Az Ujság, 1910. február/2 (8. évfolyam, 39-49. szám)

1910-02-16 / 39. szám

t tagadták, sőt megbélyegezték a köz­­igazgatás államosításának a politikáját, mely pedig annyira hatvanhetes volt, hogy még Apponyiéknak is kellett, míg azt hitték, hogy a szabadelvű­pártnak nem kell. Hozzájárultak az annexióhoz, a dualizmusnak ehhez a végzetes meg­bontásához, csak azért, mert kormányon voltak, Aehrenthallal szemben nem mer­tek a felségakarattal szembehelyezkedni. Nem áll tehát szerintünk, hogy me­legedvén annál a pusztító tűznél, melyet ők gyújtogattak s mely gyújtogatásnak az ő higgadt hírük adta meg a nemzeti lelkesedés szikracsiholásának a presztízsét, ők a hatvanhetes politikát szolgálták volna. Az sem igaz, hogy a koalíc­ió hatvanheteskedése az ő közreműködésük következése lett volna. Ugyan mit csinált volna a függetlenségi párt alkotmány­párt nélkül ? Perszonál­uniót ? Külön hadsereget ? Nélkülük is csak úgy hat­vanhetes alapra helyezkedett volna, mint velük, éppen csak kifogás nélkül kellett volna tennie ; nem­ hivatkozhatott volna arra, hogy nem tisztán függetlenségi pártból áll a kormány, hanem ország­világ előtt kiderült volna, hogy tiszta függetlenségi párt sem tesz egyebet, mint tett a szabadelvű párt. Ha ez kiderül, akkor a hatvanhetes politika meg van mentve. Hogy Andrássyék ezt a rehabili­táló tényt leplezték a közreműködésük­kel, a hatvanhetes politikára ma is rá­foghatják, hogy nem olyan nemzeti, mint amaz. Nem tudhatjuk be nekik érdemül, hogy függetlenségi szövetséges társaikat is, kiknek színeit viselték, a másik kép­­mutatásukkal szintén megrontották. Mert nem abból származott a koalíczió krízise és a függetlenségi párt szakadása, hogy Justhék az önálló bankot követelték, ha­nem abból, hogy Andrássyék meg nem mondták nekik, hogy e követeléssel de­hogy is azonosítják magukat. A bank a kvótaemelés szépítéséül szolgált, s az alkotmánypárt némán engedte szépíteni a kvótaemelést. Ha akkor van elég becsü­lete és önzetlensége, hogy megmondja azt, a­mit két év múlva mondott, a bank­politikusok csakugyan megmaradnak kis­ded bankcsoportnak, s mint olyan sem marad meg tovább, a­míg szépszerével szabadulhat a kívánságától. Való igaz, hogy a hatvanhetes Wekerle, Andrássy és táborának hallgatása, sőt kontrázása adott táplálékot a bankpolitikának, s csődítette Justh körül mindazokat, a­kik a tapasztalt miniszterek magatartásá­ból következtették, hogy ez a követelés, a­milyen hasznos lefelé, annyira nem ve­szedelmes fölfelé. Bizony, ez a független­ségi párt részéről van a rovásukon, s ha az alkotmánypárt képletes sírja fölé sirk­at kellene, ez illenék oda legjobban: megrontották azokat, a­kiket elhagytak, hogy megronthassák azokat, a­kikhez csatlakoztak. Készséggel elismerjük, hogy ebben a romboló munkában vezérük, Andrássy Gyula romboló szándék nélkül vett részt. De nem menthetjük föl őt sem. A­ki politikában téved, az álljon félre. A­mint Tisza István tette, s a­min, hogy meg­­tegye-e, Andrássy Gyula most még ha­bozik. De azt mondani, a­mit ő: a politikám helyes volt, csak nem sikerült,­­ az lehetetlenség. Mi nem sikerült neki ? A szabadelvű párt megsemmisí­tése ? Sikerült. A koalíczió kormányra jutása ? Sikerült. Ezek voltak politikája alapkövei, melyeken az országnak virulnia kellett volna. S nem virult, hanem sod­ródott az anyagi bajok özönébe s alkot­mányválság