Az Ujság, 1910. július/1 (8. évfolyam, 156-167. szám)

1910-07-02 / 156. szám

Budapest, 1910. Előfizetési iraki Egész évre__... 28 k. — » Félévre............ 14 » — » Negyedévre „....2­7 » — » Egy hóra 5 2­­ 40 » Egyes szám ára helyben és vidéken 10 fillér. \­­ \ Szombat, július 2. SZERKESZTŐSÉG: Budapest, Rákóczij út 54. SS. Telefon 8*—16. KIADÓHIVATAL: Budapest, Rákóczi-út 54. ez. Telefon 162-63 és 58-03. Meg­jelen hétfő kivételével minden nap, ünnep után is. ROVÁS. — Idáig eljutottam volna, — mondta a debreczeni czigány, feltápászkodva vaczkáról — most még csak Pestig kell menni s ott vagyok. — A kormány is idáig eljutott a kép­viselőházzal, minden baj, sőt minden ellen­­zékeskedés nélkül, hogy megalakultan asztalán látta az első benyújtott törvényjavaslatokat. Most még csak tárgyalni és elfogadtatni kell őket. A czigány is eljut Pestre, s reméljük, ezekből a javaslatokból is lesz törvény, s ha valami közbe nem jön, hát a mostani hangulat szerint az ellenzék is olyan czigány, a melyik halálra ítélte a szolgabirót, de baltával a kezében s folyton lesben állva, mindig talál okot arra, hogy a mikor az elitélt a keze­­ügyébe esik, mert nem vágja le. — Ha va­lami közbe nem jön ! De mikor nem jött va­lami közbe a magyar politikai életben ? * A peticziók körülbelül összegyűltek már a Curián s az egyik szakértői vélemény szerint soha nem volt oly sok, a másik szerint soha nem volt oly kevés a peticzió. Mi ezt a kér­dést nem akarjuk eldönteni, mert ha sok, ha kevés , a peticziók száma abszolúte nem jel­lemzi a választások moralitását, lévén a vá­lasztás mindig egyformán immorális. Ellenben igenis, a petíczió mögött mindig lappang — nem a kerület igazságérzete, hanem egy em­ber, a­ki nem tud belenyugodni, hogy ő ne legyen többé képviselő, holott eddig volt, s még valamit próbál, az utolsót , hátha a man­dátumot, melyet a kortesek nem tudtak meg­szerezni, megszerzi a lutri ? * Az állami diurnisták Justhéknál sürgetik az általános, egyenlő és titkos szavazati jogot. Az állami diurnisták nem félnek, hogy a kor­mány két heti felmondással elcsapja őket, pedig Justh hívei, és elhiszik, a­mit az mond, hogy a kormány irgalmatlanul üldöz minden tisztviselőt, a­kinek ellenzéki hajlama van. A kormány, úgy látszik, ragaszkodik hozzá, hogy az üldözött tisztviselő legyen, vagy pedig a diurnisták függetlenebbeknek érzik magukat a kinevezett tisztviselőknél. Vagy pedig hívei Justh Gyulának, de nem hisznek el mindent, a­mit az mond. Kopenhágai változatok. Irta P. Ábrahám Ernő. I. Jacobsen »Niels Lyhne«-jében az Edele Lyhne tragédiájáról szóló lapok a világiro­dalom legmeghatóbb írásai közé tartoznak. Szép fiatal lány, a kopenhágai ifjúság ünne­pelt bálványa, az élet minden varázsát, min­den örömét gazdag színekben szórta lába elé : nézd, ez a sok fény, árnyalat, melódia, a nap, a színházi esték, a fák, a bálok, a tenger, csipke, selyem, gyöngy, bársony, szerelem, diadal, mind-mind számodra van, te vagy a királynőjük, élj, örülj ! És mikor legfátyolosabb a szeme a má­mortól, a fiatalságtól, mikor legtöbb az élet­kedve, legbecsesebb előtte a valóság : rá­sóhajt az elmúlás lehelete. Még ez a halálos lehelet is szebbé teszi. Arcza fehér és piros hamvát még színesebbre árnyalja, szemében új fényt gyújt. Olyan, mint a rózsa, melyet szépsége teljében visznek a bálba, hogy a csil­lárok fénye, batiszt- és selyemfelhők fodra, mámoros ritmusra lebbenő lányfürtök ölelése új pompába borítsa egy utolsó gyönyörű, de halálos éjszakán. És elmegy meghalni, siratni Kopenhágát, egy utolsó kétségbeesett üdvözletét küldeni néki : »Hils-Köbenhavn !