Az Ujság, 1910. november/2 (8. évfolyam, 272-284. szám)

1910-11-16 / 272. szám

­ AZ ÚJSÁG Szerda, 1910. november 16. nyelmetlen és következményeiben vég­zetes helyzetet idéz fel magára is, a par­lamentre is, az országra is. Itt vannak előttünk a sürgős, a határidőhöz kötött égető kérdések. A parlamentnek végre meg kell kezdeni a normális munkálko­dást. Törvényeket kell alkotni, költség­­vetésről, indemnitásról gondoskodni, a bankkérdést megoldani, a még hátralévő kereskedelmi szerződéseket elintézni. Az ország minden vágya, minden reménye az, hogy a politikai nyugalom korszakát lássa és érezze, s hogy a parlament ne szen­­zácziók és botrányok szék­helye, hanem komoly törvényhozási munka porondja legyen. Annyi sebből vérzik ez az ország, ,a­melyeket be kell hegeszteni, annyi él­tető és tápláló erőre volna szükség a le­romlott szervezet felújítására, hogy Ma­gyarország egy pillanatot sem szentelhet jó ideig egyéb, mint saját belső, égető problémáinak. A magyar kormánynak nem is lehet egyéb álláspontja a horvát ügyekkel szemben, mint az, hogy most nem érünk rá velük foglalkozni. Ha eddig tudott várni a vasúti pragmatika, várhat még egy-két esztendeig. Gyűjtsenek to­vább tárgyi adatokat, vagy pihentessék az aktákat, a­m­íg nekünk lesz kedvünk, időnk és alkalmas politikai helyzetünk a kérdés végleges rendezésére. A bán ? A horvát országgyűlés ? Ezek is tengődjenek vagy vergődjenek, a hogy tudnak s üssék agyon az időt, a mivel akarják. Mi kö­zünk nekünk ahhoz, hogy a bán kutya­­szoritóba került s hogy a horvát ország­­gyűlésbe nem olyan arányban kerültek a pártok, a­hogy Tomasics úr szerette volna ? Sem ez urnák szép szemei, sem a horvát labor nem éri meg nekünk, hogy miattuk a nyugodalmas munka ki­látásai egyszeriben viharra forduljanak s a nemzetiségi kérdés lángja vadul ki­csapjon a magyar parlament tetőzetén. Mert ez fenyeget a vasúti pragma­tika hátteréből, a hová a félhivatalos a politikai momentumot elbújtatni sze­is­én ! De mi Moldovák vagyunk. A büszke és gőgös Moldova-fajtollról valók. A kik nem tűrik, hogy mulassanak rajtuk az emberek. A kik nem olyan fából vannak faragva, hogy eltűrjék, a­mikor ujjal mutogatnak rájuk. Az ifjabbik türelmetlenül legyintett a kezével. — Nem is tenné senki. Mi van azon ne­vetni való, ha megházasodunk mind a ketten ? Még hogy véletlenül anya és leánya az, a­kiket elveszünk. — Ne szépítgesd, fiam, a dolgot. Van ebben bizonyos komikum. Már a házassági hirünket is »különös házasságok« czím alatt közölnék a lapok, s mint furcsaságot emleget­nék az emberek. De a vastagabbja csak ké­sőbb jönne. Mert tegyük fel, hogy a mi házas­ságunknak gyümölcse lesz. Akkor az én fiam, a te öcséd, a sógorod lenne. Fivére a feleséged­nek. De a feleségednek is sógora lenne, kis­­sógora. A lányomból ángyom lenne, a fiamból vem. Ti testvérek egymás közt sógorsági, nagy­bátyai és unokatestvéri viszonyba kerülnétek, a feleségemről pedig magam se tudnám, hogy nászom, hitvesem vagy sógornőm-e? Pálya­díjakat tűznének ki a lapokban a rokonsági gabalyodás kiböngészésére. A fiú egy pillanatig elgondolkozott: — Lehet, hogy van valami a te okos­kodásodban, édesapám. De hát ezen túlteszi pracát az ember. Az öreg gőgösen felelt: — Egy Moldova nem teszi magát túl semmin! És nem lesz közmulatság tárgya, még ha az életébe kerül is. — A családi gőg ! A név és hagyományok gőgje ! Dobd el magadtól ezeket a sárga czaf­­rangokat, apám. — Inkább az életemet. Nem volnék Mol­retné. Nem okos és nem politikus ez a beállítás. A kormánynak tudnia kell s nagyon is jól tudja, hogy micsoda taplót dug az amúgy is szereplésre és népszerű­ségre áhító ellenzék fülébe, hogyha most a horvát kérdést előveszi. Ki az ördögöt érdekli a vasútigazgatók által gyűjtött tárgyi anyag ? A szakkérdések egész özö­nével sem bírják eloltani azt a politikai parazsat, a­mely a vasúti pragmatika alján évek