Az Ujság, 1910. október/2 (8. évfolyam, 246-257. szám)

1910-10-16 / 246. szám

Vasárnap, 1910. október 18. ________AZ ÚJSÁG tűnést keltett és különböző kommentárokra adott okot. A köztörvényhatóság egyhangúlag kimon­dotta Burdia Szilárd országgyűlési képviselő, a vagyonközösség igazgatója ellen az anyagi felelős­séget és utasítást adott, hogy úgy Burdia, mint a választmány többi tagjának bárhol található va­gyonára biztosítási zárlatot vezessenek. — A horvát választások­ Zágrábból jelentik : A pártok ma tették közzé jelöltjeik hivatalos név­sorát. Az önálló szerbek felhívást intéznek a vá­lasztókhoz, hogy csak azokra adják szavazatu­kat, kiket a koalíczió választási bizottsága hivatalos jelöltekül elismert. Zichy Gyula gróf pécsi püspök, a kinek fenhatósága alá Verőczemegye több paróchiája tartozik, megtiltotta Evetovics plébá­nosnak, hogy Valkovan Lorkovicscsal szemben fel­lépjen. Evetovicsot kormánypárti programmal je­lölték. Holnap a legtöbb választókerületben gyűlé­sek lesznek. A klerikális jogpárt választói mani­fesztul­a így végződik : Éljen I. Ferencz József horvát király! Éljen Horvátország és a horvát nemzet.! — A románok. A román nemzetiségi párt lapja azt írja, hogy a delegácziós tanácskozások befejezése után I­huen-Héderváry gróf miniszter­­elnök és a román nemzetiségi párt vezetői között újból megkezdődik az egyezkedés. A delegácziók. (Az osztrák külügyi albizottság ülése.) Kh­uen-Héderváry Károly gróf miniszterelnök holnap Hérdervárról Budapestre érkezik s hétfőn este Lukács László pénzügyminiszterrel együtt Bécsbe utazik. A magyar delegáczió albizottsági munkája kedden kezdődik. Az osztrák delegáczió külügyi és bosnyákügyi albizottsága ma délelőtt és rövid megszakítással délután is folytatta tegnap kezdett tanácskozá­sát a külügyminisztérium költségelőirányzata dol­gában. A vita legjelentősebb mozzanata Aehren­­t­hal gróf külügyminiszter beszéde volt. Kommen­­tárt eb­hez itt nem fűzünk. Alább részletesen közölj­üik. (A neoszlávizmus ellen.) Axmann tiltakozott Kramarz tegnapi be­szédének egy pontja ellen, a­melyben Kramarz egy bécsi utczának a német császár nevéről tör­tént elnevezését kritizálta, továbbá Kramarznak az ellen a megjegyzése ellen, hogy a cseheket Bécs­­ben olyan nemzetnek mondják, a­mely a többiek­nek terhére van. Ploj : Az orosz politika csupán a monarchia bel- és külpolitikájára való német és magyar be­folyást erősíti. A szlávoknak nem szabad tovább küzdeniök Németország ellen, a­melynek helyébe ez idő szerint semmi maradandót és egyenértékűt nem tehetnénk. A délszláv kérdés súlypontja Bel­­grádból Zágrábba tolódott. Monarchiánk nem szá­míthat a balkán népek állandó rokonszenvére mindaddig, a­míg a dualizmus meglesz. Egy trialisz­­tikus állam, a­mely megszabadulva a közjogi gravaminális politikától, a Habsburg-dinasztia vé­delme alatt nemzetileg és gazdaságilag felvirágzók, ellenállhatatlan vonzóerőt gyakorolna Szerbiára és ezt az országot előbb-utóbb a monarchiához való csatlakozásra vezetné. German dr. kijelenti, hogy koncziliáns, szláv­­barát balkán-politika következetes keresztülvitele a belső­ viszonyokra is jó hatással volna. A neo­­szlávizmus felmerülésével Oroszországban a len­gyelek súlyos elnyomása ismét nagyobb lett. (A külügyminiszter beszéde.) Rek­rentrial gróf külügyminiszter: Két esz­tendei szünet után teljes megnyugvással lépek a delegáczió elé, hogy külügyi politikánkat meg­világítsam. Két esztendővel ezelőtt alkalmam volt kifejteni azokat az okokat, a­melyek a császári és királyi kormányt, Bosznia és Herczegovina annexiójára bízták és akkoriban egészen­ kétség­telen volt, hogy ezt a dolgot nem szabad tovább halasztani. Akkor a forma ellen kifogást tettek. Én a magam részéről már akkor a legnagyobb ener­giával szembeszálltam azzal a fölfogással, hogy jogsértés történt. Ezt a tiltakozásomat most meg­ismétlem. Valósággal megbántott engem, hogy még ma is, a­mikor különböző jogtudósok erről a