Az Ujság, 1910. szeptember/1 (8. évfolyam, 207-219. szám)

1910-09-01 / 207. szám

Budapest, 1910. évi. évfolyam. 207. szám. Csütörtök, szeptember 1. Előfizetési árak: Egész évre...... „ 28 k. — £, Félévre ......... 14 » — * Negyedévre _ 7 » — » Egy fióra „ _ ... 2 » 40 a. Egyes szám ára helyben és vidékett 10 fillér. SZERKESZTŐSÉG: Budapest, Rákóczi-út 54. sz. Telefon 66—"16* KIADÓHIVATAL: Budapest, Rákóczi-út 54. az. Telefon 162—63 és 58—03. Meg­jelen hétfő kivételével minden nap, ü­nnep után is. ROVÁS: Salzburgban az urak jól vacsoráltak s a mellett meg is egyeztek abban, hogy a határ­villongások rendezésére bizottságokat ültetnek össze. Ez a zseniális gondolat mindig fölmerül, a­mikor nincs gondolat. A magyar invenczió is csak ennyire terjed, az olasz és Aehrenthal­­féle pedig ebben az egyben nem szárnyalja túl a magyart. Ez a gondolat már azért is kitűnő, mivel még rossznak sem lehet mon­dani. Mit árthat, ha olasz és osztrák urak Bécsben tanakodnak ? Okvetetlenül ki is süt­nek valami szabályzatot s akkor esetleg erről a szabályzatról sül majd ki, hogy rossz, de magáról a gondolatról, hogy szabályzat kell, ezt sohasem lehet majd mondani. * Szeptember elseje pedagógiai nap. Ilyen­kor sütik ki, hogy pályát kell választani s ne jogászit, hanem iparit, kereskedelmit és gaz­­dászit. És ezért ezen a szent napon nem sza­bad arról elmélkedni, hogy milyen komisz dolga van annak, a­ki ipari, vagy kereske­delmi, vagy gazdászi pályára lépett — tőke nélkül. Mi sem akarjuk a pedagógiai ünnepies­séget rontani s magunk is óva intjük az ifjú­ságot, hogy ne tolakodjék a lateiner pályára, mert nem boldogul. De ugyancsak arra is kell intenünk, ne tolakodjék ipari, kereskedelmi, vagy gazdászi pályára, mert azon sem bol­dogul. Ezek után azt is meg kellene mon­danunk, hogy ilyen pályára tolakodjék az ifjúság, de ezt már nem mondjuk meg, mert magunk sem tudjuk. * Az interparlamentáris konferenczia mai első napja nem ér semmit, mert holmi tengeri csatorna-ügyeket tárgyaltak, nem pedig Ap­­ponyi Albert grófot ünnepelték. Ezek a nem­zetközi konferencziák nekünk azért olyan kedvesek és drágák, mivel rajtuk nyílik al­kalma a külföldi parlamentáriusoknak csodálni, hogy milyen nagy ember Apponyi, hogy tud francziául, angolul és mindenül, milyen szép a hangja és a szakálla s milyen kár érte, hogy nem angol, hanem magyar. Ez az utóbbi so­­pánkodás, Isten ücscse, nekünk is többször jutott eszünkbe, nem is az interparlamentáris konferencziák alkalmával, hanem a­mikor Apponyi Albert a hazai ügyekkel foglalkozik. A szedáni katasztrófa. (A negyvenedik évforduló alkalmából.) Irta Bloch Henrik. Még néhány nappal ama csata előtt, mely Mac Mahon hadseregének teljes leveretésével és a franczia császárság veszteségével végző­dött, intézte el. Napóleon katonáihoz kiált­ványát, melyben azzal a biztosítással akarta felbátorítani őket, hogy Bazaine hadserege Metz falai alatt teljes erejében egybegyűlt és hogy egész Francziaország felkelt az ellenség ki­verésére. De már szeptember 1-én Szedánban, a csata kezdetén belátta, hogy hadseregének romlása kikerülhetetlen. Ducrot generális, kit a veszélyesen megsebesült Mac Mahon