Az Ujság, 1910. február/2 (8. évfolyam, 39-49. szám)
1910-02-16 / 39. szám
t tagadták, sőt megbélyegezték a közigazgatás államosításának a politikáját, mely pedig annyira hatvanhetes volt, hogy még Apponyiéknak is kellett, míg azt hitték, hogy a szabadelvűpártnak nem kell. Hozzájárultak az annexióhoz, a dualizmusnak ehhez a végzetes megbontásához, csak azért, mert kormányon voltak, Aehrenthallal szemben nem mertek a felségakarattal szembehelyezkedni. Nem áll tehát szerintünk, hogy melegedvén annál a pusztító tűznél, melyet ők gyújtogattak s mely gyújtogatásnak az ő higgadt hírük adta meg a nemzeti lelkesedés szikracsiholásának a presztízsét, ők a hatvanhetes politikát szolgálták volna. Az sem igaz, hogy a koalíció hatvanheteskedése az ő közreműködésük következése lett volna. Ugyan mit csinált volna a függetlenségi párt alkotmánypárt nélkül ? Perszonáluniót ? Külön hadsereget ? Nélkülük is csak úgy hatvanhetes alapra helyezkedett volna, mint velük, éppen csak kifogás nélkül kellett volna tennie ; nem hivatkozhatott volna arra, hogy nem tisztán függetlenségi pártból áll a kormány, hanem országvilág előtt kiderült volna, hogy tiszta függetlenségi párt sem tesz egyebet, mint tett a szabadelvű párt. Ha ez kiderül, akkor a hatvanhetes politika meg van mentve. Hogy Andrássyék ezt a rehabilitáló tényt leplezték a közreműködésükkel, a hatvanhetes politikára ma is ráfoghatják, hogy nem olyan nemzeti, mint amaz. Nem tudhatjuk be nekik érdemül, hogy függetlenségi szövetséges társaikat is, kiknek színeit viselték, a másik képmutatásukkal szintén megrontották. Mert nem abból származott a koalíczió krízise és a függetlenségi párt szakadása, hogy Justhék az önálló bankot követelték, hanem abból, hogy Andrássyék meg nem mondták nekik, hogy e követeléssel dehogy is azonosítják magukat. A bank a kvótaemelés szépítéséül szolgált, s az alkotmánypárt némán engedte szépíteni a kvótaemelést. Ha akkor van elég becsülete és önzetlensége, hogy megmondja azt, amit két év múlva mondott, a bankpolitikusok csakugyan megmaradnak kisded bankcsoportnak, s mint olyan sem marad meg tovább, amíg szépszerével szabadulhat a kívánságától. Való igaz, hogy a hatvanhetes Wekerle, Andrássy és táborának hallgatása, sőt kontrázása adott táplálékot a bankpolitikának, s csődítette Justh körül mindazokat, akik a tapasztalt miniszterek magatartásából következtették, hogy ez a követelés, amilyen hasznos lefelé, annyira nem veszedelmes fölfelé. Bizony, ez a függetlenségi párt részéről van a rovásukon, s ha az alkotmánypárt képletes sírja fölé sirkat kellene, ez illenék oda legjobban: megrontották azokat, akiket elhagytak, hogy megronthassák azokat, akikhez csatlakoztak. Készséggel elismerjük, hogy ebben a romboló munkában vezérük, Andrássy Gyula romboló szándék nélkül vett részt. De nem menthetjük föl őt sem. Aki politikában téved, az álljon félre. Amint Tisza István tette, s amin, hogy megtegye-e, Andrássy Gyula most még habozik. De azt mondani, amit ő: a politikám helyes volt, csak nem sikerült, az lehetetlenség. Mi nem sikerült neki ? A szabadelvű párt megsemmisítése ? Sikerült. A koalíczió kormányra jutása ? Sikerült. Ezek voltak politikája alapkövei, melyeken az országnak virulnia kellett volna. S nem virult, hanem sodródott az anyagi bajok özönébe s alkotmányválság