szélére. Itt nem sikertelen­ségről lehet szó, hanem, ellenkezőleg, a teljes sikernek teljes átkos voltáról. Az, a­mit akart, a­mit jobbnak, tisztes­ségesebbnek, nemzetiebbnek és áldáso­sabbnak vélt, az lett a nemzet átka. S erre mondja, hogy a politikája helyes volt! Dehát legyen,­­ nem sikerült! Az egyiknek volt politikája, mely kitűnő, de félre kellett tenni, mert nem való kormánypolitikának. A másiké is kitűnő, éppen csak nem sikerült. Hát akkor mi ebben a politikában a jó ? Mindig azt hittük, hogy az a jó politika, mely megfelel az ország állapotának és szük­ségeinek. Andrássy pedig azt mondja: nem a politikában volt a hiba, hanem minden egyébben. Ha a minden egyéb más lett volna, mint a­milyen, az én politikám is sikerült volna. S ezt vallja Andrássy Gyula, a­ki Bánffytól kezdve Khuen-Héderváryig még minden minisz­terelnöknek a lemondást tanácsolta, mi­kor a politikájukról úgy látszott, hogy nem sikerült! Nem tudunk tehát szentimentálisak lenni az­­ alkotmány­párt feloszlásán. Elég, ha nem vagyunk kárörvendők. A holt párt voltaképpen maga megy gyászolva a saját koporsója után, s mire halotti torhoz ül, a lakmározás hevében meg­feledkezik, hogy halotti tort s nem szü­letésnapot ül. Nem kell siratni az urakat, jól érzik még magukat. S tömegesen csatlakozva Khuenhoz, az az aggodal­munk támad, hogy nem az alkotmány­párt volt az utolsó, melyet tönkretettek, hogy túlélhessék. iparé. Sajnos ! S ezt igen röstelljük : Franczia­­ország megelőzött. A kezdeményezés őt illeti meg. A­milyen reklámot Rostand »Chantec­­ler«-je körül csaptak, az a költői technikának netovábbja. Régente a drámaírás igen koc­­­kázatos vállalkozás volt, mert a darab meg­bukhatott és az igazgató, a színész, meg az író fáradsága, költsége kárba veszett. Ezt az eshetőséget ki kell kapcsolni. Darab többé ne bukhassék meg ! — Hm ! Hm ! Smith úr meggyőződéssel folytatta : — Úgy kell a közönséget előre megdol­gozni, úgy rá kell sugallani, vagy ha jobban tetszik, szuggerálni a bukhatatlanságot, úgy meg kell remekíteni jó eleve a művet és világ­­eseménynyé magasítani szinre kerültét, hogy holmi eshetőségek eshetetlenségekké törpittes­­senek. — S erre való a vállalkozó ? — Erre, uram, erre. A ki befektet és elő­legez. Herz igazgató Chantecler-re öt millió frankot költ és tiz milliót akar bevenni. Ki­csinyes európai aránylat ! Az én vállalkozóm, mr. Jellow tíz millió dollárt fektet bele és húsz milliót fog rajta nyerni. Kezdtem szédelegni. Makogásra fogtam. — Uram ! Én csakugyan megvallom, hogy ez az eljárás épp olyan vakmerő, a­milyen óriási. S csak azt bátorkodom tisztelettel meg­jegyezni, minek méltóztatnak ezentúl a dráma­­írást tekinteni : irodalmi foglalkozásnak, vagy üzérkedésnek ? Mr. Smith kifejezése a gúny és kicsinylés mesgyéjén himbálózott. — Költészetnek, uram, a legtisztább köl­tészetnek ! Mert a költészetnek nem kell hogy az éhenhalás legyen ismertető jele. Az író jól is lakhatik zsenijének koczkáztatása nélkül. Sőt a jóllakott lángész kevesebbet, tehát job­bat ir. Többet tanulmányozhat, jobban össz­pontosítja erejét. íme én tiz legjobb évét éle­temnek szánom e nagy munkára s ezalatt folyton békac­ombbal táplálkozom ! Képzel­heti, milyen remek kerül ki ebből a táplálék­ból. A békaczombban nagyon sok a cyalin . .. — Mi az a cyalin ? — Egy új, csak most fölfedezett anyag, mely a költői érre