maga helyébe bízott meg a fővezérséggel, mindent elkövetett arra, hogy a franczia hadseregnek Méziéres felé való visszavonulását biztosítsa. Ezt a czéltudatos és sikert ígérő tevékenységet azonban a párisi kormány által e közben fő­vezérré kinevezett Wimpffen generális a harcz felvételének elrendelésével megakasztotta. Hiába fáradozott Ducrot meggyőzni Wimpffent arról, hogy csakis a visszavonulásban rejlik a franczia hadsereg megmentése, Wimpffen nem tágított. Halálosan megsebzett szívvel és biz­tos tudatában annak, hogy katonáit hiába áldozza fel, távozott a derék Dueros, hogy az új fővezér parancsát végrehajtsa. Lelkiállapo­táról tanúságot tesz feleségéhez intézett le­vele : »Miért nem estem el a csatatéren akkor, a­mikor mellettem és mögöttem annyian porba dőltek ? Nincs szavam, melylyel kétségbe­esésemet kifejezhetném. Ezt a kétségbeesést még növeli az a gondolat, hogy ha Wimpften­nek végzetes vaksága, nem akasztotta volna meg az általam elrendelt elvonulás végrehaj­tását, akkor visszavonulásunk Méziéres felé sikerült volna és a borzasztó szerencsétlenség helyett siker lett volna osztályrészünk.« Ugyanaz a kétségbeesés sújtotta a csá­szárt, mikor látnia kellett, hogy hadseregének hősies ellentállása daczára közeledik a katasz­trófa. Órákon át maradt lóháton a golyó­záporban. Mellette elestek a tisztek. Egy gránát mellette leütött, ő meg sem mozdult, a halálos csapást óhajtván és várván. De a sors tőle mindent megtagadott, még a halált is. Mikor azonban Napóleon látta, hogy vitéz katonái hiába esnek el, a fegyverletevésre tökélte el magát. Feltüzette a fehér lobogót, ilyképpen a szégyent magára vállalván, melyet senki sem akart vallani. Midőn a fehér lobogót feltűzték, meg­jelent egy porosz katonatiszt, Schellendorff Bronsard alezredes, a­ki azt kérte, hogy a franczia főhadiszállásba vezessék. Ő tőle tudta meg Napóleon, hogy a porosz király Szedán kapui előtt van. Azért azt vélte, hogy a leg­jobb lesz, ha egyenesen a porosz királyhoz fordul. Napóleon a következő levelet intézte I. Vilmoshoz : »Testvér uram ! Mivel nekem nem adatott meg, hogy katonáim közt haljak meg, nem maradt számomra más egyéb hátra, mint hogy kardomat felséged kezeibe tegyem. Maradtam felséged jó testvére, Napoleon, Szedán, 1870 szeptember 1.« Reille generális ezt a levelet a porosz királynak vitte, ki akkor a trónörökös, Bismarck, Moltke, Roon és a német fejedelmek társaságában volt. Miután Reille a levelet a királynak átadta, a király környezete visszavonult. Míg I. Vilmos el­olvasta, halálos csend uralkodott. A király a levelet annak átolvasása után Bismarcknak adta át, a­ki azt a trónörökösnek és Moltke meg Roon generálisoknak felolvasta. Azután a király Bismarcknak meghagyta, hogy a választ megszerkeszsze. A miniszterelnök a parancsot nyomban végrehajtotta. A király állva irta le a levelet, mely igy szólt: »Testvér uram ! Sajnálva a körülményeket, melyek között találkozunk, elfogadom felséged kard­ját és arra kérem, kegyeskedjék arra felhatal­mazni egyik tisztjét, hogy ama föltételekről tárgyaljon velünk, melyek mellett az ön vezér­lete alatt oly hősiesen harczoló hadsereg meg­adja magát. Én ezen tárgyalással Moltke ge­nerálist biztam meg. Felséged jó testvére, Vilmos. Szedán, 1870 szeptember 1.