szélére. Itt nem sikertelenségről lehet szó, hanem, ellenkezőleg, a teljes sikernek teljes átkos voltáról. Az, amit akart, amit jobbnak, tisztességesebbnek, nemzetiebbnek és áldásosabbnak vélt, az lett a nemzet átka. S erre mondja, hogy a politikája helyes volt! Dehát legyen, nem sikerült! Az egyiknek volt politikája, mely kitűnő, de félre kellett tenni, mert nem való kormánypolitikának. A másiké is kitűnő, éppen csak nem sikerült. Hát akkor mi ebben a politikában a jó ? Mindig azt hittük, hogy az a jó politika, mely megfelel az ország állapotának és szükségeinek. Andrássy pedig azt mondja: nem a politikában volt a hiba, hanem minden egyébben. Ha a minden egyéb más lett volna, mint amilyen, az én politikám is sikerült volna. S ezt vallja Andrássy Gyula, aki Bánffytól kezdve Khuen-Héderváryig még minden miniszterelnöknek a lemondást tanácsolta, mikor a politikájukról úgy látszott, hogy nem sikerült! Nem tudunk tehát szentimentálisak lenni az alkotmánypárt feloszlásán. Elég, ha nem vagyunk kárörvendők. A holt párt voltaképpen maga megy gyászolva a saját koporsója után, s mire halotti torhoz ül, a lakmározás hevében megfeledkezik, hogy halotti tort s nem születésnapot ül. Nem kell siratni az urakat, jól érzik még magukat. S tömegesen csatlakozva Khuenhoz, az az aggodalmunk támad, hogy nem az alkotmánypárt volt az utolsó, melyet tönkretettek, hogy túlélhessék. iparé. Sajnos ! S ezt igen röstelljük : Francziaország megelőzött. A kezdeményezés őt illeti meg. Amilyen reklámot Rostand »Chantecler«-je körül csaptak, az a költői technikának netovábbja. Régente a drámaírás igen kockázatos vállalkozás volt, mert a darab megbukhatott és az igazgató, a színész, meg az író fáradsága, költsége kárba veszett. Ezt az eshetőséget ki kell kapcsolni. Darab többé ne bukhassék meg ! — Hm ! Hm ! Smith úr meggyőződéssel folytatta : — Úgy kell a közönséget előre megdolgozni, úgy rá kell sugallani, vagy ha jobban tetszik, szuggerálni a bukhatatlanságot, úgy meg kell remekíteni jó eleve a művet és világeseménynyé magasítani szinre kerültét, hogy holmi eshetőségek eshetetlenségekké törpittessenek. — S erre való a vállalkozó ? — Erre, uram, erre. A ki befektet és előlegez. Herz igazgató Chantecler-re öt millió frankot költ és tiz milliót akar bevenni. Kicsinyes európai aránylat ! Az én vállalkozóm, mr. Jellow tíz millió dollárt fektet bele és húsz milliót fog rajta nyerni. Kezdtem szédelegni. Makogásra fogtam. — Uram ! Én csakugyan megvallom, hogy ez az eljárás épp olyan vakmerő, amilyen óriási. S csak azt bátorkodom tisztelettel megjegyezni, minek méltóztatnak ezentúl a drámaírást tekinteni : irodalmi foglalkozásnak, vagy üzérkedésnek ? Mr. Smith kifejezése a gúny és kicsinylés mesgyéjén himbálózott. — Költészetnek, uram, a legtisztább költészetnek ! Mert a költészetnek nem kell hogy az éhenhalás legyen ismertető jele. Az író jól is lakhatik zsenijének koczkáztatása nélkül. Sőt a jóllakott lángész kevesebbet, tehát jobbat ir. Többet tanulmányozhat, jobban összpontosítja erejét. íme én tiz legjobb évét életemnek szánom e nagy munkára s ezalatt folyton békacombbal táplálkozom ! Képzelheti, milyen remek kerül ki ebből a táplálékból. A békaczombban nagyon sok a cyalin . .. — Mi az a cyalin ? — Egy új, csak most fölfedezett anyag, mely a költői érre