Az Ujság, 1910. október/1 (8. évfolyam, 233-245. szám)

1910-10-01 / 233. szám

Budapest, 1910. Előfizetési árak]­­ Egyes szám ára helyben és vidéken 10 fillér.AZ ÚJSÁG Egész évre___ 28 k. — 1. Félévre____... 14 » — » Negyedévre ..... 7 » — » Egy hóra__... 2 » 40 p VITI. évfolyam. 233. szám. Szombat, október 1. SZERKESZTŐSÉG: Budapest, Rákóczi-út 54. QS* Telefon 56—16. KIADÓHIVATAL:­­ Budapest, Rákóczi­ út 54. sz. Telelőn 162-63 is 58-03. Megyeren hétfő kivételével minden nap, ü­nnep után is. ROVÁS: Hegyen-völgyön lakodalom a kölcsön si­kerén : ez nem méltó hozzánk s­empolitikus a kormánytól, így a sikerült pumpnak örül a desperat gavallér, de nem egy fizetőképes állam, a­ki kölcsön formájában nem pumpol, hanem voltaképpen pénzt vásárol. S mi na­gyon megbecsüljük a német szövetségest s el­ismerjük hűségét és jóságát is, de azt nem tekinthetjük valami különös önfeláldozásnak, mikor ismét megköti velünk azt a jó üzletet, melyet eddig is jó haszon fejében szívesen meg­kötött. A dolog igazában úgy áll, hogy ha a franczia kölcsönt megcsinálják, Németország on volt volna a mellőzésen. De ha nem így volna is, ha csakugyan rászorultunk volna erre az üzletre, mint a szövetséges boldogító ke­gyére, akkor is a vezető politika legyen inkább politikusan hálátlan, mert minél többre tak­sálja ezt a szívességet, annál többel tartozik ellenszolgálat fejében.* Isten hozta Neumayer urat, de ha Bécs­iben nem lármáznának is miatta, akkor is az ő látogatása után a két állam viszonya épp olyan bensőségesen ellenséges maradna, mint látogatása előtt volt. Úgy látszik, kár volt az udvariasság nevében politikailag szertelenkedni. Neumayer most még kelleténél is kevesebbre taksálja utazását, mi is kénytelenek vagyunk ugyanazt tenni. Sőt ma bevallják ott is és megtudhattuk mi is : a bécsi polgármester azért jött ide, hogy a hollót éneklésre bírja. Ezúttal nem sajtról, hanem húsról van szó. * Apponyi úr szerint a koalíczió nem vál­lalta el a Triesztben épített Dreadnoughtokat. Ez igaz lehet, sőt egészen bizonyosan igaz. De nem bizonyosan nem igaz, sőt egészen bi­zonyosan igaz, hogy a ma épülő két Dread­­noughtot nem vállalván, magát a Dreadnought­­építést igenis vállalta. A hosszú válság alatt mindenféle feltételekről volt szó, melyek mel­lett Wekerléék tovább maradnának, csak arról nem, hogy óriáshajókat azonban nem építenek. Bizony építettek volna és szaporítottak volna mindenféle közös költséget, vállalták a bosnyák annexiós milliókat meg a­­mozgósítási milliókat is, melyek­­ellen most elszántan dörögni fog­nak s a delegácziókban majd megeszik ugyan­azokért, a mikért előzőleg tejbe-vajba fü­rösz­­tették. Ford. (Komédia 3 felvonásban, irta Schönherr Károly, fordí­totta Faragó Jenő; előadták a Nemzeti Színházban 1910 szeptember 30-án.) Schönherr Károly, a Nemzeti Színház ma bemutatott újdonságának szerzője, minden bizonynyal elolvasta Zolának La Terre czímű regényét. A híres mű meg is tetszhetett neki, mert különben nem ragadta volna ki belőle a szélesen és behatóan tárgyalt főeszmét, a parasztoknak földéhességét, hogy önálló szín­darabban külön földolgozza. A­ki a két művet, Zola regényét és Schönherr színművét ismeri, az