Az Ujság, 1910. június/2 (8. évfolyam, 142-152. szám)

1910-06-16 / 142. szám

Budapest, 1910, VIII. évfolyam, 142. szám, Csütörtök, junius 16. Előfizetési árak: Egész évre____28 k. — 1. Félévre__...... 14 * — » Negyedévre ' 7 » — » Egy hóra .......... 2 * 40 » Egyes szám ára helyben és vidéken 10 fillér. SZERKESZTŐSÉG: Budapest, Rákóczi-út 54. Bak Telefon 66—16. KIADÓHIVATAL, Budapest, Rákóczi­ út 54. sz. Telefon 162-63 és 58-03. Megjelen hétfő kivételével minden nap, ünnep után is. ROVÁS: Kicsike kis csibésztempó, még Apponyi­­Mioz is méltatlan, a­mit Székelyhidon mondott : közel voltak az önálló bankhoz, tudták a mód­ját, sőt közel voltak az ország örök időkre boldogításához, meg a nemzeti katonasághoz, ha közben ki nem tör a pártszakadás. Most tessék megbecsülni őket! Nem azok után kell ítélni, miket csináltak, hanem miket csináltak volna, ha meg nem buknak. Négy évi aktív kormányzás nem mérleg; az igazi munkál­kodásukat a bukásuk utáni időben fejtették volna ki. Szóval, a koalícziós korszak virág­zása idejében tört le, mikor a gyümölcs már élőben volt. A virág kutyatej volt, de isten vcscse, a gyümölcs mamna lett volna. Hát annyira lerongyolódott Apponyi, hogy ha már hű maradt önmagához, nem tud különbeket füllenteni ?* Egészen ügyes fogása az ellenzéknek, mi­kor mindent, a­mi az ország terhére pénzt jelent, az új kormány művének mutat be. Majd bolond lesz hirdetni, hogy Dreadnough­­tokat ők is építettek, annexióért ők is fizettek volna, adósságot ők is csináltak volna s pénz teremtése czéljából éppen ők pedzették a gyufa- és petróleum-monopóliumot. A hogy ők teleirták a bécsi lapokat s most ők szidják a miniszterelnököt, hogy bécsi lapban nyilat­kozott, — ezt mi is megtettük, de megtettük az ő idejükben is — azonképpen most mindaz komisz népárulás, a­mi hon polgári kötelesség és példátlan gondoskodás lett volna az ő kormányuk alatt. Elismerjük , egészen ügyes tempó ez, de biztosaknak kell lenniök a felől, hogy a kormányt hamarosan meg nem buk­tatják, nehogy azon nyomban kelljen elkövet­niük mindazt, a­miért megbuktatnák. * Hogy Náczi visszavonulna a politikától ? Szó sincs róla. A ki jön, mikor senki sem hívta, nem megy, mikor senki sem küldi. Náczi nem vonul vissza. Náczi párton kívül ül és vár. Vár, míg megint hívják. Bizonyos benne, mint a hordár a posztján, hogy ha rosszul megy is az üzlet, egyszer mégis csak hívják. S mint a hordár a messenger boyt, Náczi is kritizálni fogja utódját, Serényit, ő mindent jobban csinált volna. Ha nem hiszik el, ám tegyenek próbát és hívják őt, ő tette húsz éven át, hogy Magyarországon gabona termett. S ha az idén jó termés lesz, annak oka még a tavalyi kitűnő vetésben van, a­mikor még ő volt a föld minisztere. Tehát szó sincs róla . Náczi nem vonul vissza, sőt ellenkezőleg : fölvonul. Paczák. Irta P. Ábrahám Ernő. — Kaczák ! — Igenis, kapitány úr —!­ hallatszott a katonás felelet az istállóból. De még jó másfél perczig kellett várni a kapitánynak, meg a leányának, míg végre megjelent az istálló­ajtóban egy huszár s utána két nyerges ló. A kapitány körülnézte a két állatot, az egyiknek a nyergét egyenesebbre rántotta, azután a huszár elé állott: — Hány órára parancsoltam, hogy ké­szen legyél? — Öt órára. A kapitány kivette az óráját s a huszár orra elé tartotta: — Ez néked öt óra ? — S a következő perczben olyan pofont abrakolt privatdiner Paczák, hogy csak úgy porzott. — Segíts a kisasszonynak, egy-kettő — parancsolta a kapitány. Már akkor ott is volt Paczák. A leány egyik lábával a huszár térdére lépett, másik­kal a tenyerébe, s a következő pillanatban nyeregben ült. Azután nyargalt a huszár kaput nyitni. — Azután itthon várj bennünket, érted — parancsolt rá menőben szigorúan a gazdája. Csak mikor betette utánuk a kaput, ta­pasztotta Paczák a tenyerét az arczára. Na­gyot csóvált a fején s elkeseredetten fohász­kodott fel: — Az apját, de kemény marka van. Darab ideig rágódott még ezen magában, azután csendesen visszaballagott az istállóba. Levetette a kabátját, az ingét feltűrte mindkét karján egész a hónaljig, a jobb kezébe kefét fogott, a balra pedig csizmát húzott, s keser­vesen puczulni kezdte. Valahányszor nagy indulatban volt Paczák, mindig csizmát pu­­czult. Az valahogy megjuhászította. De most alig tett egy-két kefevontatást, látogatója