óta lobog mint politikai zsa­rátnok. Még csak hozzá is alig nyúltak a kérdéshez, már kipattant a szikra: a ma­gyar állameszme, a magyar nemzet tekin­télye és hatalma van veszélyeztetve, s már kongatják a vészharangot az ellenzéki falvakban. A magyar kormánytól mostanság az ország egyebet nem kér, csak a politikai béke fentartását. Egy nyugalmi korsza­kot az évtizedes izgalmak, zavarok és felfordulások után. A vasúti pragmatika politikai tűzvészszel fenyeget. Tegyék félre s bízzák sorsára a bánt. Nem látunk semmi, de semmi veszedelmet, ha Horvát­ország egy ideig még elvesztegel mai álla­potában. Bukik-e, marad-e Tomasics ? Össze­ül-e a horvát sabor vagy elnapol­­ják-e, feloszlatják-e. — Magyarország mai politikai szükségletei közepette mellékes kérdések. Bárhogy fészkelődnek odaát, bárhonnáét piszkálják is a horvát ügyet, a magyar kormánynak ügyesen, de hatá­rozottan ki kell térnie előle. Hiba volt egyáltalán belefogni, de ma még nem késő ; az ankét ürügyén vissza lehet térni az egyetlen kívánatos, mert egyedül ész­szerű álláspontra: a quiet a non movere alapjára. — A közös hadügyminiszter lemondása. A bécsi Vaterland, a­melynek egyes politikai közle­ményei mögött Ferencz Ferdinand trónörököst keresik, ma Schönaich báró közös hadügyminisz­ter lemondásáról ezeket írja: »Ama bizonyos differencziákhoz, melyek Schönaich háló és más mértékadó tényezők között katona-politikai téren már­ rég fennállottak és más júniusban majdnem Schönaich hadügymi­niszter visszalépésére vezettek, most egyes sze­mélyi momentumok is hozzájárultak, a­melyek a válság további elodázását lehetetlenné teszik. Schönaich báró még karácsony előtt elhagyja állását. E jelentésünk nagyon jól értesült körök közlésein alapszik, e körök hatalma hat fel bennün­ket, hogy e módon foglaljunk állást a Schönaich báró visszalépéséről szóló hitek c­áfolataival szem­ben.« — A megyei tisztviselők. A közalkalmazottak fizetésjavítási mozgalmához, úgy látszik, a megyei tisztviselői kar is csatlakozni fog. E felől az utóbbi napok során többféle felhívást, kiformáló levelet kaptunk, az egyiknek érdemi részét ide iktatjuk. A magyar állam másfél milliárdos költségvetésé­ben éppen csak a megyék tisztviselőinek nem jut annyi, mint a­mennyi minden más közszolgálati ágazatnak ju­tott. Egyetlen kormányférán volt az utóbbi évtizedek során, a­ki egész szeretettel karolta fel a megyei tisztviselők érdekeit és ez Tisza István gróf. Ő alkotta meg 190­1-ben a nevezetes törvényt, a­mely kimondja, hogy ezután a megyei tisztviselők minden járandóságát az állam űzeti és a megyék tisztikara anyagi javadalma­zás tekintetében nem maradhat az állami tisztviselők mögött­. Azóta tűrhetően rendezték a bírák helyzetét, a vasutasokét, a tanítókét, a pénzügyi tisztviselőkét, most rendezik a postásokét, az állami mérnökökét, a tanárokét. De a megyékről teljesen megfeledkeztek, holott erre a kormányt törvény is kötelezi. A koalícziós kormány minden fogadkozása mellett se tett négy év alatt semmit a megyei tisztviselők érdekében, noha a koaliczió diadalában az egész ország a me­gyék és a magyei tisztviselők­­diadalát zengte. Khuen­­fiéderváry grófnak a programmjában ott volt a megyei tisztviselők helyzetének a megszilárdítása, a most beter­jesztett évi költségvetés azonban egy szóval sem emlékezik meg a megyei tisztviselőkről. Holott a megyei tisztviselők kívánsága csupán annyi, hogy a­mint az 1004 : X. t.