előtt nem lehet kétség abban, hogy az utóbbi az előbbinek nyomán készült. Nem csupán az alapeszme azonos bennük, hanem egyes apró, festő részletek is közösek a két műben. E körülményt nem azért említjük fel, hogy belőle kifogásokat formáljunk a drámaíró ellen. Habár szívesen fogadjuk az őszinteséget, hogy a drámaíró — legalább hálából az in­­spiráczióért — valahogy, ha még oly gyöngén is, rámutat a forrásra, melyből merített, ennek elmulasztása esetén kötekedni még­sem akarunk vele. Mert nézetünk szerint az, hogy kit mi lelkesít, kit mi tüzel fel az irodalmi munkára, nem is oly túlságosan nagyjelentőségű dolog, hogy érte a megszólás helyén volna. Csupán az irodalomtörténeti kutatás fektet joggal súlyt az új tényekre ; a köznapi kritika könnyen túltekint rajtuk, ha a később érkező író új szempontokat, új tanulságokat, új igazságot tud találni a régebbi tárgy földolgozásában. Hamlet és az Elektra eszmei rokonsága tagad-­­ hatatlan ; a brit költő nagy művének és Lato Grammaticus ősi legendájának tárgyi azonos­sága ki van mutatva. De kit feszélyez ez a dán királyfi tragédiájának megbecsülésében és dicsőítésében ? Minden szerelmi história vissza­vezethető Éva anyánk almájára. Ki fogja ezért mondani, hogy a szerelmes miss Elkins plagizál ? A fődolog az, hogy az új mű újszerű, érdemes és érdekes legyen. Az újszerűség kívánalmának Schönherr úr teljesen megfelelt. Nagyot, igen nagyot for­dított Zola meséjén. Zola regényében a föld­éhes öreg paraszt — Fouace a neve, ha jól emlékszem , oly régen olvastam ! — még életé­ben átadja birtokát a fiának, ki aztán kifor­gatja apját mindenéből, megtagadja tőle a mindennapi harapás kenyeret, úgy hogy az elaggott ember végre szántóföldjének határoló árkában hal meg az édességtől. Schönherr hőse, a hetvenkét éves Grätz bácsi nem en­ged át fiának, Hannes-nak egy ezernaszálat sem abból, a­mi az övé , sőt mindig azt hajto­gatja, hogy »addig, a­míg le nem fekszik, ő le nem vetkőzik« ; és mikor végre nagybeteg lesz, mikor már mindenki azt hiszi, hogy az öreg zsarnok apának életlángja utolsót lobban, akkor a vén ficzkó elköveti azt a csínyt, hogy­­ meggyógyul és ezzel csúffá teszi a­ vára­kozók minden reményét. Ez nagy különbség , a mesében úgy, mint a kifej­lésben. E különb­ség nyomán aztán vitatkozni lehet azon, hogy mi az igazabb , melyik konc­epczió adja meg az élet hivebb képét; mi vall inkább a paraszt­­ember lelkére : az-e, hogy birtokát átadja fiának, mint Zola meséli, vagy az, a­mit Schön­­­herr állít, hogy a parasztember belekapasz­kodik rögébe és el nem ereszti, a­mig egy lehelet van mellében ; mi a reé­bb képe az életnek ? Az újszerűség kivánalma­rt az idegen eszmét kölcsönzött „ Se! , teljesen eleget tett. De a mű érdekessége, érdemes volta te­kintetében megfelelt-e ? Erre nézve engedjék meg, hogy a »komé­diát« — mint írója nevezi — röviden tag­laljam. Az alsó-ausztriai parasztgazda, az öreg Grätz, erőteljes, okos, szorgalmas ember, csö­könyös természetű és önző., Jól viszi­ gazda­ságát és úr a maga házában. Fia, Hannes gyöngébb lelkű, szelidebb természetű ember. Nincs is semmi jelentősége, semmi szerepe apja mellett. Már ötven éves, baja is dere­­sedni