« A meghatalmazottak még aznap éjjel Doncheryban összejöttek. A porosz király pa­rancsára Bismarck is jelen volt az értekez­leten. A franczia meghatalmazott Wimpffen volt. A meghatalmazottak Bismarck lakásán gyűltek egybe. Wimpffen kezdte a tárgya­lásokat : — Szeretném megismerni a feltételeket, melyeket ő felsége, Poroszország királya haj­landó nekünk engedélyezni. — Ezek nagyon egyszerűek, — feleli Moltke — az egész hadsereg el van fogva fegyverestül és podgyászostul. A tiszteknek meghagynék kardjukat, bátorságuk tiszteleté­nek jeléül, de ők is hadifoglyok lesznek, épp úgy, mint a legénység. — Ezek a föltételek igen kemények — felelt Wimpffen — és nekem úgy látszik, hogy a franczia hadsereg, bátorságát tekintve, jobb sorsra érdemes. Nem lehetne a követ- A világtermés. A világ gabonaszükségletének az idén is megtermett a fedezete. A ma közzé­tett becslések az ez évi világtermést a tavalyinál is nagyobbra teszik. Nagy átlagban a világtermés kielégítő . Külö­nösen Európában — Francziaországot kivéve — nincs ok a panaszra. Figye­lemreméltó, hogy a világszerte gaboná­val bevetett terület rohamosan növek­szik. Az idén e növekedést világátlag­ban több mint tíz millió hektárra be­csülik. Természetes magyarázata ennek az, hogy a mezőgazdaság még mindig elég jól jövedelmező gazdasági ág, s hogy tehát gazdának lenni nem utolsó foglalkozás. Azok, a­kik a bevetett te­rület e rohamos növekedésében a táp­szerek termelésének határához való kö­zeledést hajlandók látni, oszlassák el aggodalmaikat. Malthust már rég le­c­áfolták. Nem fenyeget a veszedelem, hogy a népesedés eléri a föld termő­képességének határát. A világ népesedé­­sének szaporodása még sohá nem lesz aggasztó, de a föld termőképességének határától is még jó pár ezer esztendővel innen vagyunk. A­mit tehát a világtermés publiká­lásával első­sorban konstatálhatunk, az, hogy sehol a világon éhínségtől nem kell tartani. Termett annyi, a­mennyi az éhező szájaknak elég. Hogy miképpen alakulnak az árak, azt egyelőre fölösle­ges kombinálgatni. A jelentésnek igaza van abban, hogy általán észlelhető, hogy a gazdák terményeik értékesítésével csakis lépésenként haladnak, s ennek folytán az az élénk forgalom, mely aratás és cséplés után rendesen elő szokott állni, mostanáig sehol sem mutatkozik. Tar­tózkodóvá teszi a gazdákat különösen a tengerentúli államok csekélyebb arányú terméshozama. Az európai gazdák, úgy látszik, erre való tekintettel kedvezőb­ben remélik terményeiket értékesíteni, ha azzal nem sietnek. Nekünk sem okunk, sem c­élunk a magyar gazdák árpolitikáját befolyá­solni. Csupán azt kívánjuk konstatálni a világtermésbecsléssel kapcsolatban, hogy ez évi termésünk, még a mai búzaárak mellett is, tetemes jövedelmi többletet jelent a tavalyihoz képest. A tavalyi harminc­ milliós termés az akkori árak­kal kombinálva legalább százötven millió koronával mar­adt értékben az idei mö­gött. Nem túlságosan nagy összeg, de mindenesetre számottevő a gazdatársa­............—...................■■■■■■■■■■■—..■■MM——— Lapunk mai száma 32 oldal.

Next