akadt. A szeretője, Zsuzsi. Paczák felpillantott a jöttére, s azután megint csak puczulta a csizmát tovább, mintha semmi köze se volna a leányhoz. Az rögtön látta, hogy tüzevő kedvében van a szeretője. — Eljöttem — mondta csendesen. — Látom — válaszolta Paczák kurtán, rosszkedvűen. — Ejha, de lóncsan mondod ! — Hát hogy mondjam, tán bukfenczet hányjak örömömben ? — Te, tán megint pofont kóstoltál ? — vetette a leány haragosan. — Ha kóstoltam is, — mondta Paczák elutasítóan — a kapitány adta. Azért kapi­tány. Ha én volnék kapitány, én se sajnálnám tőle a tenyerem. — Hát akkor meg mi lett, de ? — Hogy mi lett, — kérdezte Paczák inge­rülten s szinte jól esett neki, hogy van a­kin kitölthesse a mérgét. — Igen, mi lett ? — Hát az lett, hogy ti leltek. Te meg a többi, valahányan vagytok! Torkig vagyok veletek ! Idáig e­l­mutatta a kezével. — Nézd e, tán mi szaladtunk utánad ? — Ha nem szaladtatok is, de nem is húzódsztatok ! — Paczák az ágya szélén ült, s még mindig a karján volt a fél csizma. A leány eddig az ajtófélfának támaszko­dott. Most a legény elé állt, mérgesen, kihívóan. Öt revolverlövés. A bosnyák parlament megnyílt és a szemlélő, temperamentumához képest, nyugodtan vagy lelkesen állapíthatta meg, hogy Bosznia belépett Európába, a kultúra és a nyugati czivilizáczió új or­szágot hódított meg a maga számára. A bosnyák parlament megnyitása után azon­ban egy mac­edóniai szerb ötször rálőtt Varesanin tábornokra, a boszniai tarto­mányi főnökre és a szemlélő­ügy tempe­ramentumához képest higgadtan vagy rémülten kénytelen megállapítani, hogy Bosznia a Balkánon van és a kultúra és a nyugati czivilizáczió az egykor okku­páit, majd óriási erőkifejtéssel és óriási áldozatokkal annektált tartományokat még nem hódította meg. Az osztrák­magyar monarchia katonai ereje a czivi­­lizált államok életének külső formáit rá­­kényszerítette a két balkáni tartományra, de a földet és a levegőt, a népet és az évszázados hagyományokat, a lelkek szen­vedélyességét és az indulatok forró mivol­tát, egyszóval mindazt, a­mi a formát tartalommal tölti meg, át nem alakít­hatta és meg nem változtathatta. Bosz­niának mától fogva parlamentje van, de a bosnyák belső politikát mától fogva is csak balkáni módon fogják csinálni és az a viszonylagos szabadság, a­melyet a parlamenti forma a két tartomány belső életének ad, nyilván csak arra lesz jó, hogy azok az indulatok, a­me­lyeket a katonai kormányzás féken tar­tott, ezentúl szabadon tomboljanak. Az az egy merénylet, a­mely történt, az az öt revolverlövés, a­mely Varesanin generálisban szerencsére nem tett kárt és az a hatodik, a­melylyel a merénylő önönmagával végzett, még nem igazolná a pesszimista felfogást. A ki azonban csak éppen törekedett is arra, hogy a maga szemével nézze a boszniai állapo­tokat és a ki nem engedte magát befo­lyásol­tatni azoktól a hivatalos himnu­szoktól, a­melyek a monarchia óriási paczifikáló munkájáról és a zseniális kül­ügyminiszter nagy győzelméről szóltak, az jóformán várhatta ezt a merényletet. — Hát aztán mi bajod velem, de ? Paczák elébb mustrálta egy kicsit a csiz­mát, azután letette a földre, s megvetően mérte végig a leányt. — Nagyon konyhaszagu vagy — vetette kurtán. A leány csudálkozva nézett reá egy pilla­natig, mintha nem akarna hinni a fülének. — Milyen, te ? — Éles mosószagu — volt a még ért­hetőbb felelet. Erre már kifakadt a leány is : — Hát te tán bazsalikom szagu vagy ? Paczák megvetően legyintett : — Ha nem vagyok is bazsalikom szagu, az istállószag is más, a konyhaszag is más. A konyhaszag az konyhaszag. De az istálló­szagot még az urak se utalják. A kisasszony maga húszszor is benéz az istállóba, mig csak egyszer is a konyhába. A leány gyanakodva kémlelte a huszárt. — Te, — faggatta — téged tán a kis­asszony veszített meg ? Paczáknak ugyan eszébe se volt ilyesmi, de most csak azt kereste, hogy valakit bo­­szanthasson. , — Hát ha tudni akarod, — mondta mér­gesen — igenis hogy a kisasszony ! — Nézd e, te, — képedt el a leány — ő meg csakugyan megbolondult ! Hát aztán — rázta a csípőjét — mivel különb a kisasszony, mint én, ha szabad kérdenem ? — Hogy mivel ? — Igen, mivel ? A huszár kezébe fogta a leány jobb kezét, reápillantott, s megvetéssel lökte félrebb : — Evvel­e ! A leány a kezére nézett.­­ Lapunk mai száma 28 oldal.

Next