kérdésről már döntöttek és pedig a mi javunkra, és valamennyi hatalom beleegyezése megtörtént, ezt a teóriát újból előhozzák. Az annexió keresztül­vitelénél voltak ugyan nehézségek, de ezeket a nehézségeket az illetékes tényező támogatásával elhárította a lakosság hazafiassága, a hadsereg­nek készenléte és szövetségeseinknek megbízható­sága. A­mi a választott utat illeti, csak alapos meg­fontolás után határoztam el magamat ann­ak a módnak a választására, a­mely nekem legbizto­sabbnak látszott. A czél tekintetében eg­­ek vol­tunk, az útnak megválasztása a felelős miniszter­nek a dolga. Kramatz erre kritikát mondott, de kénytelen vagyok kijelenteni, hogy az ő beszéde oly állításoknak a lánczolata, a­melyeket nem bizonyított be. A tények, a siker mellettem szó­lanak. Ha újra kellene kezdenem, akkor is úgy vé­gezném. Különösen két dolgot hozott föl: az egyik a költség, a másik a konferencia kérdése. A kon­ferencia egybehívásával járó időveszteség az annexióra alkalmas momentumot veszélyeztette volna és a konferenc­ia egybehivatását tekinté­lyünk érdekében bizonyos föltételekhez kötöttük, a­mely föltételek azután nem látszottak meg­­valósíthatóknak. Én vagyok a legelső, a­ki saj­nálom az annexióból származott súlyos anyagi terheket. A hadseregnek reformja azonban egyéb­ként sem volt elkerülhető s a lakosságnak előbb­­vagy utóbb viselnie kellett volna ezeket a költ­ségeket. Ami Ausztriának és Magyarországnak az annexió folytán való állítólagos izolálását illeti, ezt a szemrehányást valóban nem vártam volna. Kramatz dr. régebben kijátszott zongorá­nak mondotta hagyományos külügyi összekötte­téseinket. Én ebből a hangszerből hatalmas akkor­dokat váltottam ki. A két középeurópai császári hatalom együttműködése most vált be a gyakor­latban és igazolta a harmincz esztendővel ezelőtt megkezdett politika helyességét és annak hasznát a jelen és a jövő szempontjából. Az én szemem­ben a tiszta jövő mindenesetre fontosabb, mint az előzetes esetleges bizonytalanság. Olaszországhoz való viszonyunk szívessé és bizalomteljessé vált, különösen az Ischlben és Iiacconigiben történt fogadások, valamint igen tisztelt kollegámmal, San­ Giuliano külügyminisz­terrel Salzburgban való találkozások bebizonyí­tották a felfogásnak politikánk alapelvei tekinteté­ben való megegyezését. A látszólagos ellentétek kevésbé mozognak nagy politika, mint inkább kisebb nemzetiségi és határvillongások terén. Tiyep szórványos jelenségekből azonban nem lehet általános következtetéseket vonni. A hármas szövetségnek a békét biztosító egész jellege ugyanaz. Azt fogják tőlem kérdezni, hogyan van, hogy két állam között, melyek dec­ennium óta szövetségben élnek egymással, mindig újabb nehéz­ségek támadnak, melyek a közvéleményt is a két országban nem mindig előnyösen befolyásol­ják. Erre a kérdésre, azt hiszem, a két ország gazdasági fejlődésének különbözőségére, valamint a nálunk és Olaszországban megfigyelhető gondol­kodásmód különbözőségére való utalással lehet fejelni. Oroszországhoz való viszonyunkat illetőleg, Kramatz delegátus több kérdést intézett hozzám a buklaui előzetes megállapodások tárgyában. Ebben a tekintetben utalok az 1908. évi delegá­­czióban tett bizalmas nyilatkozataimra , nem tartom opportunusnak, hogy ezekkel a dolgokkal itt bővebben foglalkozzam. Ezek a dolgok már el vannak intézve. Azonkívül a két kabinet között megegyezés jött létre arra nézve, hogy ezekre az tett tőle­ semmit, hanem szótlanul kiment a konyhába. A­mikor újra bejött, akkor Ida kisasszony éppen gyufákat áztatott be egy szép piros pohárba, a­melyet a kredenezről vett le és­ a melyen ez állott: »Parádi emlék«. Andriska néni olyant síkoltott, hogy Ida kisasszony majd elejtette a poharat. Utóbb a poharat mindenképpen dugdosni akarta, de már későn volt. Andriska néni odalépett hozzá, a drága parádi emléket kiragadta a kezéből és a nyitott ablakon át úgy vágta ki az ud­varra, hogy­ csak úgy csörrent és ezer