kezd, de azért nem rendelkezhetik semmiben ; egy palctát sem szabad a boké­­­ból kivágnia. Ha szól, apja mindig rámondja : »Hallgass ! Te nem vagy gazdának való«. A szolgáknak az öreg parancsol , és Hannes engedelmeskedik, mint a szolgák. Két cselédleány van a házban. Az egyik, Trine, ki már egészen megőszült, a konyhában szorgoskodik. A másik, Mena, az egyéb mun­kát végzi a ház körül és az élő jószágot baj­­molja. Hannes, mikor fiatalabb volt, Heinével szövetkezett bensőbben, a jobb jövő reményé­ben. A remények azonban nem valósultak, és így az egymást követő évek hosszú folyamában a bensőség is megszűnt. A remény persze a vén lány lelkében megmaradt, habár her­­vadtan és szárazon. ■ Idétlen reformter­ek. Ha a had­vezetőség reformálni akarja az egyévi önkéntesség intézményét, az rendben van. Ha a hadvezetőség el akarja törölni azt az intézkedést, a­mely az egyévi önkéntesnek jogot adott rá, hogy saját költségén, szolgálja le katona­­esztendejét,­­ ez is olyan reform, a­melyet meg lehet vitatni. De hogy ezt a reformot a demokráczia nevében fo­gadják hozsannával és a demokráczia nevében dicsérj­ék­ bele a magyar köz­vélemény rokonszenvébe, az képtelenség. Katonai dolgok iránt a magyar közvéle­mény, sajnos, a kelleténél sokkal közöm­­bösebb, katonai ügyekben a magyar köz­vélemény sokszor egészen tájékozatlan. Nincs magyar vezényszó, — tehát csinál­jon a hadsereg a­mit akar. Az egyévi önkéntesség dolga azonban olyan katonai ügy, olyan szakkérdés, — jóformán az egyetlen — a­mely a magyar közvéle­ményt mindig érdekelte és a­melynek a legutóbbi rendezése valósággal feldúlta a magyar közvélemény nyugalmát. Le­hetetlen, hogy — jóhiszemű vagy rossz­hiszemű — lelkesedéssel ebben a kérdés­ben is meg lehessen zavarni az ország gondolkozását és lehetetlen, hogy egy hibásan­­alkalmazott jelszóval ezen a te­rületen is félre lehessen vezetni az ország ítéletét. Demokráczia !... Mi köze van a demokrácziának ahhoz, hogy az önkén­tesek egy része maga csináltatja a ruháit, a másik része pedig az államtól kapja ? Mi köze a demokrácziának ahhoz, hogy némely önkéntes maga fizeti az ebédjét, mások pedig rá vannak szorulva az állami kosztra . Ez a világ, hiába, úgy van berendezve, hogy egyenlőség sehol sincs ; nem jogtalan az a panasz, a­mely a vagyoneloszlás nagy egyenlőtlenségén siránkozik ; ez az egyenlőtlenség azonban megvan és képtelenség, hogy éppen a katonaság akarja az eltörlését megkezdeni és éppen az önkéntesi intézmény keretén belül, a­melyre nézve a mai társadalmi rendben nem alaptalan az az ítélet, hogy már maga is forma szerint a tudásnak, de lényegileg a vagyonnak adott kivált­ság. Hiszen, mindenekelőtt, az volna az ideális állapot, ha valamennyi katona —­ nem csupán az önkéntes — a saját költségén szolgálna; ha azonban ez az egyenlőség lehetetlen és ha egy elhamar­kodott félreform a­helyett, hogy a meg­lévő vagyoni különbségek számára szoro­san körülhatárolt érvényesülési teret utalna ki, meg akarja teremteni a vagyon­­talanság egyenlőségét, annak csak az az erediménye lehet, hogy a vagyon titkos és megengedetlen utakat keres és a­ki a kaszárnya életét ismeri, az nagyon jól Lapunk­ mai száma 36 oldal.

Next