« »Lille Edele !« . . . Szegény »kis Edele !« Hogy még a legszebb májusi természet sem tudta veled feledtetni Kopenhágát ! Minden visszás, kedvére ellen való néki Lönborggard­­ban. A nap járása után igazodó étkezési idők, a komótok és szekrények levendula illata, a »spártai székek«, a szorosan a fal mellé hú­zódó vidéki bútorok. Még sétálni se mehetett, hogy magával ne hozza a hajában, a ruháján a szénás rétek, virágos mezők »robusztus« par­fümjét. Kopenhágáról ábrándozik, száműzöttnek, halottnak érzi magát, ha arra gondol, hogy volt ismerősei nélküle is tovább élik régi életüket, s neki olyan emberek közt kell gyöt­rődni, a­kik ki se tudják mondani helyesen ezt a szót, hogy : Köbenhavn. »Most valami misztikus hangsúlyozással ejtik ki, mintha egy hely lenne, a­hol gyerekeket esznek, majd színtelenül, mintha csak egy Afrika közepén fekvő városról lenne szó, vagy éppen történet­tudománynyal teli ünnepélyes hangon, mintha Ninivéről vagy Carthagóról beszélnének. A pap állandóan Axelstadnak *) mondta, s oly em­lékekkel teli elragadtatással ejtette ki ezt a nevet, mintha csak valamelyik régi kedvesére emlékezett volna. Egyikőjük se tudta kimon­dani ezt a szót: Köbenhavn, úgy hogy az ember mindjárt maga előtt lássa azt a várost, a­mely a Westerporttól a Toldbodenig húzódik az Östergade és a Kongens Nyterv mindkét oldalán.« Edele Lyhne Kopenhága-rajongása meg­van minden kopenhágaiban. S már rövid itt tartózkodás után ráragad az idegenre is. Mennyi mindent jelent ez a név : Köbenhavn, csak nekem is, pedig mindössze alig pár hó­napja vagyok itt. Jelenti a városház-tértől a Kongens Nytorvig húzódó korzót, a Rosen­­borg-kertet, a Tivolit, a tengerpartot, Lumbye galopjait és polkáit, ezer meg ezer intimitást, interieurt, hangulatot és­­ színeket. Mert Kopenhága színes város. A legszínesebb azok közt, melyeket ismerek. Az első éjszakára ugyan, melyet itt töltöttem, egy szürke, csap­zott város képével aludtam el, mert mikor megérkeztem, esett az eső, s tele volt az egész város nyirkos köddel. De másnap reggel, mi­kor felébredtem, s kinéztem az ablakon, lát­tam, hogy esik a hó. Szép fehér, apró, de pelyhes hó. Délben elállott a hóesés s kisütött a nap. És én felmentem a városház tornyába, s a kilátó erkélyen hatvanöt méternyi magas­ságban gyönyörködtem a lábam alatt elterülő városban. Hó alatt volt egész Kopenhága. A házak tetejét sima sik lapokban fedte, a parkok fáira vastag girlandokat borított, az utczákra széles szőnyeget terített, megkapasz­kodott a falakon, a kapuk felett, az ablak­­párkányokon. A városház-tér nagy hómezejé­­nek fehérségét csak még fehérebbé tették a télikabátos járókelők, kocsik, lovak, villamo­sok, automobilok sötétebb színei, foltjai. Csak a tenger volt ólomszinű­ keletre, de Amager-sziget, a melyen Kopenhágának egyik