igen serkentőleg hat. A­ki sok cyalinnal táplálkozik , sokkal jobban rí­mel. Szegény Rostand, ő azt hitte, hogy ha öt évig folyton jércre és csibehússal, meg tejen hizlalt kappannal táplálkozik, rekordot ér el. Csakhogy . . . csakhogy . . . Mr. Smith elhallgatott egy perezre és ra­vaszul mosolygott. Hegyeztem a fülemet. Mr. Smith folytatta : — Csakhogy a baromfiban nincs cyalin. Nincs bizony ! A béka különb drámatárgy a baromfinál, mert benne van cyalin. Rostand nyelvezete silány próza lesz az enyémhez ké­pest. Többet mondok, én lefőzöm mr. Westet is, a­ki vérszemet kapott és tengap itt alá mr. Blum vállalkozóval egy szerződést »Az ázalag szerelmes uj darabjára nézve, mely a tengerfenék­ világában fog játszani, ő is csa­lódni fog, mert az átalag sem olyan jó dráma­­tárgy, hisz benne sincs cyalin. Belevágtam : — Lám, lám ! Az uj drámairodalom hová fejlődik. Az ember, úgy látszik, eljátszotta kis játékait. A baromfiudvar után az ingovány s aztán az átalag világa ! Nemsokára megírja valaki a bolha tragédiáját. Mr. Smith helyeslőleg bólintott. — És mért ne írná meg ? Akármi érde­kesebb az embernél. Mit tud az ember már drámait termelni. Házasságtörést, semmi egye­bet. Erre ráun a világ. Uj világok, uj lények új tárgyakkal kínálkoznak. A szerves világ még sokat nyújthat, míg a drámaíró majd a szerv­­telenbe nyúl. A majom. Ki irta még meg a majmot ? Az ember ősét ? Óriás tárgy. Az utolsó majom, a­ki már majdnem emberré fejlődött, s azon töpreng : fejlődjék-e azzá, vagy maradjon meg utódaiban majomnak. Tűnődik, vajúdik. Előre látja az emberi nyo­morúság és bűn tengerét. Hű majomélettársá­­hoz hajolva mondja : Nem, nem, nincs szük­ség az emberiségre, boldogabb a majomiság ! De Éva, a majom Éva hiúd ősanyja akar lenni az emberiségnek, kaczéran férjéhez simul és szemérmes pirulással súgja: Legyen ember. Nos uram ! Elég új ez, mi ? Az utolsó majom s első ember, a majomember és embermajom kérdése ? Négy-öt századig megélünk az állat­világból, öt század aztán a növényvilágból meríthet, s ezer év múltán megírhatják uno­káink az ásványvilág rejtelmeit. Összezúzva e végtelen perspektíváktól, alig ettem valamit a villásreggeli alatt, mely­nek fogásai kizárólag a hüllővitágból kerültek ki, de a szakácsművészet remekei voltak. A társalgás most is a »Békakirály« körül mozgott. Megismertetett a cselekvénynyel, mely a gólya felsősége elleni küzdelmet adja elő. Mr. Smith jelentősen hunyorgatott. — A gólya, a gólya, hm ! Európát jelzi; a yankee béka megsemmisíti a gólya uralmát. Allegória, nemde ? Európát legyűri Amerika, csupa hazafiság ! A békakirály nagy szonettje, melylyel a gólyát lefegyverzi, meg fogja a az vjsze Szerda, 1910. február 16. BELFÖLD.­ ­ Békerontók Fiuméban. Ismételve hírt adtunk arról, hogy a fiumei hazafias olaszság helyzetét a horvátokkal szemben egyes megtévedt magyar orgánumok is untasan nehezítik azzal, hogy az olasz elemet mindenféle alaptalan vádak­kal illetik. Legutóbb így volt az a c­égtábla­­szabályrendelet dolgában, a­mikor világosan ha­mis adatok alapján vádolták meg a fiumei muni­­czipiumot. Most Fiuméból, jó magyar kézből megint a következő levelet kapjuk: Fiume, február 14. A koalíc­ió egyes orgá­numai, szövetségben az itt való izgága elemekkel (fájdalom, ilyenek is vannak itt) untalan ismétlik a fővárosi sajtóban is méltatlan, sőt hazafiatlan­

Next