igen serkentőleg hat. Aki sok cyalinnal táplálkozik , sokkal jobban rímel. Szegény Rostand, ő azt hitte, hogy ha öt évig folyton jércre és csibehússal, meg tejen hizlalt kappannal táplálkozik, rekordot ér el. Csakhogy . . . csakhogy . . . Mr. Smith elhallgatott egy perezre és ravaszul mosolygott. Hegyeztem a fülemet. Mr. Smith folytatta : — Csakhogy a baromfiban nincs cyalin. Nincs bizony ! A béka különb drámatárgy a baromfinál, mert benne van cyalin. Rostand nyelvezete silány próza lesz az enyémhez képest. Többet mondok, én lefőzöm mr. Westet is, aki vérszemet kapott és tengap itt alá mr. Blum vállalkozóval egy szerződést »Az ázalag szerelmes uj darabjára nézve, mely a tengerfenék világában fog játszani, ő is csalódni fog, mert az átalag sem olyan jó drámatárgy, hisz benne sincs cyalin. Belevágtam : — Lám, lám ! Az uj drámairodalom hová fejlődik. Az ember, úgy látszik, eljátszotta kis játékait. A baromfiudvar után az ingovány s aztán az átalag világa ! Nemsokára megírja valaki a bolha tragédiáját. Mr. Smith helyeslőleg bólintott. — És mért ne írná meg ? Akármi érdekesebb az embernél. Mit tud az ember már drámait termelni. Házasságtörést, semmi egyebet. Erre ráun a világ. Uj világok, uj lények új tárgyakkal kínálkoznak. A szerves világ még sokat nyújthat, míg a drámaíró majd a szervtelenbe nyúl. A majom. Ki irta még meg a majmot ? Az ember ősét ? Óriás tárgy. Az utolsó majom, aki már majdnem emberré fejlődött, s azon töpreng : fejlődjék-e azzá, vagy maradjon meg utódaiban majomnak. Tűnődik, vajúdik. Előre látja az emberi nyomorúság és bűn tengerét. Hű majomélettársához hajolva mondja : Nem, nem, nincs szükség az emberiségre, boldogabb a majomiság ! De Éva, a majom Éva hiúd ősanyja akar lenni az emberiségnek, kaczéran férjéhez simul és szemérmes pirulással súgja: Legyen ember. Nos uram ! Elég új ez, mi ? Az utolsó majom s első ember, a majomember és embermajom kérdése ? Négy-öt századig megélünk az állatvilágból, öt század aztán a növényvilágból meríthet, s ezer év múltán megírhatják unokáink az ásványvilág rejtelmeit. Összezúzva e végtelen perspektíváktól, alig ettem valamit a villásreggeli alatt, melynek fogásai kizárólag a hüllővitágból kerültek ki, de a szakácsművészet remekei voltak. A társalgás most is a »Békakirály« körül mozgott. Megismertetett a cselekvénynyel, mely a gólya felsősége elleni küzdelmet adja elő. Mr. Smith jelentősen hunyorgatott. — A gólya, a gólya, hm ! Európát jelzi; a yankee béka megsemmisíti a gólya uralmát. Allegória, nemde ? Európát legyűri Amerika, csupa hazafiság ! A békakirály nagy szonettje, melylyel a gólyát lefegyverzi, meg fogja a az vjsze Szerda, 1910. február 16. BELFÖLD. Békerontók Fiuméban. Ismételve hírt adtunk arról, hogy a fiumei hazafias olaszság helyzetét a horvátokkal szemben egyes megtévedt magyar orgánumok is untasan nehezítik azzal, hogy az olasz elemet mindenféle alaptalan vádakkal illetik. Legutóbb így volt az a cégtáblaszabályrendelet dolgában, amikor világosan hamis adatok alapján vádolták meg a fiumei municzipiumot. Most Fiuméból, jó magyar kézből megint a következő levelet kapjuk: Fiume, február 14. A koalíció egyes orgánumai, szövetségben az itt való izgága elemekkel (fájdalom, ilyenek is vannak itt) untalan ismétlik a fővárosi sajtóban is méltatlan, sőt hazafiatlan