Mivel pereg s körül kering, E harmadrangú égitestkét, — Időnket mérjük e’ szerint. A föld egy perdülést csinálván: Egy nap lemúl, más nap derűl; S egy év , míg körbe fut a pályán S bezárja azt, a nap körül. S bár az idő még meg se’ mocczant: Mert ez a gömb kering s pereg, Idomulásról — ez már bosszant — Fecsegnek itt az emberek. Hát kik e semmik, e tetűcskék ? S mért ránczigálja a csodás Nagy Isten szent palástja csücskét Az emberi fontoskodás ? Egy kerge kis gömb pergve nyargal — S a rajta rajzó nemzetek Nagyzolnak őrült hetyke garral S képzelnek véget s kezdetet. Agyamban elfilozofálok Nem egyszer csöndes éjszakán S magasból nézem a világot, Mert a sötétség nem vak ám. Lelkem szeme, mint láthatatlan Látó madár, az égbe’ ring S testemmel a kis föld alattam Pereg s kering, pereg s kering. Látok sok apró embert rajta S belátom , mégse’ mind tetű. Van dolgos, nagy, szapora fajta, Országaik : zsongó köpű. De vannak aztán egyes foltok, Hol egy marék dölyfös parány Cs k zúg, kerülve hasznos dolgot S dölyf és erő közt nincs arány. Nini, amott épp Magyarország ! ... Tennivaló iszonyú sok, — De látok sok orczátlan orczát... S ezek mik ? .. . Politikusok ? . .. Mily közveszélyes nagy mihasznák ! Hány semmi ész s nagyhangú száj !... A dolgos kedvet elriasztják, De ordítozni, azt: muszáj ! Górcső alá valók e lények S mind mégis oly nagy zajt csapott, Mint kik, ha ráserczentenének, Köpvést kioltnák a napot. S minduntalan mást-mást akarnak, — Tegnap : Vezényszó ! . . . Ma : Va banque !... S mig ez kell s az kell a magyarnak, A mije volt is, dúlva pang. Oly csöpp az egész földtekécske, Oly piczik a nagy nemzetek ! ... Bármerre nézzek, bárha Bécsre, Kicsinyességen nevetek. De sírok, ha Bécstől keletre Vetem alá tekintetem, Az átkozott kis területre, Mely — Mindenségnél több nekem. Lapunk mai száma 92 oldal. Ujesztemlő. Örömtelen sírjába száll a múlt esztendő. Nincs a ki gyászolja, nincs a ki visszasírja. Zavarral, küzködéssel, gonddal volt teli, s az örökség, melyet utódjára hagy, buval-bajjal terhelt. Közvetlenül elmúlásánál czikázó fényt vetett politikai életünk hazugságaira. S e fénynél látható volt az utóbbi esztendők minden nyomorúságának a magva. A konfliktust, melyet négy esztendő előtt a jelszavak kultusza fölidézett, a hazugságok lepedőjével takarták el. A lepedő a pártok tusájában, a hatalomra törő vágyakozásban szétszakadt, s ma újra a meztelen konfliktus vonaglik előttünk. Mindez előre volt látható, matematikai pontossággal kiszámítható. Amely pillanatban a vezérek a jelszavuk bálványa előtt meghajolni kényszerítették a hipnotizált nemzetet, magukat is kényszerítették oly politikára, melyet csak folytonos önámítással lehetett föntartani. El kellett hitetni a nemzettel, hogy uj irány felé halad, s meg kellett követni a régi rendszert, hogy hitet ébreszszenek az uj iránt. Holott tudták, s előre láthatták, mikor, mely fordulónál mered eléjük a sziklafal, s kényszeríti őket visszafordulni. Hát most odavitték a nemzetet a sziklafal elé, s állunk, állunk és nem tudjuk, mi lesz tovább. Visszafordulunk-e, vagy neki kell mennünk a falnak ? firsák és fiuk. Irta Biró Lajos. Arbócz Sándor hidegen, megbántottan, gőgösen emelte fel a fejét. — Jól van, Kálmán, — mondta a fiának — megmondok neked mindent. Ha már fenyegetsz engem ! ... — Nem fenyegetlek, apám, — felelte Kálmán — de lásd be, hogy nekem jogom van arra, hogy mindent tudjak. — Én ezt nem látom ugyan be, de ismerem az eszedjárását ... a vad elveidet ... És a mióta egészen független vagy tőlem ... a mióta nem vagy rámszorulva . . . azóta egyre attól félek, hogy egy szép napon itt hagysz ... a fiúi hálád kétségbevonhatatlan jeléül... — Édesapám, — szólt Kálmán kissé ingerülten — ezt igazán hagyjuk. A fiúi hála kérdéséről nekem csakugyan megvan a magam külön véleménye. Biztosítalak, hogy ha nekem gyermekeim lesznek, sohasem fogok tőlük hálát követelni. Ezt a pátriárka gőgöt csakugyan gyűlölöm. Majd az unokáidnak adom vissza, amit tőled kaptam és ők a dédunokáidnak, amit tőlem kaptak. Utálom ezt a hálaüzletet, amelyet apák a fiukkal akarnak kötni. Arbócz Sándor szikrázó szemmel nézett a fiára, azután elfordult, legyűrte a feldagadó