régi városrésze és egy külvárosa van, s a Ko­penhágát védő tengeri erősségek fehéren emel­kedtek ki a szürke hullámokból s messze túl a tengeren, a láthatár alján is húzódott egy fehér vonal : a svéd part. Az ég kék volt, fehéres hamvazású bárányfelhők lengtek rajta, sütött a nap s mindenfelé csillogott, ragyogott a hó. Fehéren, gyémántosan. Én pedig elfeledtem az esteli szürke képet, az *) Axelstad Kopenhágának a költészetben és szóno­koktól gyakran használt körülírása. Voltaképpen hibás elnevezés a szintén használt Absalon-Stad helyett. Kopen­hágát ugyanis mai fekvése helyén, a vend tengeri rablók ellen erős várat építve a dán partok védelmére, Absalon roskildei püspök alapította 1167-ben, a­kit azonban sose hivtak Axelnek s az Axelstad elnevezés téves, de köz­­tudatban élő hagyomány. A munka kezdetén. A parlamenti gépezet teljesen föl van szerelve. Megvan az elnöksége, tiszti­kara, osztályai és bizottságai. Minden készen áll a munkára, sőt ma már hatal­mas munkaanyagról is gondoskodott a kormány. Csak azt nem tudjuk még, helyén van-e minden mozgató erő s normálisan végzi-e majd feladatát. A legsürgősebb munka a kormány­zat teljes alkotmányosságának biztosí­tása s az úgynevezett állami szükségletek kielégítése. Ki kell végre jutnunk az exlex-ből, be kell hajtani az adókat, bélyeget és illetéket fizetni, törvényes felhatalmazás alapján eszközölni a ki­adásokat és ujonczozni. Pénz és katona kell az ország élete, tekintélye és hatalma fentartására. A­ ma benyújtott indemni­­tási javaslatnak ez a czélja. Szokatlan és nem a szájunk íze szerint való, hogy a pénzügyminiszter az egész esztendőre kéri az indemnitást, sőt azt a bejelenti, hogy ez évre költségvetést elő sem ter­jeszt. Érteni értjük ezt az eljárást, de ha parlamenti szempontból menthető is, az ország érdekeinek bizonyos mér­tékű sérelmét látjuk benne. A kormány nyilván az idővel számol s kikalkulálja, hogy igen fontos és sürgős teendők kerül­hetnek háttérbe s szenvednének halasz­tást, ha az új képviselők bemutatkozó szónoklatainak zsilipjét egy költségvetési vitára megnyitná. S a két rossz közt a kisebbiket választja. Inkább a tavalyi költségvetés keretében viszi az állam­­háztartást, semhogy késleltesse a sürgető és elodázhatlan javaslatok elintézését. Ámde az ország gazdasági érdekeivel sehogy sem kvadrál ez a koplaltatás. Mert a pénzügyminiszter azzal is indo­kolja a költségvetés elmaradását, hogy az előző évek túlköltekezései miatt kívá­natos megmaradni az előző évi budget kereteiben. Ez a takarékossági ürügy tetszetős lehet, de nem mérvadó. Minden új költségvetés új fejlődésnek tényezőit vagy csíráit foglalja magában, s ha más elmaradnak az államháztartás természe­tes fejlődésének egy évi többletei, ez­z kiesést jelent a nemzeti fejlődésben is,­ Kár érte. Pedig lehetett volna rá mód, hogy ezt a kiesést az ország meg ne szenvedje. Ha ugyanis meg lehetett volna állapodni a pártokkal, hogy az ez évre beterjesztendő költségvetés tárgyalását — éppen kivételessége miatt — igen rövid határidőre szabják meg. Sajnos, a mai ellenzékben még mindig erősebben dolgozik a pártérdek, semhogy deferálni tudna az országos érdeknek, s bizonyára Lapunk mai száma 28 oldal

Next