-czikk rendelkezik is, ne maradjanak anyagi helyzetük tekinte­tében az állami tisztviselők mögött. Az ő atánusrendezé­­süket akkor is meg kellene csinálni, ha az állami köztiszt­viselők egyetlen kategóriájában se volna meg a rendezés, mert a megyék úgy is mind zárt egységet alkotnak és ennek a zárt egységnek a kebelében csak nagyon ritkán van alkalom a magasabb fizetési fokozatba való emel­kedésre. A megyei tisztviselők országos egyesületével szemben most az a szemrehányás merült fel, hogy ezt a kérdést kényelmesen kezeli. Négy évvel ezelőtt, a koalícziós regime kezdetén Soprom megye tisztikara megsokallván az egyesület huzavonáját, körlevelet intézett a többi megyéhez országos értekezlet összehívása végett. Nosza, jön nagy felháborodás az egyesületben. Statárialiter ki­mondották, hogy a megyei tisztviselők összességét egye­láng, az porrá ég benne. Neked, fiam, a­ki fiatal vagy és életerős, nyitva áll az egész világ. Annyi virág nyílik a számodra, a h­ányat le akarsz tépni. Mit neked egy csalódott szere­lem ? Száz boldog kínálkozik érette. De én már se nem válogathatok, se nem várhatok. Ha én a ma boldogságát el nem fogadom, a holnapé már nem az enyém. Tizenöt év ma­gányát és sorvasztó szomorúságát viseltem el, csakis te éretted, fiam. Jogom van áldozatot követelni tőled. És most követelem. A szentimentális hang a fiú szívére ment. — Jogod van tőlem áldozatot kérni, apám. Jogod van rá, elismerem. És akármi áldozatot ki tudsz gondolni, mind meghozom érted. Csak ezt az egyet nem. Vagy talán követelheted tőlem­, hogy egy hosszú életen keresztül, a­mely előttem áll, hitvány és nyo­morult és boldogtalan legyek ? Az öreg megfogta a fia kezét: — Igen, fiam. Jogom van rá. Mert miféle áldozatot hozol te nekem ? Mindössze annyit, hogy vársz négy-öt esztendőt. Többet nem. Ne félj, nem élek sokkal tovább. A Moldovák­­ból sohase került ki hetven éves aggastyán. Hirtelen haltak meg mind, erejük teljében, így fogok én is kimenni a világból. S mi az a négy-öt esztendő neked, a­ki kezdetén vagy az életednek ? Semmi. S talán még okosabb is neked, ha vársz ennyi időt. Hátha még­se vert olyan mély gyökeret a szerelem a szíved­ben, mint gondolod ? Akkor ez a rövid vára­kozás megment egy életre való csalódástól. Ha pedig örök a szerelmed, — én hiszek ne­ked, ha ezt mondod — mi az a négy-öt év neked? Csak erősebb, igazabb, férfiasabb lesz a szerelmed ennyi idő alatt. És a leány ? Gondolj a leányra is. Mi ő ma ? Egy fejletlen gyermek. Igazán bűn és vétek asszonynyá BELFÖLD.­ ­ A képviselőház ülése. Holnap, szerdán, délelőtt tíz órakor megkezdi a képviselőház érdem­leges munkásságát. Előbb huszonhat helyiérdekű vasút ügye, aztán pedig a perrendtartási javaslat tárgyalása kerül napirendre. A holnapi ülés dél­előtt tíz órakor kezdődik, hova, ha lemondanék a Moldovák gőgjéről. És te se vagy az, ha lemondasz róla. A fiú nyugodtan fölkelt s egész közel ment az apjához : , — Nem akarlak kapac­itálni, édes öregem. Ha neked ezek az ósdi elvek többet érnek, mint egy fiatal boldogság, ám ragaszkodjál hozzájuk. Jogodban van. Csakhogy ebből nem az következik, hogy én ne vegyem el azt, a­kit a szívem kiválasztott. Nem, apám. Ebből mindössze csak annyi következik, hogy ne házasodjál meg. Eredj vissza szépen a te kürti magányodba, temetkezzél az ősi búrok gondjai és örömei közé, s élj nyugalmasan, mint eddig éltél. Az öreg összetette a kezét az ölében s nyugodtan válaszolt: — Látod, ez már értelmesebb beszéd. Kissé önző ugyan, kissé idegen, nem egy jó fiú szava az apjához, de legalább értelmes. Az értelmes beszédre értelmesen kell felelnem. — Légy olyan kegyes. — Nos hát, én nem vagyok hajlandó a te kedvedért lemondani. Látod, a múlt héten, a­mikor ott lenn csevegtünk a kürti magány­ban, megmondottam neked előre, hogy ne bánts engem, ne zavarj fel medve­ álmomból, hagyjál lassan elszáradni és elernyedni. Meg­mondottam, hogy nekünk szilaj vért adott a végzetünk, s azt lehűteni és elaltatni csak a magány tudja. Te mégis kicsaltál a remete­lakomból. Tehát te vagy a felelős azért, a­mi történt. Ez az egyik ok, a­miért én nem va­gyok hajlandó a lemondásra. — Van talán több is ? — Van több is. A második ok, hogy már nem vagyok mai gyerek. A fiatal hajtás, ha lángra kap, hamarosan elalszik magától. Az ilyen régi, öreg, reves fába, ha belekap a

Next