darabra tört szét. Ida kisasszony ekkor keserves zokogásba tört ki. Andriska néni megállott vele szemben és rövid habozás után ő is keservesen sirni kezdett. Összeborultak, összecsókolóztak és Andriska néni a következő rövid vigasztaló beszédet mondotta : — A nyavalya ott törjön ki minden fér­fit, a­hol van. Az egyik úgy ragaszkodik a pénzéhez, mintha csakugyan levihetné magá­val a föld alá... a csontszivü, komisz paraszt. A másik meg csak pénzért akar elvenni egy ilyen szép lányt, egy ilyen eleven gyönyörű­séget, pedig már több harmincz évesnél és már pirosodik az orra a sok szesztől, a­mit lenyel ... Ida kisasszony sírva hallgatta ezt a szó­noklatot, az utolsó mondatnál azonban fel­emelte a fejét. — Az nem igaz, Andriska néni, — mondta — hogy az orra piros. Nem is piros. — De bizony igaz, — felelte Andriska néni harcziasan — meg a lába is görbe. — Az a lovaglástól van — felelte Ida kisasszony sirva­­— és milyen szépen ül a lovon. — Hát lelkem, — felelte Andriska néni mérgesen —■ a katonatisztek még szebben ül­nek, azért nem iszik értük mindjárt gyufát az ember. Ida kisasszony szótlanul elit egy ideig és a­­mikor Andriska, néni megint vigasztalni kezdte, akkor a két keze közé fogta a fejét és jajgatva mondta : —­ Én megölöm magamat, Andriska néni, én elemésztem magamat , ha nem lehetek az övé. Andriska néni a vigasztalásnak minden eszközével megpróbálkozott, de semmi sem használt. Végre is abban egyezett ki a minden áron meghalni akaró Ida kisasszonynyal, hogy legalább vár egy darabig... mondjuk egy félévig . .. vagy legalább három hónapig . . . ha azalatt nem történik semmi, akkor megfon­tolhatja, csakugyan meg kell-e halnia. Ezen a napon Ida kisasszony nem is akart az ablakhoz ülni. A­mikor azonban az utczáról behallatszott a szobába a szürke ló szapora ügetése, akkor mégis odarohant az ablakhoz. A szeme kényes volt még. — Jó napot, Ida kisasszony. — Jó napot, Jovanovics úr. — Rosszkedvűnek látszik, Ida kisasszony. Tán valami rossz hirt kapott ? — Igen ... Jovanovics úr ... rossz hirt ... kaptam... Jovanovics úr, a­ki barátja, a patikus­segéd révén tudott a Bódi bácsihoz intézendő levélről, még feljebb tolta a fején hetyke ka­lapját, könnyedén megvakarta a fejét és mélabúsan mondta : — Haj-haj ! Azután hallgatás jött. — No, csókolom a kis kezét, Ida kis­asszony. — Isten vele, Jovanovics úr. A szürke ló elügetett, Ida kisasszony pedig félőri­tten rohant be a lakásba és Andriska néni alig tudta a kezéből kicsavarni a konyha­kést, a­melylyel véget akart vetni az életének. Igen szomorú napok jöttek. Ida kisasszony délben az ablaknál ült ugyan még, de az utolsó őszi térzenékre már ki sem ment, állandóan a halál gondolatával foglalkozott és éjszakán­ként búcsúleveleket fogalmazott a tiszttartó­hoz. Andriska néni kést, gyufát, mindent el­zárva tartott, de ez sem volt elég . Ida kis­asszonyt állandóan őrizni is kellett, mert Andriska néni a fehérneműi között hosszú, erős kötelet fedezett fel egy napon, a­mely kötél nyilvánvalóan öngyilkossági terveket szolgált. — Ida kisasszony, — mondta Andriska néni neki — nem érdemli meg az az ember . .. — Én szeretem, Andriska néni, én sze­retem . .. Meg kell én nekem halnom ... Nem lehetett vele bízni. Andriska néni már belefáradt a küzdelembe és egyszer-kétszer már a temetés képe is felbukkant a lelki szemei előtt,,— gyönyörűséges temetés lenne . .. ezüs­tös koporsó . . . fiatal legények vinnék .. . itt volna az egész falu — a mikor egy hűvös őszi napon sárga bricska állott meg a ház előtt. A sárga bricskáról porköpönyeges, czvikkeres ur szállott le és Ida kisasszonyt kereste. — Az iskolában van, kérem — mondta Andriska néni. — Átszalajtatok érte. — Igen, — mondta a czvikkeres — én W­eiszberger doktor vagyok Kunszállásról... Szeretnék minél előbb indulni hazafelé. Andriska néni sietve szalajtatta át a kis cselédjét az iskolába és bekalauzolta a czvik­keres urat az utczai szobába. Csakhamar meg- 3

Next